Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Fontos a kémia miközben muzsikálunk” – interjú a Turbo zenekarral

Az egyre nagyobb hírnévnek örvendő Turbo zenekar december 7-én lemezérlelő koncertet tartott az A38 Hajón. A zenekar énekesét, Tanka Balázst, és gitárosát Vígh Dávidot kérdeztük a hamarosan piacra kerülő harmadik lemezükről. De szó esett itt nagy elődökről, kísérletezésről, kémiáról és matekról, stadionokról, és a magyar kritikai élet hiányosságairól is.

Rockbook: Amikor megkértek, hogy készítsek veletek interjút, az egyik ismerősömnek átküldtem néhány youtube-linket – érdekelt, hogy mi a véleménye a zenétekről. Azt válaszolta, hogy „ez olyan hetvenes-nyolcvanas évek rock”. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy retro… Mit gondoltok erről a megállapításról? Hogyan viszonyul a Turbo a hetvenes-nyolcvanas évek rockzenéjéhez? Kik a példaképeitek? Kiket tekintetek nagy elődöknek? Vannak ilyenek?


Balázs: Mindenféleképp hatott ránk a hetvenes-nyolcvanas évek zenéje, már csak azért is, mert akkor születtünk. Én a nyolcvanas korosztályt képviselem. Mindannyian máshonnan érkezünk ebbe a zenekarba, talán azért is ilyen izgalmas ez a dolog. A hetvenes-nyolcvanas években olyan zenék születtek, amelyek a maguk idejében igazi úttörők voltak. Ebben az időszakban kísérleteztek az emberek, rengeteg forradalmi újításnak lehetünk fültanúi. Mi nem tekintjük magunkat forradalmároknak, mégis jól érezhető, hogy hatott ránk ez a zenei termés. De inkább a szabadsága: az, hogy mindenki hagyja a másikat zenélni. Hogy nem egy koncepció alapján játszunk, nem egy X-faktor mentor mondja meg azt, hogy milyen legyen a refrén, vagy meddig tartson egy szám. Ebből a szempontból mi teljesen szabadok vagyunk, és azt csinálhatjuk, amit igazán szeretünk. Talán ebben ragadható meg az általad említett hasonlóság. Vannak olyan zenekarok, amelyek ebben az időben élték fénykorukat, és nagy hatással vannak ránk. Nyilván a régi zenék ezek, a bakelitek: a Led Zeppelin, a Deep Purple, vagy a Black Sabbath. De azt hiszem, ezek a zenék minden rockzenész lemeztárában megvannak.

Dávid: Balázs most tényleg rátapintott a lényegre, éppen ezért szoktak minket a hetvenes-nyolcvanas évek zenéjéhez hasonlítani. Magyarázhatnánk ezt az egészet a MTV megjelenésével is, amikor az image előbbre került a zenével szemben – de ennek óhatatlanul meg kellett történnie a zenecsatorna térhódításával. Szóval, ekkor egy picit átsúlyozódtak azok a dolgok, amik igazán fontosak voltak. Ami nekünk alapvetően fontos, az a muzsika – az, hogy milyen zenét csinálunk, és hogy milyen a kémia miközben muzsikálunk. Nyilván ezért hasonlítgatnak minket a hetvenes-nyolcvanas évek zenekaraihoz, mert számunkra is a zene az igazán fontos.

Rockbook: A Turbo egy olyan zenei irányzatot képvisel Magyarországon, ami kis túlzással nevezhető egyedülállónak. Remélem, nem a tájékozatlanságomnak tudható be, hogy kevés hozzátok hasonszőrű hazai bandáról hallottam. Nem zavar titeket ez a „magány”? Vannak olyan magyar zenekarok, akikkel éreztek valamiféle testvérséget?

Dávid: Hát, így kapásból kettőt is tudok mondani, a Grand Mexican-t, és a Napokon-t, akik hasonló dolgokkal operálnak, mint mi, és nagyon jó cimbik is egyébként. Épp tegnap voltam az Isten Háta Mögött visszatérő buliján. Jó volt a koncert, nagyon tetszett, de a végén elmentem hátra piálni, és egyszer csak jött a Huba (Ratkóczi Huba, a Napokon gitárosa – a szerk.) egy olyan gitárszólóval, hogy azonnal szétfolytam. Ő például úgy nyúl a dologhoz, hogy egyszerűen sugárzik. Minden hangban ott van a meghalás.

