Harminc év súlya és frissessége egy estén: The Gathering, The Foreshadowing koncertbeszámoló - Barba Negra, 2026.06.27.
The Gathering, The Foreshadowing - 2026.06.27. Budapest, Barba Negra.
Van egy zenekar, ami 1997-ben szinte rögtön, és végleg megfogott, az abban az évben megjelent lemezük örök kedvenccé vált, és mindig visszatér a lejátszási listámba. Nem nehéz kitalálni, ez a The Gathering és a Nighttime Birds. Élőben még sajnos egyszer sem láttam őket, viszont Anneke van Giersbergent több különböző formációban is volt szerencsém többször megnézni. Tavaly jött a hír, hogy a Mandylion album 30. évfordulójára összeáll pár fellépés erejéig a zenekar a klasszikussá vált felállásban. Akkor azért elkezdtem reménykedni…
És mit ad Isten? A remény hal meg utoljára, gondolhattam akkor, mikor a pár holland koncerthelyszín után tettek egy második kört is ezzel a turnéval, majd bejelentették, hogy körbejárják Európát is, és hozzánk is ellátogatnak. 30 év nagy idő, 2025-ben töltötte be a Mandylion lemez a megjelenésének ezt a szép kerek jubileumát. Anneke 1995-ben még csak 22 éves volt, épphogy beszállt a zenekarba, alig, hogy megtalálták a közös hangot, varázsoltak is egyet a Rutten testvérek alapította bandával, egy csapásra lettek nagyon híresek. Hozzá kell tenni, nem véletlenül. A lemez egyszerre volt melankolikus, édes és keserű: mélyen a doom metal gyökereiből táplálkozott, mégis Anneke énekétől katartikusan emelkedett. A hangzás és a borús atmoszféra különös kettősségét az adta, hogy mindvégig ott derengett benne a fény az alagút végén. Volt egy viszonylag kevésbé bonyolult zenei alap, melyet a zenészek szolgáltattak, egy csodálatos hang és tündöklő egyéniség hozzá, és együtt nagyon jól működött. Habár nekem a Mandylion nem számít a pályafutásuk közül közel sem a kedvenc lemezemnek, és számomra a zenekarnak Anneke után is volt igencsak létjogosultsága, mégis el kell ismerni, hogy megjelenésekor nem véletlenül lett nagyon népszerű és a maga tekintetében formabontó. (És itt jelezném, hogy nagyon sajnálom minden újraegyesülés örömének ellenére, hogy Silje Wergeland 2025-ben kilépett a zenekarból.)
Hogyan jellemezném elsőre a koncert napját? Meleg. Részletesebben? Nagyon meleg. (Még részletesebben már csak káromkodva lehetne.) A Barba Negra fedett sátras helyszíne ilyenkor különösen „ígéretes”: garantált a hőségben való megdöglés. Ezzel a nem túl biztató előjellel indultam neki az estének, kissé nyűgösen az időjárás miatt — talán érthető okokból.
A vendégzenekar a római The Foreshadowing volt. A héten belehallgattam a zenéjükbe, és kíváncsian vártam őket, mert élőben komoly potenciált éreztem bennük. A turnéhoz csak a budapesti állomáson csatlakoztak, ezért különösen úgy gondoltam, hogy érdemes lesz rájuk figyelni.
A hangzást leszámítva kifejezetten pozitív élmény volt a zenekar előadása — bár az első dal végére már nagyjából összeállt a hangkép, mégsem volt teljesen az igazi. Ettől eltekintve a produkció úgy működött, mintha nem egyszerűen egy koncertet látnánk, hanem egy személyes, belső utazás kibontását: hangulatok, érzelmek és képek egymásra épülő, intim bemutatását.
Marco Benevento énekes jelenléte azonnal meghatározta az egész estét. Volt valami csendes, mégis erős kisugárzása: nem játszotta túl a mozdulatokat, nem akart látványos lenni, mégis minden szem rátapadt. A zenekar szinte szakrális hangulatát ő adta meg azzal a visszafogott, mégis mélyen átélt előadásmóddal, amivel a színpadon mozgott, vagy éppen meg sem mozdult.
