A Death To All bebizonyította, hogy a Death-dalok ma is teljes erővel hatnak (koncertbeszámoló) - Dürer Kert, 2026.06.24.
Death to All, Cryptic Shift, Neuropsy – Dürer Kert, 2026.06.24.
A Death To All nem szimpla tribute-produkció, hanem Chuck Schuldiner örökségének talán legméltóbb élő megidézése. A formációban olyan egykori Death-tagok játsszák újra a death metal történetének alapműveit, mint Gene Hoglan, Steve DiGiorgio és Bobby Koelble, Max Phelps énekes-gitárossal kiegészülve, és bizony a Dürer Kertben határozottan nem egy avittas múzeumi tisztelgést kaptunk, hanem egy ma is elevenen ható életmű katartikus megidézését.
Vágjunk is a közepébe, hiszen a koncertfolyamot már az elején is kifejezetten erős felvezetés nyitotta a Neuropsyval. A soproni csapat klasszikus, régi sulis thrash/death alapokra építő, lendületes dalai kiválóan működtek nyitásként, és kellően ráhangolták a közönség jelen lévő tagjait az este súlyosabb részére. Az utána következő Cryptic Shift ezzel szemben már jóval nehezebben befogadható, technikásabb és progresszívebb irányt képviselt. Bevallom, nekem a zenéjük élőben sem adta magát könnyen, de a hangszeres teljesítményük így is megsüvegelendő.
Viszont ez a felvezetés azért is működött jól, mert szépen megmutatta, hányféle irányba futott tovább mindaz, amit a Death elindított, szó se róla, kevés zenekar alakította át ennyire mélyen az extrém metált, mint ők. Vagyis inkább ő, hiszen Chuck Schuldiner, a projekt atyja és agya bizonyította be, hogy a brutalitás, a technikai igényesség és a mély gondolatiság egyáltalán nem egymást kizáró dolgok. A Death életműve pont attól lett annyira időtálló, hogy folyamatosan tágította a műfaj határait – egészen a nyersebb korai lemezektől a Spiritual Healing társadalmi érzékenységén át a Symbolic progresszívebb, filozofikusabb világáig. A Dürer Kertben ezúttal pedig éppen ez a két korszak került a középpontba.
Sokan egyébként tribute-produkcióként hivatkoznak a Death To Allra, ami szegről-végről igaz is, de közben mégsem fedi le teljesen, miről van szó. Itt ugyanis nem arról beszélünk, hogy kiváló zenészek nagy tisztelettel eljátsszák egy klasszikus zenekar dalait, hanem arról, hogy olyan muzsikusok állnak színpadra, akik egy-egy ponton maguk is a Death történetének részei voltak. Gene Hoglan, Steve DiGiorgio és Bobby Koelble nem kívülről közelítenek ehhez az életműhöz, hanem éppen hogy belülről ismerik annak logikáját és jelentőségét.
Ehhez aztán jön még Max Phelps, akinek szerepe különösen kényes ebben a felállásban, hiszen Chuck Schuldiner helyére nem lehet egyszerűen „beállni”. Ő viszont láthatóan – és jó érzékkel – nem is valamiféle önálló frontemberi újraértelmezésként kezeli ezt a feladatot, hanem nagyon tudatosan Schuldiner világához próbál közel maradni – mind hangban, mind gitárjátékban, mind pedig színpadi jelenlétben, sőt még talán fizimiskában is. Ez más produkcióknál könnyen hathatna kínosan is, vagy erőltetetten, a Death esetében viszont éppen azért működik, mert ez a zenekar minden korszakában maximálisan Chuck Schuldiner személyéhez kötődött.
A Death ugyanis nem egyszerűen egy fontos death metal-zenekar volt a sok közül, hanem az extrém metál egyik kulcsfontosságú fordulópontja, hiszen – ahogy korábban is mondtam – behozta a mély gondolatiságot a műfajba, és ezáltal a zenekar legerősebb pillanataiban a súlyosság, az előbb említett intelligencia, valamint a progresszív gondolkodás triádja egészült ki valamiféle egészen sötét humanizmussal, hiszen a dalok mögött nem egyszerűen horrorisztikus képek vagy a death metal műfaji panelei voltak, hanem a félelem, a halandóság, a társadalmi torzulások, a belső konfliktusok, ezáltal nagyon is emberi kérdések lettek kitéve az asztalra.