Balázs: Vicces történet ez. Én azt gondolom, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedülállóak. Olyan, mintha ez is direkt lenne, ez a bekategorizálás. Ez is egy kategória, hogy „ilyet nem csinál senki”. Belőlünk egyszerűen ilyen zene jön. Ha belőlünk egy három perc, tíz másodperces popsláger jön, akkor nyilván azzal fogunk kiállni a színpadra, merthogy éppen azt érezzük jónak. Nem hiszem, hogy ezzel egyedül vagyunk. Ami a lényeg, szerintem, hogy mi nem hozunk kompromisszumokat a zenében, és hagyjuk egymást érvényesülni.

 


Rockbook: A zenéteknek van egy számomra érdekes és fontos karakterjegye: ez az, amit valahol „élő zenének” (külön írandó) neveztetek, és ami nagyjából azt jelenti, hogy ezek a dalok élőlényként lélegeznek, működnek. A Supersize-ban felvett videók is erről tanúskodnak. Hogyan dolgoztok? Ez a fajta örömzene mennyire tűri a stúdiót? Ha visszahallgatjátok magatokat lemezről, nem érzitek itt-ott, hogy erőszakot tettetek magatokon, a zenéteken?

Dávid: Ez egy érdekes kérdés, mert eddig próbáltuk összesimítani az élő performance-okat a lemezmegjelenésekkel, arra törekedtünk, hogy a lemezek hasonlítsanak a koncertjeinkre. Ilyen szinten van egy kis változás most – az új lemez talán egy picit „stúdióközpontúbb”, de ez semmilyen szinten nem érinti azt a fajta misztériumot, amit mi mindannyian megélünk, amikor felmegyünk a színpadra és az első beat megérkezik. Mert ez az egész ez egy misztérium – mi gyakorlatilag mindannyian egy oltárra megyünk fel, amikor felmegyünk a színpadra. Ilyenkor egymás felé is megnyílunk, érezzük egymás energiáit, és azt hiszem, ezt a közönség is élvezi – ez egy szakrális dolog. A lemez egy kicsit más. Most elkezdtük így utólag fejtegetni, hogy hova jutunk ezzel… De aztán lehet, hogy legközelebb bemegyünk a stúdióba és magnószalagra felveszünk egy nap alatt egy egész lemezt. Ez egy művészi görbe – mindenfélét kipróbálunk. Mi egy kísérletező zenekar vagyunk.

Balázs: Én úgy gondolom, hogy roppant szerencsések vagyunk, hogy egy olyan hangmérnökünk van, aki hasonlóan áll hozzá a zenéhez és a hangfelvételhez, mint mi. Szóval, ő is segít abban, hogy valami olyat hozzunk létre, ami egészen más, mint a megszokott. Jó, hogy itthon vannak ilyen emberek! Most hallottam például a Seen nevű zenekarnak a legújabb lemezét. Sándor Dani felvette őket egy nyolcsávos magnóval, mindent élőben egyszerre, utána felvettek még kiegészítő dolgokat is, de menet közben eltűntek a számítógépes sávok, és csak ez a nyolcsávos anyag maradt. Elkezdte összerakni, ami megvolt, és egy olyan rettentően erős lemezt hozott létre, amiről azt gondolom, hogy a 2014-es évnek az egyik nagy meglepetése lesz. Valami őstechnikát képzelj el, és egy őserős zenét. Mi is valami hasonlóban gondolkodunk, a mi kísérletink is erről szólnak. Szeretjük kipróbálni a teljesen lecsupaszított, minden sallangtól megszabadított formákat, de ugyanakkor szeretjük a „dzsunga történetet” is. A lényeg az, hogy az a kémia – ha már az előbb így fogalmaztunk – átjöjjön a felvételen, amit mi egy koncerten, vagy a próbateremben érzünk. Ez egy rettentően nehéz feladat, nem is biztos, hogy mi erre tökéletesen alkalmasak vagyunk, de ugyanakkor rettentő nehéz megtalálni azt a másik embert is, aki a hangfalnak a másik oldalán áll.