A műsor összességében jól volt felépítve: nemcsak az új anyagra támaszkodtak, hanem régebbi dalokat is beemeltek, így az egész koncert inkább egy átfogó, gondosan szerkesztett életmű-pillanatnak hatott, nem pedig egy promóciós körnek. Ami kissé kellemetlen volt, az a basszusgitáros hiánya — főleg úgy, hogy közben háttérsávból szólt a játéka, sőt akadt olyan pillanat is, amikor csak az ment, és a színpadon lévő zenészek egyike sem játszott. Ez nyilván egy kényszerhelyzet megoldása volt, így nem róható fel nekik, de érthető, ha többekben is maradt némi hiányérzet.
A Foreshadowing koncertje intenzív, afféle méltóságteljes élmény volt. Nem a külsőségekre vagy a harsányságra építettek, hanem arra, hogy a zene önmagában is mélyen hasson. Panasz nem érheti őket: jól játszottak, a műsor zeneileg kerek volt. Egy általam nagyra tartott újságíró társalgásunk közbeni megfogalmazása pedig pontosan rávilágított az esetleges „gondra”: ez a zene harminc évvel ezelőtt tökéletes kísérője lett volna egy borongós, hűvös, esős őszi estének, magányos elvonulásnak egy sötét szobában. Csakhogy mi már nem abban az életszakaszban vagyunk — szerencsére.
Setlist:
1. Intro/ Judas Had a Friend
2. Our Nightmares Call
3. Second World
4. Lost Soldiers
5. Ground Zero
6. Hope. She's in the Water
7. The Forsaken Son
8. Departure
A The Gathering koncert kapcsán jelenleg óriási kettősség van bennem; még most, írás közben sem tudom teljes bizonyossággal, hogyan fogalmazzam meg mindezt. Két erős benyomás kavarog bennem, két világ, két megközelítés — az egyik maximálisan pozitív, a másik jócskán tartalmaz negatívumokat. Úgy érzem, az olvasóval szemben akkor járok el tisztességesen, ha mindkettőt megosztom, mert így lesz igazán árnyalt a kép. Kezdem a negatívumokkal, essünk túl rajtuk.
Nagyon meleg volt, és ez a körülmény végig rányomta a bélyegét az estére — nemcsak a közönségre, hanem láthatóan a zenekarra is. Anneke koncert közben külön meg is jegyezte a szép számban megjelenteknek, hogy ha úgy érzik, nyugodtan lazítsanak, menjenek ki levegőzni, ez most nem a circle pit estéje.
Ami viszont komoly mínusz pont, az a hangzás. Olyan volt az egész, mintha egy kartondobozba zárták volna a zenekart, és azon keresztül próbáltak volna megszólalni. A gitárok tompán, egy furcsa szűrő mögül jöttek, Anneke éneke kissé halk volt, a dob pedig kifejezetten rosszul szólt — a pergő hangja egészen abszurd módon bántó volt, tényleg olyan, mintha valami emberiség elleni bűntettként csattogott volna végig a koncerten.
A The Gathering tagjai közül Anneke egyértelműen kiemelkedett. Erősen az volt az érzésem, hogy nélküle ez a zenekar legfeljebb egy tehetséges kisvárosi formáció lenne; az ő tudása, jelenléte és karizmája viszi a hátán az egész produkciót, nélküle bizonyosan nem értek volna el ilyen magasságokat. Emellett nehéz szó nélkül elmenni Hans Rutten játéka mellett. A ritmusérzékkel nem volt gond, (hiszen a tak ott volt valószínűleg a fülében), mégis kétszer is bevitte a zenekart az erdőbe. Az első alkalom kevésbé volt feltűnő, de a Leaves elején nagyon is hallható volt a rontás. Egy dal elrontása természetesen megbocsátható, nem kell emiatt senkit keresztre feszíteni, de a játékát összességében is dinamikátlannak éreztem. Lehet, hogy a hőség tette, de látványosan ő volt a zenekar gyenge pontja, miközben a többiek hozták a kötelezőt, Anneke pedig — mint mindig — a kiemelkedőt.