És mindezt utólag persze különösen megrendítővé teszi Schuldiner tragikus története is. Az, hogy egy ennyire előremutató, folyamatosan alakuló alkotói pálya ilyen fiatalon, agydaganat következtében szakadt félbe, óhatatlanul árnyékot vet minden Death-koncertélményre, mert ilyenkor mégiscsak egy befejezetlenül maradt életmű darabjait halljuk, és ezért is volt érdekes látni, hogyan működik mindez élőben, egy teltházas, izzadó Dürer Kertben, ahol a közönség jelentős része nyilván pontosan tudta, mit jött ünnepelni. Az életet, a halálról elnevezett koncerten. Ráadásul ott van az is, hogy egy ilyen produkció esetében mindig ott van a veszély, hogy az egész túl kegyeleti jellegűvé válik, valamiféle múzeumszagú múltidézéssé. Itt viszont szerencsére nem ez történt. Nagyon nem.
Ahogy a zenekar beleállt az első dalokba az összes kétségem szerte is foszlott. Példának okán a hangzás nemcsak jó volt, hanem szinte tökéletes. Őszintén szólva nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire jól megszólaló metálkoncertet: minden kellően súlyos volt, de közben végig tiszta, levegős és arányos maradt. Ez pedig a Death zenéjénél különösen fontos, mert ezek a dalok nem működnek akkor, ha csak egy nagy, összemosódó death metál masszaként zúdulnak rá az emberre. Itt viszont hallani lehetett a riffek finomságait, DiGiorgio basszusfutamait – mindezt egy elképesztően menő fretless háromhúros basszusgitáron –, Hoglan metronóm pontosságú dobolását, és azt is, ahogy ezek a régi dalok élőben is szinte sebészi pontossággal épülnek egymásra. A brutalitás nem nyomta agyon a részleteket, a technikai rétegek pedig nem sterilizálták ki az erőt. Akárhogyan is, ritka élmény, amikor egy ennyire összetett extrém metal-koncert egyszerre tud pusztítóan súlyos és kristálytisztán követhető lenni.
A setlist pedig egészen pazarul volt összerakva. Az első felvonásban érthetően a Spiritual Healing kapta a főszerepet, amelyet sokan talán nem a Death legjobb lemezeként tartanak számon, de itt azért fontos gyorsan hozzátenni: olyan, hogy rossz Death-lemez, lényegében nem létezik. Ebben egyébként a metálrajongók jelentős része nagyjából konszenzusra is jutott az elmúlt évtizedekben. Így aztán a koncert ezen szakasza sem valamiféle kötelező nosztalgikus körnek hatott, hanem katarzisról katarzisra haladt, miközben természetesen megszólaltak olyan megkerülhetetlen alapkövek is, mint a Lack of Comprehension a Humanről, vagy a The Philosopher az Individual Thought Patternsről, amely albumon egyébként olyan, maximálisan a jazzből táplálkozó, Jaco Pastoriust és a Weather Reportot idéző basszushang hallható, amelyhez foghatót talán addig nemigen hallott a metal. A műsor ráadásul nem is ragadt le a két ünnepelt lemeznél, hiszen a setlistben gyakorlatilag az egész Death-életmű helyet kapott valamilyen formában.
Külön érdekes volt, hogy az átvezetőknél Steve DiGiorgio, ez az egészen kivételes bőgős vállalta magára a konferanszié szerepét, ami nekem talán az este egyetlen része volt, ami nem annyira jött be, és nem azért, mert DiGiorgio ne lett volna szerethető vagy hiteles ebben a szerepben, sőt, teljes mértékben az volt. Beszélt arról, mennyire hálásak azért, hogy továbbvihetik Chuck Schuldiner örökségének lángját, satöbbi. Ez így tökre rendben is van. Inkább az volt különös, hogy Max Phelps az éneken kívül egyszer sem szólalt (vagy szólalhatott) meg, pedig amit a dalokban művelt, azt tényleg hibátlanul csinálta, és a testbeszéde is végig kellően kommunikatív volt a közönség felé.
Aztán az este második részében terítékre került a kedvenc Death-lemezem. Talán még az utolsó, a The Sound of Perseverance és az előbb is említett Individual Thought Patterns állnak hozzám ennyire közel, mindenesetre a koncertre hangolva pont múlt héten vettem meg a Symbolicot bakeliten is, és óriási élmény volt meghallgatni mind a lemezjátszón, mind pedig most élőben.