Rockbook: Egy 2009-es interjúban olvastam Balázsnak egy viccelődő megjegyzését, valami ilyesmi volt, hogy „van egy-két »névtelen« kritikusunk”. Nyilván az ember ezt azért említi meg, mert érdeklik őt a kritikák, az, hogy milyen a zenekar megítélése. Hogyan viszonyultok a kritikákhoz? Egyáltalán mit gondoltok a zenekritika intézményéről? Fontosnak találjátok-e, hogy legyen egy meghatározott „kritikai élet” a zenétek mögött?

Dávid: A régi Balázst idézi ez a megnyilvánulás. :)

Balázs: Okvetlenül fontosnak találjuk. Gondolom, az mindenki számára világos, hogy itthon egy nagyon kis piacon, nagyon szűk keretek között mozog a zenei élet. Itt mindenki ismer mindenkit, nem lehet elbújni a függöny mögé, nem nagyon tudsz kibújni a bőrödből. Itthon már az első megjelenésedkor elkönyvelnek valaminek, aztán vagy ki tudsz mászni az általuk gyártott skatulyából, vagy nem. Ez a veszélye a magyar kritikusoknak, a magyar zenekritikának. Nem állnak hozzá az új dolgokhoz nyitott szívvel és elmével…

Dávid: Ez úgy általában az egész kultúránkra érvényes.

Balázs: A Turbo kezdeti megítélése, azt gondolom, szerencsés volt; nagyon pozitív volt a kritikai visszhangunk. Persze, nyilván volt egy-két félresikerült lépésünk, amibe bele lehetne kötni, amelyek nem épp odavalóak voltak. Mert ez a zenekar majdhogynem punk zenekarként indult az. Az elején talán pont ezért kaptunk hideget és meleget is. De ezt is a helyén kell kezelni. Én azt szeretem, ha valaki tényleg foglalkozik a zenénkkel, és valamilyen konstruktív kritikát próbál megfogalmazni. Ha valaki azt írja rólunk, hogy „ez egyszerűen egy nagy fos”, azt nem tudom kritikaként kezelni, nem vesszük igazán komolyan. Mi annak örülünk, ha a dalainkat valaki kielemzi, mert az azt jelenti, hogy foglalkozott vele, értőként hallgatta meg az anyagot.

Dávid: Igen, ez alapvetően így van – konstruktív kritika tud megjeleníteni intellektuális tartalmakat, és ezért mi baromi hálásak vagyunk. Azt tudni kell, hogy mi öten, mindnyájan részei vagyunk a teremtő folyamatnak. Ha valami mögé mind az öten oda tudunk állni, és azt tudjuk mondani, hogy ez fasza, akkor azok vagyunk mi. És persze ezt lehet kritizálni, mondhatják rá, hogy ez szar, de mi eközben is egy folyamatnak a meghatározott fázisában vagyunk – nem tudunk ezen változtatni.

 

Turbo - Soul Sister

 


Rockbook: Közvetlen szomszédos országokban is felléptek – volt koncertetek Szlovákiában, ha jól tudom Szerbiában kettő is (Zentán és Újvidéken) stb. Más-e, és ha igen, miben más a zenekar megítélése a határainkon túl? Nyilván sejthető, hogy indirekt módon arra akarok kilyukadni, hogy itthon jobb-e a fogadtatásotok, vagy külföldön…

