Deathcore requiem Budapesten: Lorna Shore koncertbeszámoló a Sportarénából
Lorna Shore, Whitechapel, Shadow Of Intent, Humanity’s Last Breath – Papp László Sportaréna, 2026.01.29.
2026. január 29-én a Papp László Sportaréna a deathcore egyik legerősebb hazai pillanatát élte meg. A Lorna Shore vezette Deathcore requiem turné budapesti állomásán a Whitechapel, a Shadow Of Intent és a Humanity’s Last Breath társaságában egy olyan koncertsorozat bontakozott ki, amely túlmutatott a műfaji kereteken.
Általában az ember ujjong és gyakran zeng dicshimnuszokat a koncertek után. Ez fakad az előadó iránti szeretetből, tiszteletből, affekcióból, a valamikori vagy aktuális érzelmekből, amik összefonódnak a zenéjével, és persze az aktuális koncertélményből, mely során a produkció mindezekkel kelt táncra. A művészetelmélet szerint egy mű megváltoztatja a befogadót, nem ugyanazon emberként jövünk ki egy előadásról, teszünk le egy könyvet vagy állítjuk le a filmet, lemezt. Kicsit valamivel másabbak leszünk, reflektáltabbak, vagy ha más nem, többek. Nos, az igazán jó alkotások, performanszok valóban képesek erre. Némelyik minden sejtünket átjárja, ez pedig egészen odáig fajulhat, hogy már-már alig verbalizálható, mit éltünk át. Ilyenkor van bajban, akinek írnia kell róla, és hozzá kell tegyem, hogy itthon is rendre vannak ilyen koncertek. Fantasztikum. Nick Cave, Lorna Shore, Iamyank, Oláh Annamari és a The Devil’s Trade.
Van egy másik aspektus, kontextus, amit bevezetésként szeretnék érinteni. Ez pedig jelen esetben abból a szituációból indul ki, hogy tegnap egy deathcore arénakoncerten voltunk. Egy nemzetközi jelenség, helyzet egyik megnyilatkozása volt ez, nevezetesen annak, hogy most a nagyon kicsi és a nagyon nagy koncertek pörögnek igazán. Mit jelent ez? Látjuk itthon is: hazai előadók sokszoros arénakoncertjei (ezek legtöbbször a FOMO-n át hype-olódnak fel), alműfajok szintén ott, és nagy nevek kicsi klubokban. Hogy van ez? És miért?
A közösségi média hatására a lineáris pályamodell – klubból kisterembe, kisteremből nagyba, onnan fesztiválokra és utána arénákba – már ritkán evidens út és mód. Ez releváns a Lorna Shore esetében is, hisz Will Ramos frontember gyakorlatilag „viral” lett (azaz „vírusszerűen”, futótűzként terjedt, szenzációszerűen felkapottan) a hörgéseivel, kifejezetten a To The Hellfire című opus-szal. Énektechnikája látványosság lett, spektákulum. Reakcióvideók tömkelege, elemzések, kíváncsiság, hogyan csinálja? A jelenség természetét tekintve popkulturális láthatóságot szerzett. Ha nem is kizárólag ezért, mégis részben így ugrott a zenekar ekkorát.