Azt gondolom, hogy a Symbolicon állt össze a legtökéletesebben mindaz, amitől a Death több lett egyszerű death metalnál. Az anyag egyszerre brutális és elegáns, technikás és ösztönös, sötét és mégis felemelő, ráadásul élőben ez különösen nagyot ütött, főleg úgy, hogy a hangzás tényleg szinte hibátlan volt. Nemcsak az erő jött át, hanem a dalok belső logikája, a finomabb gitárdíszítések, a basszusfutamok és azok a szinte progresszív ívű szerkezetek is, amelyek miatt ez a lemez ennyire jó. Az meg külön öröm volt, hogy élőben hallhattam a Zero Tolerance-t és a Sacred Serenity-t is, amelyek személyes kedvenceim a lemezről, úgyhogy már önmagában ezért megérte ott lenni, nem beszélve persze a Crystal Mountainről. Nem kell ezt túlragozni, egyszerűen jó volt ezeket a dalokat végre élőben hallani.
DiGiorgio egyébként már az este elején jelezte, hogy kivételesen hosszú programra készültek, hiszen több mint kétórás setlisttel érkeztek Budapestre is, ami a death metal esetében azért lássuk be, könnyen lehetne túl sok is. Legalábbis számomra ebből az amúgy is tömény, a befogadót folyamatosan megdolgoztató műfajból ritkán működik ennyi egyben. Itt viszont az idő meglepően gyorsan elrepült. Ennek nyilván az is az oka, hogy a Death zenéje nem a folyamatos darálásról szól. Ezekben a dalokban mindig történik valami: itt egy váratlan váltás, ott egy izgalmas basszusfutam, amott meg egy gitártéma, egy apró ritmikai finomság, vagy egy olyan zenei gondolat, amely messze túlmutat a klasszikus headbangelős metálélményen. Mondhatnám úgy is, hogy egy komplex, végig izgalmas zenei utazás volt ez, amelyben két óra után sem érezte azt az ember, hogy elfáradt volna a figyelme. A ráadásban aztán még előkerült a Spirit Crusher és természetesen a Pull the Plug is, ami nem betetőzte, inkább még tovább emelte az addigra már bőven-bőven teljes koncertélményt.
Az a nagy helyzet, hogy Chuck Schuldiner már nincs köztünk, és ez nemcsak emberileg tragikus veszteség, hanem zeneileg is, mert soha nem tudjuk meg, hová fejlődött volna még egy ilyen nyugtalan, folyamatosan kereső, a saját műfaját újra és újra meghaladó zenei géniusz. A Death életműve így egyszerre teljes, mégis egyúttal fájdalmasan befejezetlen. Megvan benne minden, ami miatt legendává vált, de közben ott marad a kérdés is, hogy mi minden születhetett volna még meg belőle.
Chuck Schuldiner
Amit viszont a Death To All a Dürer Kertben csinált, az ennél méltóbb módon aligha ápolhatná ezt a zenei hagyatékot. Nem kegyeleti hakni volt, hanem egy lehengerlő és katartikus előadás. Lehet, erős kijelentés, de számomra ez simán az év egyik legjobb koncertje volt – mondom ezt június végén. Két órán át szólt egy életmű, amelynek szerzője már nem lehetett ott, mégis minden riffben, minden váltásban, minden idegesen tekergőző dallamban jelen volt.
Chuck pedig, bárhol is van most, valószínűleg mosolyogva nézte volna végig ezt az estét. Ennél szebben kevesen tudnák életben tartani azt, amit ránk hagyott, és ezáltal az emlékéből valóban áldás fakadt.
A koncerten elhangzott dalok:
1. Infernal Death
2. Living Monstrosity
3. Defensive Personalities
4. Lack of Comprehension
5. Altering the Future
6. Zombie Ritual
7. Within the Mind
8. The Philosopher
9. Spiritual Healing
Symbolic teljes album:
10. Symbolic
11. Zero Tolerance
12. Empty Words
13. Sacred Serenity
14. 1,000 Eyes
15. Without Judgement
16. Crystal Mountain
17. Misanthrope
18. Perennial Quest
Ráadás:
19. Spirit Crusher
20. Pull the Plug
Varga Máté
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