Ezzel a kis morgást részemről lezártnak tekintem; kíváncsi lennék, más hogyan élte meg mindezt. Úgyhogy jöjjön a másik benyomás: hallgassátok meg a „másik énemet”, azt a részemet, amelyet a fő produkció egyszerűen teljesen elvarázsolt.
Habár nem szép dolog, de voltak előzetes elvárásaim. Arra számítottam, hogy a The Gathering Mandylion 30 éves jubileumi turnéjának egyik legfontosabb erénye az lehet, hogy nem pusztán egy nosztalgikus visszatekintés lesz, hanem valódi, jelen idejű koncertélmény. Szerencsére az előzetes elvárás nem okozott csalódást: a koncert első hangjaitól kezdve érződött, hogy ez az este nem a múlt konzerválásáról szól, hanem annak újraélése és méltó felidézése körül fog forogni. A klasszikus felállás Anneke van Giersbergennel együtt nem valamiféle múzeumi rekonstrukcióként állt a színpadra, hanem úgy, mintha ezek a dalok ma is ugyanazzal a belső kényszerrel és érzelmi töltettel születnének meg.
Már a nyitás atmoszférája erős volt: a Mandylion keleties, sötéten lebegő témája - introként, nem teljes dalként — azonnal megadta az alaphangot. Olyan kapunyitásként működött, ahol a fények és a hangzás összeállásából rögtön látszott, hogy gondosan felépített, dramaturgiai ívű műsort kapunk. A The Gathering most is azt csinálta, amiben mindig erős volt: nem egyszerűen dalokat játszott egymás után, hanem hangulatok és színek rétegeiből építette fel a saját univerzumát.
Anneke van Giersbergen szerepe kulcsfontosságú volt: nem vendégként tért vissza, hanem a Mandylion-korszak valódi hangjaként és arcaként. A hangja meglepően friss, tiszta és pontos maradt, mégsem vált steril élménnyé. Érzékenység és belső erő egyszerre volt jelen az énekében, így a dalok nemcsak felidéződtek, hanem 30 év tapasztalatával új jelentést is kaptak.
A műsor szerkezete különösen erősnek bizonyult azért is, mert a zenekar nem elégedett meg azzal, hogy a teljes Mandylion-albumot végigjátssza, hanem az Anneke-korszak további meghatározó szerzeményeit is hozzáillesztette az esthez. Ez a döntés nagyon sokat tett hozzá a koncert ritmusához. A Mandylion anyag így nem elszigetelt blokként működött, hanem egy tágabb, organikus ív részeként, amelyben a korabeli The Gathering hangzásvilág teljes spektruma megmutatkozott. A Eléanor például már az elején megmutatta, mennyire jól szólalt meg a zenekar finom, lebegő, mégis feszes oldala, míg a Fear the Sea a maga sötétebb, drámaibb karakterével húzta be a közönséget a koncert mélyebb rétegeibe.
Az első szakaszban különösen jól érződött, hogy a The Gathering zenéjének egyik legnagyobb ereje a kontrasztkezelés. Az In Motion #1 és az On Most Surfaces (Inuït) olyan tételek voltak, amelyekben a zenekar egyszerre tudott meditatív és feszültséggel teli lenni. Ilyen művek esetén válik igazán nyilvánvalóvá, mennyire fontos a billentyűs textúrák és a gitárszínek együttléte: a dalok nem egyetlen riffre vagy refrénre épülnek, hanem folyamatosan kibomló légkört teremtenek. Koncerten ez különösen hatásos, mert a közönség nemcsak felismeri a témákat, hanem belemerül abba a hangzásvilágba, amelyet a zenekar megteremt.
A középső szakaszban a Broken Glass, a Great Ocean Road és a Probably Built in the Fifties erősebb, karakteresebb mozgást vittek a műsorba. Ezeknél a daloknál a zenekar keményebb, „földközelibb” arca került előtérbe, de sosem veszítették el a lebegő, melankolikus jellegüket.