De vissza a strukturális átrendeződéshez, ha úgy tetszik, problémához (mivel ez kétségkívül polarizációhoz vezet). Alapjáraton még két nagyobb, körülírható behatás révén jutottunk ide, melyeknek közös nevezője a „közép”. A „közepes” méretű, tehát nem klub és nem aréna szituáltságú koncertek és kifejezetten turnék világszerte a legkockázatosabbak lettek. Ez, mielőtt belemennék, szorosan összekapcsolódik a másik kondícióval, a középosztály fokozatos eltűnésével. Iszonyatosan megdrágult az üzemanyag, a buszbérlés, a stáb, az étkeztetés, illetve horribilis jutalékokat kell fizetni a jegyek és a merchandise termékek eladása után. A kisebb koncerteket jobban meg tudja fizetni az alsóközéposztály és mégis van egyfajta exkluzivitása, közvetlensége, nem utolsó sorban pedig költséghatékonyabb, egyúttal kiszámíthatóbb egy sok teltházas klubkoncertsorozat, mint egy kevesebb megállós, arénákba invitáló, mindazonáltal jelentősen drágább infrastruktúrával bíró turné, ami félházakkal megy végig. A Covid óta a közönség vagy túlkompenzál és hedonizmusba hajlik át, vagy radikálisan szelektál: kevés, de fullos koncertet választ. A helyzet tehát jellemzően két utat kínál: monumentális közösségi rítust vagy intim törzsi élményt csinálni. A kettő között jelenleg nincs elég érzelmi vagy gazdasági manifesztáció. Mindez hosszú távon a zenélés lelkét roncsolja: a kreativitást, a kockázatvállalást, az ökoszisztémát úgy egyáltalán. Az organikusan alakuló előadók pályája helyett a berobbanó és gyorsan eltűnő, trend alapú produkciók realizálnak hasznot, míg az eredeti, professzionális és kitartó, szépen érlelődő előadók sokszor kiégnek az alulfizetettség, a kilátástalanság, a megrekedtség árnyékában. Félreértés ne essék: a Lorna Shore korántsem tartozik a felejthető, tiszavirág-életű esetek közé, akadnak ugyanis ilyen remek kivételek, amikor a közepes keretekben működő, hol kisebb, hol nagyobb formátumú (a Lorna Shore nyilván az utóbbi) zenekarok és hátországuk (menedzsment és közönség) összehozzák, hogy sikeresen fellóduljanak az arénás pólusba. Aztán mondjuk legközelebb lehet megint a Barba Negrában találkozunk a Lorna Shore-ral.
Most már azonban térjünk rá erre a kolosszális estére, aminek részesei lehettünk. Nem okoskodok, kesergek tovább, sőt, újfent euforikus állapotba kerülök, ahogy visszaemlékezek.
Mintha a komplett légkör az estére hangolódott volna, próféciaszerűen borongós időjárás lengte be a várakozást, ami már napok óta eszkalálódott. A beléptetés gördülékenyen és gyorsan zajlott, sejtettem, hogy az est „vendégzenekarain” még kicsit szellősebb lesz a nézőtér. Örömmel konstatáltam ugyanakkor, hogy sok Humanity’s Last Breath póló hálózza be a teret, és fel is csendült a Väldet jelezve, hogy hamarosan megnyílik a föld és az ég. Meg is történt. A zenekar az első pillanattól fogva egy teljesen más dimenzióba rántott minket át, olyan radikálisan távolinak, idegennek ható lélegzetvételű paradigmába, univerzumba, ahol emberségünk mibenléte és határai kerültek firtatásra. Egy más létmódot vagy legalábbis merően transzformált tudatot igénylő jelenésnek voltunk a szemtanúi, ami mégis valamilyen módon, valahol mélyen belénk van csatornázva. Ez a találkozás pedig garantáltan örök nyomot hagyott minden jelenlévőben. Nem véletlenül, hiszen a thall műfaj e különös atmoszférája immanensen hordozza ennek a poszthumán metamorfózisnak az írmagjait. Nem mellesleg hatásvadász módon rá is játszik a Humanity’s Last Breath ennek a dramaturgiájára. A nagy csavar részükről az, hogy valóban hat is. Élőben pláne. A hangzással voltak bajaim, főként a jellemzően mély vokálok erőtlensége és kiérthetetlensége, illetve a széteffektezett gitárok erőtlensége. Szerencse, hogy a produkció tetemes része (a nívósan összerakott, kíméletlenül arctépő) HD-ról ment – ezt az is indokolja, hogy zenéjük különösképp megkívánja –, így önmagában az is nagyon impulzív volt, pláne a fényekkel és a színpadon elegáns gonoszsággal vonagló előadásmóddal. Agresszió helyett elkerülhetetlen apokalipszis. Civilizatorikus kataklizma esik egybe kozmikus horrorral. Gépzaj, embermaradványok, hörgések és kiáltások visszhangja. Az utolsó lélegzetünk utáni környezet zaja: nem haragszik ránk, egyszerűen észre sem vesz. Ritka erős indítása egy ritka kolosszális estnek. Ha magával ragad a zenekar, a műfaj, jó szívvel ajánlom a kevésbé teátrális, ám ezerszer organikusabb, súlyosabb Vildhjarta-t!