Balázs: Előfordulhat, hogy külföldön – azért, mert máshonnan jövünk, idegenek vagyunk – az emberek nyitottabban állnak hozzánk és a zenénkhez. De azt gondolom, hogy ez fordítva is így lenne. Ha én keverednék el egy szlovák zenekar koncertjére, akik hasonló hatást tudnának kiváltani belőlem, mint a Turbo, akkor sokkal könnyebben adnám meg a bizalmat nekik, nem lennék velük szemben annyira szőrszálhasogató. Külföldön zenélni annyiban más, hogy idegen pályán az emberek elnézőbbek, nyitottabbak a zenekarral szemben. Egyébként ez nekünk jobban is fekszik – mi nagyon szeretjük a szűz terepet, ahol „le tudunk csapni” az emberekre. Többször mondtuk már, hogy azt szeretjük a legjobban ebben a buliban, hogy nagyon vegyes a közönségünk; 18 és 65 év között bárkit megtalálsz a koncertjeinken. Egyetlen egy dolog közös bennük, hogy iszonyatosan nyitottak. Nem zavarja őket, ha egy szám nyolc percig tart, nem zavarja őket, ha a Jero szlovákul vagy valamilyen halandzsanyelven két szám között rappel egyet. Amikor szűz terepen járunk, mindig van néhány ember, akinek a szemén lehet látni, amikor a buli után odajön, hogy ezt a csávót megfertőztük, ez Turbo-s lett.
 
Rockbook: Beszéljünk egy kicsit a készülő, harmadik lemezetekről. Nagyjából mikorra várható a megjelenése?

Dávid: Februárban. Január közepén kezdjük el keverni.

Rockbook: Ha jól olvastam a facebook-on, ez a koncert amolyan „teszt”. A közönség-reakciókat vagy sokkal inkább magatokat tesztelitek? Mennyiben befolyásolják a mai reakciók a lemez további alakulását?

Balázs: Ennek a kiírásnak egy nagyon egyszerű oka van: eredetileg ez egy lemezbemutató koncert lett volna. De technikai okokból a lemez nem készült el erre a dátumra. Mondhatnánk azt is, hogy még érleljük az anyagot. A szomorú valóság az, hogy egy lemez elkészítéséhez rengeteg idő kell, és mindig időből van a legkevesebb. Csinálgatjuk. A hangmérnökünk, Hidasi Barna – aki az előző két lemezt is keverte – is időproblémákkal küzd. Egyszerűen érdemes egymásra várni ilyenkor, hogy végül egy olyan lemezanyag jöjjön létre, amire mindannyian azt mondhatjuk majd, hogy jó. Nem szerettünk volna új hangmérnökkel dolgozni, nem szerettük volna elkapkodni a dolgot, csak azért, hogy meglegyen a lemez erre az időpontra Ezért találtuk ki, hogy a mai koncert legyen egy lemezérlelő buli. De nagyon szeretnénk, ha a közeljövőben a lemezbemutatót is megcsinálhatnánk. Akár ugyanitt.

Dávid: Visszatérve a kérdésedre, hogy milyen hatással vannak a munkánkra a közönségreakciók: az utóbbi két évben nyomtunk egy kvázi miniturnét, voltunk pár vidéki városban, próbálgattuk az új számokat. Az itt szerzett tapasztalatoknak igenis van némi hatása arra, hogy hogy fogjuk ezeket a számokat befejezni – annak, hogy ezek a számok hogyan szólalnak meg élőben, illetve hogy az emberek hogyan veszik őket… Na meg annak, hogyan tudjuk összeakasztani az energiáinkat a „vevőkészülékekkel”… Lehet, hogy még módosítunk is picit a dolgokon. Igen, ez egy teszt lesz most, ha jól emlékszem, hat új számot is játszunk ezen a koncerten.

 


Rockbook: Ha a készülő új albumot összevetitek a korábbiakkal, miben fog különbözni? Miben lesz más a korábbiakhoz képest? Egyáltalán hogyan tudnátok bemutatni a Turbo fejlődésének irányvonalát?