Az Analog Park különösen fontos átmeneti pontot jelentett az est folyamán. Ez a dal már erősebben jelzi azt a The Gatheringet, azt a változó hangzást, amely a Mandylion után tovább mozdult, de még mindig mélyen hordozta annak atmoszféráját. Élőben úgy működött, mintha hidat képzett volna a klasszikus korszak és a későbbi kísérletezőbb irányok között. A közönség reakciói alapján mégis az ezt követő In Motion #2 volt az egyik leginkább várt és legjobban fogadott tétel, ami nem meglepő, hiszen ez a zenekar egyik legikonikusabb dala az első lemezről.
A koncert utolsó harmadában a Leaves (Szív tv forever. :) és a Sand and Mercury még tovább mélyítették az érzelmi rétegeket. Itt ismét igazán nyilvánvalóvá vált, mennyire sokat számít Anneke jelenléte, mert ezek a dalok az ő hangjával egyszerre személyesebbek és időtlenebbek lettek. A Sand and Mercury pedig az este egyik legszuggesztívebb darabja lett, mert benne a lebegés, a törékenység és az emelkedettség egyszerre volt jelen.
A fő szett lezárása, a Strange Machines, szinte törvényszerűen emelte magasabbra az estét. Ez a dal a The Gathering egyik legsúlyosabb, mégis legkönnyebben azonosítható himnusza, és élőben is pontosan ezt az egyszerre súlyos és felszabadító szerepet töltötte be. Ennek az előadása közben jött el az a momentum, amikor a közönség szinte együtt lélegzett a zenekarral. Itt már nem lehetett kérdés, hogy a koncert nemcsak jól szervezett jubileumi produkció volt, hanem valódi csúcspontok sorozata. A közönség reakciója egyértelműen azt mutatta, hogy ez a dal továbbra is kiemelt helyet foglal el a rajongói emlékezetben.
A ráadás két dala, a Travel és a Saturnine, méltó és elegáns lezárást adott az estének. Ezek nem harsány finálék voltak, hanem inkább csendesebb, befelé forduló búcsúpontok, amelyek jól illeszkedtek a The Gathering teljes esztétikájához. Aztán jött a szokásos: meghajlás, tiszteletkör, köszönjük Budapest, köszönjük The Gathering. A közönség hálás volt a produkcióért, nem hagyta levonulni a zenekart, a Saturnine dallamait még perceken keresztül énekelték (énekeltük), ezzel is kifejezve a hálát és a tiszteletet.
A koncert végén összességében az ember nem azt érezte, hogy egy nosztalgiaeseménynek volt szemtanúja, hanem azt, hogy egy még mindig élő, érvényes és mélyen emberi zenekar mutatta meg saját örökségét. Az este minden rétege ezt erősítette: a Mandylion sötéten lebegő atmoszférája, az Anneke-korszak ikonikus dalainak újraértelmezett ereje, a gondosan felépített dramaturgia, és az a fajta zenei alázat, amelyben a múlt nem vitrintárgy, hanem tovább élő, lélegző anyag. A zenekar nem csupán felidézte a harminc évvel ezelőtti világát, hanem megmutatta, hogy ezek a dalok ma is ugyanazzal a belső súllyal, ugyanazzal a kifejezőerővel működnek. A lényeg nem a negatívumokban, hanem itt mutatkozott meg: az anyag nem avult el, hanem ma is teljes súllyal, hitelesen és átélhetően szól.
Setlist:
01. Mandylion intro
02. Eléanor
03. Fear the Sea
04. In Motion #1
05. On Most Surfaces (Inuït)
06. Broken Glass
07. Great Ocean Road
08. Probably Built in the Fifties
09. Analog Park
10. In Motion #2
11. Leaves
12. Sand and Mercury
13. Strange Machines
Ráadás:
14. Travel
15. Saturnine
Gede Norbert
Fotó: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
