Az Anthrax jó koncertet adott a Barba Negrában, csak a saját életművétől fél egy kicsit (koncertbeszámoló)
Anthrax, Decapitated - 2026.06.01., Barba Negra
Van abban valami egészen furcsa, amikor az ember egy olyan zenekart néz élőben, amelyik már rég nemcsak saját magát képviseli, hanem egy komplett korszakot is. Az Anthrax esetében ez különösen igaz: Scott Ianék nem egyszerűen egy sokadik veterán thrash metal zenekar a körforgásban, hanem a műfaj egyik alappillére. A „Big Four” legfurább, leglazább, legkevésbé sátáni, leginkább New York-i tagja; az a banda, amelyik ugyanúgy tudott klasszikus thrash metal himnuszokat írni, mint képregényes, hardcore-os, utcai energiával feltölteni a műfajt. A Metallica monumentálisabb lett, a Slayer gonoszabb, a Megadeth politikusabb és idegesebb, az Anthrax viszont mindig valahogy emberibb maradt. Pólós, baseballsapkás, riherészős, de közben bármikor képes volt beindítani a darálót.
Ezért is különleges minden Anthrax-koncert. Akkor is, ha az ember pontosan tudja, mire számíthat. Akkor is, ha a setlist egyes pontjain már jó előre lehet érezni, mikor jön a Madhouse, a Caught In A Mosh, az Indians vagy az I Am The Law. És akkor is, ha közben ott motoszkál az ember fejében a kérdés, hogy egy ennyire gazdag életművel rendelkező zenekar miért bánik ennyire óvatosan a saját múltjával?
De mielőtt Scott Ianék színpadra léptek volna, a lengyel Decapitated kapta meg a lehetőséget, hogy bemelegítse a Barba Negra közönségét. És papíron ez kifejezetten jó párosításnak tűnt. A Decapitated ugyan nem thrash metal zenekar a klasszikus értelemben, de a technikás death metalból, groove-ból összerakott világuk nem áll olyan messze attól az energiától, amit egy Anthrax est előtt el lehet várni. Ráadásul a lengyel extrém metal mindig is külön ligát képviselt Európában.
Élőben most is szórakoztatóak voltak, még ha nem is feltétlenül letaglózóak. A zenekar tudása nyilvánvaló: a riffek hidegen, gépiesen, egyúttal organikusan mozognak, és amikor rendesen összeálltak az energiák, lehetett érezni, miért tartják őket sokan a modern death metal egyik fontos zenekarának. Nekem inkább az volt a furcsa, hogy miközben zeneileg minden a helyén volt, a színpadi jelenlét nem mindig követte le ezt az erőt. A Decapitated sokszor inkább korrektnek tűnt, mint veszélyesnek. Nem rossznak, nem unalmasnak, csak valamivel kisebbnek annál, mint amit a zenéjük alapján várna az ember. Ettől még jó választás voltak előzenekarnak, és bőven voltak pillanataik, de az este valódi súlypontja természetesen az Anthrax volt.
És itt érdemes egy pillanatra megállni. Mert az Anthrax jelentőségét könnyű elintézni azzal, hogy „Big Four”, de ennél azért jóval többről van szó. A nyolcvanas években a thrash metal több irányból robbant be: a Bay Area adta a Metallica és az Exodus-féle feszes, pengeéles vonalat, Los Angelesből jött a Slayer pokoli sebessége és nihilizmusa, a Megadeth pedig Dave Mustaine neurotikus zsenialitásával építette fel saját világát. Az Anthrax viszont New Yorkból érkezett, és ez mindent meghatározott. Náluk a thrash nemcsak sebesség és agresszió volt, hanem hardcore-lüktetés, utcai humor, popkulturális kikacsintások, képregények, Stephen King, Dredd bíró, kosaras cipő és moshpit.
Az Among The Living nem véletlenül alaplemez, jusson csak eszünkbe Caught In A Mosh, az Indians vagy az I Am The Law. Elképesztően fontos dalok. Egyúttal az Anthraxben mindig ott volt az a fajta oldottság, ami miatt nemcsak nézni lehetett őket, hanem azonosulhatónak is hatottak.
Budapesten ez a recept most is simán működött. Joey Belladonna továbbra is szerethető frontember. Nem valamiféle sötét, fura karizmával uralja a színpadot, hanem inkább egy mosolygós, hálás, klasszikus heavy metal dude, aki néha szinte túl kedves ehhez a zenéhez, de pont ettől működik. A hangja még mindig azonnal felismerhető, és bár vannak dalok, amelyekben már nem mozog olyan könnyedén, az Anthrax klasszikus korszakának hangulatát ő tudja igazán megidézni. Frank Bello nem tudom mit szed (vagy mit nem), de nem öregszik, elképesztő. Charlie Benante pedig most is elképesztően stabil motor. Várom, hogy lássam a Panterával jövő héten! Scott Ianről pedig nehéz újat mondani: Hetfield mellett ő az a ritmusgitáros, aki miatt egyszerűen coolabb dolog lett ritmusgitárosnak lenni.