A Humanity’s Last Breath setlistje:
01. Väldet
02. Abyssal Mouth
03. Human Swarm
04. Godhood
05. Tide
06. Labyrinthian
07. Bellua Pt. 1
08. Instill
A Shadow Of Intent első két lemeze (Primordial – 2016, Reclaimer – 2017) zenetörténeti jelentőségű. Éppen ezért legalább annyira izgatott voltam miattuk, mint a Lorna Shore miatt. Még akkor is, ha várható volt, hogy főleg az Imperium Delirium (2025) dalait játszák majd. Azért a végére így is becsúszott egy The Heretic Prevails, ami egyértelműen gigászit szólt minden addigihoz képest, hiába voltak olyan eszméletlen szerzemények, mint a Flying the Black Flag. Egyszerűen az a frenetikus hangszerelés és az a zeneszerzői zsenialitás, amivel összerakták az első két LP-t tényleg a műfaj ékkövei közé szökken a zene súlya ellenére könnyedén. Legendák, császárok, kétségkívül. Mégse voltam az a dude, aki keresztbe tett kezekkel morog, hogy „a régi dalaik jobbak voltak”, mert az első dalra ösztönösen megindult két hatalmas circle pit, melynek széléről beleéléssel bólogattam végig a kitűnő koncertet. A pergő eleinte úgy kopott, mint dió az aszfalton, de a koncert végre remekül összeállt a hangzás, és a szólóktól kezdve a dög basszusgitáron, a vehemens sampler-eken át Ben Duerr észbontó vokáljaiig (amit nem találok kevésbé diverznek Will Ramos-hoz képest) egész érthető összkép rajzolódott ki. Az intergalaktikus metaleposzt építő projektben a riffek ostromgépek, a breakdownok pedig megsemmisítő csapások. Semmi sem véletlen, se túl sok, még akkor sem, mikor épp mindent elsöpör. Kontrollált brutalitás, ahol a Halo-univerzum, az ókori tragédia és a modern háborús film egy partitúrában találkoznak. Ebben a mitológiában barangolni elemi erőknek való kitettség. A szimfonikus rétegek mesteri oromzata mégis biztonságot ígér. Ahogyan az is, hogy a Shadow Of Intent krónikái sosem nihilisták. Megtiszteltetés volt részt venni ezen a szeánszon. Amit ennél a felettébb technikás zenénél hiányoltam, az a két gitár. Ezt anno a Born Of Osiris-nél is nagyon sajnáltam. A Whitechapel-nél például három is volt, tulajdonképpen feleslegesen. Mindenesetre tíz per tíz bulit toltak a srácok, és ez bár az első magyarországi bulijuk volt, nagyon remélem, hogy nem az utolsó, és hogy űrflottájuk mielőbb ismét felénk repül.
A Shadow Of Intent setlistje:
01. They Murdered Sleep
02. Flying the Black Flag
03. Infinity of Horrors
04. Mechanical Chaos
05. Vehement Draconian Vengeance
06. Feeding the Meatgrinder
07. The Heretic Prevails
Ezután a Whitechapel következett, ami veretésben ugyan nem jelentett visszaesést, ám zeneileg jóval egysíkúbb műsort kaptunk. Van sok remek daluk, és lehet nem leszek népszerű ezzel, de a legjobb lemezük, amit úgy igazán sokra tartok, a The Valley (2019). Persze, egyértelmű volt, hogy a Hymns In Dissonance lesz a fókusz, ami a 2025-ös nagylemezük, és igen combos death metal-t kapunk tőlük az előtte lévő két érzelmesebb lemez után ismét. Zenéjük belső démonok elszabadulásából tör elő. Egy kimondatlan dolgokkal teli szoba, belső falkaparás. Ordítás helyett befelé visszhangzik egyre őrjítőbben ez a lassan gomolygó, évek alatt felgyülemlő sötétség. Őszinte és felemelő pont e szembesülés által lesz. Képi világuk (design és szövegszinten) az explicit erőszaktól fokozatosan egy trauma alapú, helyenként már gyógyulásközpontú tematikába transzformálódott az évek alatt, zenéjük is kimértebb, így még húsbavágóbb durvasággal munkál. Értem, hogy mit akarnak, a kezdetektől fogva. Valahogy mégse kifejezetten lettek kedvencek vagy gyakran lejátszottak nálam. A deathcore-ba személy szerint nekem kell valami extra, hogy magával ragadjon igazán, ez alól pedig egyedül a Thy Art Is Murder kivétel. Ők valami olyan ellenálhatatlan, bitang elánnal dolgoznak, amire nehéz szavakat találni.