Balázs: Majd Dávid fog részletesebben beszélni az új lemezről, én csak annyit tennék hozzá ehhez, amit talán már a legelső interjúnkban is elmondtunk, valamikor 2005-ben, hogy ha nem éreznénk a fejlődést, akkor valószínűleg abbahagynánk ezt az egészet. Ezt addig tudjuk együtt csinálni, amíg vannak benne új dolgok, amíg újra és újra felfedezzük egymást. A tapasztalat azt mutatja, hogy miután kiadunk egy lemezt, és az beérik, mindig egy kicsit odébb tesszük ezt a projektet, és egy új lemez készítésénél mindig egy kicsit újra egymásra kell találnunk. Ez az egymásra találás mindig hoz valami új történetet, a zenénk mindig elmozdul valamilyen irányba – ez az irány most Dávidnak az iránya, az ő életében történt változásoknak az iránya. Mindig meg tudunk újulni, mindig valamilyen új, ismeretlen dolog felé tartunk. Az, hogy ez fejlődés-e vagy visszalépés, azt majd a közönség eldönti.

Dávid: Magunkhoz képest mindenképp fejlődés, mert ilyet még nem csináltunk, amit most. Új területeken vagyunk zeneileg, határozottan – nem lehet ránk mondani, hogy önismétlő brigád lennénk. Nagyon leegyszerűsítve, azt érzem, hogy az elektronika nagyobb terepet kap az új dalokban, és talán egyszerűsödnek egy kicsit a struktúrák. Ez a lemez talán kicsit dalközpontúbb lesz. Visszamegyünk a rock-gyökerekhez, de hangzásilag modernebb lesz.

Rockbook: A harmadik lemeznek is a MamaZone lesz a kiadója? Nem gondolkodtatok azon, hogy kerestek magatoknak egy jól menő, nevesebb külföldi kiadót? Már elnézést a kérdésfelvetésért, de én egy kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy itt, Magyarországon igazi babérok várnak rátok…

Dávid: A helyzet az, hogy a kiadónk a barátunk és menedzsmentünk is. Ha összejönne külföldön egy nagyobb lehetőség, egy nagyobb kiadóval, annak nyilván ők is a részesei lennének, mert együtt dolgoztunk ezen az egész dolgon. Nem igazán könnyű magyarként találni egy olyan kiadót, aki komoly infrastruktúrát tud mögénk tenni. Ahhoz, hogy nemzetközi szinten megteremjen valami, az nem csoda, hanem komoly marketingstratégia eredménye, és rengeteg pénz. Mi az előző lemeznél mindent megtettünk, hogy találjunk egy külföldi kiadót. Profi körökben egyébként ez egy kicsit megbolygatta az állóvizet, de senkitől sem kaptunk visszajelzést, pedig a Balázskával legalább háromszáz helyre elküldtük a cuccot.

Balázs: Ma már nem azok az idők járnak, mint régen, hogy valahová elküldtél egy cédét vagy egy kazettát és rögtön jött rá a válasz, hogy „gyerekek, ez kurvajó”…

Dávid: Meg kell csinálnod magad egy bizonyos szinten, és ezt Magyarországon nagyon nehéz – nehéz elérni azt, hogy egy komoly kiadónak az asztalán legyél. Egy olyan kiadóén, aki azt mondja, hogy csinál nekünk turnét, és gőzerővel terjeszti a lemezt... Itt komoly pénzekről van szó. De nyilván nem adjuk fel!

Rockbook: Visszaolvastam néhány korábbi interjút, és nagyjából kirajzolódott előttem, hogy milyen elvárásaitok voltak ettől a zenekartól. Mit sikerült teljesíteni eddig abból, amit belegondoltatok a Turbo-ba? (Playmate-ek, stadionok, lugasok, kövér szőlőszemekkel…)

Balázs: A Playmate-ek megvoltak; az összes itt Magyarországon. A stadionok még nem, de most már egyre több épül – előbb-utóbb valamelyikbe biztos bevesznek minket. Addig mondhatjuk, hogy jól megy a Turbonak, amíg ugyanúgy feláll a faszunk a színpadon, és ez még megvan. :)

Dávid: Igen, ez az ars poeticánk. A siker nem feltétlenül nézőszámban mérhető, sokkal inkább abban, hogy az emberek, miközben művelik ezt a zenét, hogy érzik magukat. Amíg mi a színpadon jól érezzük magunkat, addig ezt a projektet is sikeresnek gondoljuk.

 



maxim
 

Címkék: 
Turbo