Az Anthrax tehát jó koncertet adott. Ezt fontos leszögezni. Szerethető aurájuk van, a hangulat működött, a közönség vette a lapot, a klasszikus dalok megint megtették a dolgukat. A Madhouse, a Metal Thrashing Mad, az Among The Living vagy a Caught In A Mosh még mindig olyan reflexeket indítanak be, amelyeket nem kell magyarázni. Az Indians végén a közönségmozgásban még mindig van valami gyermeki, felszabadító energia – főleg, amikor a nézőtéren is hatvanas férfiak pogóznak –, az Antisocial pedig továbbra is az egyik legjobb feldolgozás, amit metalzenekar valaha a saját képére formált.
Mégis ott volt az este fölött egy kis hiányérzet. Nem akkora, hogy elrontsa a bulit, de elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen nem beszélni róla. Az Anthrax ugyanis túl jó zenekar ahhoz, hogy ennyire biztonsági játékot játsszon. Érthető, hogy egy fesztiválkörnyékbeli turnén, vegyes közönség előtt a legnagyobb dalokra építenek. Érthető, hogy a klasszikus Belladonna-korszak a zenekar identitásának központi része. De az Anthrax életműve nem ér véget 1990 környékén, és nem is kellene úgy kezelni, mintha véget érne.
Itt jön be nálam a John Bush-éra. Tudom, sokaknál ez szentségtörés, de nekem valamiért John Bush mindig jobban illett az Anthraxbe. Vagy legalábbis abba az Anthraxbe, amelyik engem a legjobban érdekel. Belladonna a klasszikus, a nosztalgikus, a himnikus Anthrax hangja. Bush viszont a súlyosabb, földközelibb, komorabb, modernebb Anthraxé. A Sound Of White Noise, a Stomp 442 vagy a We’ve Come For You All nem ugyanazt a világot képviselik, mint az Among The Living vagy a Spreading The Disease, de ettől még brutálisan fontos fejezetei a zenekar történetének.
John Bush hangja egyszerűen más testet adott ezeknek a daloknak. Mélyebb, rekedtebb, férfiasabb, kevésbé heavy metalos, sokkal inkább hús-vér frontemberi karakter volt. A Only, a Room For One More, az Inside Out vagy a What Doesn’t Die olyan Anthrax-számok, amelyek nélkül az életmű szerintem csonka. És igen, lehet mondani, hogy Belladonna nem akarja ezeket énekelni, vagy hogy nem passzolnak hozzá igazán. Valószínűleg igaz is. De rajongóként akkor is fájó, hogy ez a korszak élőben ennyire hátra van tolva, mintha valami kellemetlen családi fotóalbum lenne, amit csak ritkán vesznek elő.
Pedig pont az Anthrax lenne az a zenekar, amelyiknek nem kellene félnie a saját sokszínűségétől. A Belladonna-korszak klasszikusai, a Bush-éra súlyosabb dalai, a Worship Music és a For All Kings kései reneszánsza, és most az új lemez előtti It’s For The Kids együtt mutatnák meg igazán, milyen furcsa, kanyargós, de nagyon is élő pályát futott be ez a banda. És – hangsúlyozom – az Anthrax esetében tényleg nem arról van szó, hogy obskúrus ritkaságokat kellene előásni a pince mélyéről. Egyszerűen csak arról, hogy ez az életmű nagyobb, mint amit egy ennyire kiszámítható koncertprogram megmutat belőle.
Összességében mindenesetre jó koncert volt. Nem korszakos, nem évkoncertje, de jó. Decapitated korrekt és szórakoztató bemelegítést adott, az Anthrax pedig rutinból, szerethetően, sokszor kifejezetten nagy erővel hozta azt, amiért szeretni lehet őket. A klasszikus dalok ültek, az új szám biztató, a zenekar még mindig él, és ez önmagában nem kevés – hatvanas fickókról beszélünk.
A Barba Negra pedig továbbra is rettentően szól, de ezt már ki sem fejtem bővebben. Budapest sok szempontból nyugati világváros, viszont ezen a helyen – és ez akár még pozitívum is lehet – az ember azonnal Kisinyovban érzi magát, csak repülőjegyre sem kellett költeni hozzá.
A koncerten elhangzott dalok:
01. Among the Living
02. Got the Time
03. Madhouse
04. Metal Thrashing Mad
05. Caught in a Mosh
06. Keep It in the Family
07. Breathing Lightning
08. It’s for the Kids
09. Medusa
10. Indians
Ráadás:
11. Antisocial
12. I’m the Man
13. I Am the Law
Varga Máté
Fotók: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