Visszatérve a Whitechapel-re, prominens csapat, Phil Bozeman pedig a műfaj egyik legnagyobbja. És respekt, hogy teljes erőbedobással, szívből tolják mindmáig, amit anno elkezdtek. Nem akarnak többnek látszani, mint ami, kendőzetlenül odateszik a maguk igen elsőrangú metalzenéjét a színpadra és kész. Nagyot üt és majd szétrobban az energiától. Ritmus és groove alapú témáik nem engedik meg, hogy ne vonódj be. Valahogy engem mégis jobban megvett a másik három csapat, kiváltképp a Shadow és a Lorna. Azért véletlenül se próbálok úgy tenni, mint akinél nem indult be a headbang a Prisoner 666-nél, a Hate Cult Ritual-nál, vagy a This Exile-nál.
A Whitechapel setlistje:
01. Prisoner 666
02. Hymns in Dissonance
03. A Visceral Retch
04. Bedlam
05. Ex Infernis
06. Hate Cult Ritual
07. The Somatic Defilement
08. Devirgination Studies
09. This Is Exile
Ki ne lenne fáradt három ilyen atom produkció után? De jött a ******** Lorna Shore! A színpad elé függöny került, épült a led és pyro birodalom. Bon Jovitól Ariana Grande-ig sokféle átkötő zene előfordult, megindult a harc a helyezkedést illetően. Intro és Oblivion, atya világ, gyönyörű vizuál és jó sound!
A világ sokak számára krízisüzemmódban van. A Lorna Shore zenéje nem vigasztal és nem szépít, hanem túllicitál. A konstans darálás és az embertelen, emberen túli hörgések így kölcsönöznek katarzist. Ezt fokozzák azzal, hogy a deathcore extrémitását epikus, szinte filmzenés, himnikus dallamokkal keverik, mely során a brutalitás érzelmi térképet rajzol, narratívát kap. Eszképizmus helyett azt kínálják, hogy nézzünk szembe a legrosszabb forgatókönyvvel, és éljük túl együtt. Ennek ígéretei a dicső melódiák, az énekelhetővé simuló refrének tiszta vokál nélkül is. Őszinte pátoszt teremtenek a cinikus, embertelen korban. „In darkness we are alive!” (In Darkness) Felemelő válasz egy disszonáns, túlterhelt világra. „We are unbreakable.” (Unbreakable) Ennek az érzelmi töltete hatott át mindannyiónkat olyan mérhetetlen intenzitással a nagy színpad nagy vizuál és nagy hangfalak exponencialitásában, hogy jó értelemben megható, megrendítő pillanatokat élhettünk át. És mekkora adomány, hogy ennek kicsengése a véráramukba költözve velünk marad.
Zenéjük grandiozitásának végtelenül jól állt tehát a nagyobb színpad – még ha le is volt zárva a fél ház és a lelátó mobilis része is fel volt számolva. Illetve a módfelett igényes vetítés a led falakkal és jesszus, a pyrotechnikával! Ha valakinek, akkor nekik ez igazán illő szcenárió. Mindennek acél gerincet adott a zenészek teljesítménye, ami majdnem két órán át felettébb megpróbáltató témákon át áradt ki megszállni a világot. Vagy inkább fekete lyukként nyelt magába. Bekebelezett. Bekerültünk a Lorna Shore dimenziójába, ami kívülről sötétnek, zordnak tűnhet, ám valójában egy nagyon is szép, bensőséges világ. Fenséges és otthonos, magasztos és vigasztaló. Szent és profán békés találkozása, amely egyszerre nyűgöz le és nyugtat meg úgy, hogy valami nagyobb sejlik fel a lét horizontján. Ennél többet nem konkretizál. Karon ragad és lép egyet felé velünk.
Volt kétségem egy ponton, pár éve, hogy hova tudják majd elvinni ezt az utat Lornáék. Hogy ne legyen önismétlő, kiszámítható. Hogy véges az eszköztár. És mégis valami olyan konstans létesülő és létesítő forrást képeznek ők, amiből nem tud unalmas és erőtlen dolog születni. Valahogy mindig bír egyféle modern requiem transzcendenciájával, egyfajta kozmikus távlattal, ami összenyílik a bennünk lévő legmélyebb lelki-tudati mozgásokkal.
A Lorna Shore setlistje:
01. Oblivion
02. Unbreakable
03. War Machine
04. Sun//Eater
05. Cursed to Die
06. In Darkness
07. Glenwood
08. Prison of Flesh
09. Pain Remains I: Dancing Like Flames
10. Pain Remains II: After All I’ve Done, I’ll Disappear
11. Pain Remains III: In a Sea of Fire
12. To The Hellfire
Gyarmati Dominik
Fotó: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
