Bejelentkezés

x
Search & Filters

Great White: Full Circle vs. Jack Russell’s Great White: He Saw it Comin’ lemezkritika

Amerikában az utóbbi években „divat” lett a ’80-as évek sikerbandáinak megkettőződése, valamilyen oknál fogva többek között a Dokken, az L.A. Guns, a Ratt és a Great White is egyszerre több szálon működött. Közülük néhányan (egy időre) megbékéltek, az aranykorát milliós lemezeladásokkal és MTV-szereplésekkel az említett évtized végén élő, de már 1977 óta működő Great White viszont idén két különböző felállásban jelentetett meg nagylemezt. Én pedig arra vállalkoztam, hogy ezeket kvázi összehasonlítsam egymással. Nem volt egyszerű dolgom.
 
Hőseinknél a 2000-es évek elején köszöntött be először a se veled, se nélküled állapot, Jack Russell énekes aktuális haknicsapatának egyik 2003-as Rhode Island-i koncertjén pedig tűz ütött ki, ami 100 ember életét követelte. Ezek a dolgok meg ugye nem éppen olyanok, melyek javítanák az adott banda renoméját… Minden esetre a Mark Kendall-Audie Desbrow-Michael Lardie tengely és Jack Russell megpróbált felállni a gödörből, hol együtt, hol külön zenélve, köszönhetően Russell alkohol- és drogproblémáinak. Mindezek odáig vezettek, hogy 2011 óta az anyabanda Terry Ilouis énekessel kiegészülve működik, míg Russell zenekarában az egyetlen korábbi tag a gitáros-billentyűs  (ex-basszer) Tony Montana. Ennyit tehát az előzményekről, következzen a két album ismertetése.

Great White: Full Circle

A csapat előzetesen kiemelten úgy nyilatkozott, hogy a 13. sorlemezen visszatérnek a gyökerekhez, ezt erősítendő, 1984 óta első ízben ismét Michael Wagener sztárproducerrel dolgoztak együtt. A felállás változatlan maradt az előző, 2012-es Elation album óta,  azon is Ilouis énekelt, Scott Snyder pedig már 2008 óta a zenekar tagja, így mára ő a leghosszabb ideig pengető basszer az Great White történelme során. A nyitó I’m Alright első hallgatásra kevesebbnek tűnt, mint ami, de igazából rögtön a kezdő hangok előrevetítik nekünk, hogy mire számíthatunk a következő 43 percben: ez bizony tömény, dallamos hard rock a javából, mint a ’80-as években. Nem kell világot megváltó csodákra számítani, a srácok hozzák a kötelezőt, középtempós táncoltatós, együtténeklős himnuszokkal (Give It Up, Big Time) és a megszokott lírákkal, melyek összességében az album erősebb oldalát képezik (Let Me In, Cry of a Nation, Never Let You Down), mindezek persze hatalmas vokálokkal és Kendall fogós gitártémáival kiegészítve. A Moonshine-nak szerintem kimondottan jól állnak a fúvósok, én nagyon ráéreztem – persze erre is fogékonynak kell lenni. Úgy gondolom, hogy az Elation-höz hasonlóan itt sem dobna a megszólaláson Russell hangja, és az interneten fellelhető koncertfelvételek alapján élőben is kellően odateszi magát az „új” énekes. Mindent egybevetve tehát erős 9 dalról beszélhetünk, telis-tele önvallomásokkal, hamisítatlan Great White stílusban, de korántsem olyan erős ez az anyag, mint a debüt Great White (a későbbiekről már nem is beszélve). Ennek ellenére azt is hozzáteszem, hogy egy ilyen, viszonylag rádióbarátabb albummal ’84-ben is nagyobbat robbantak volna a fiúk, mondjuk ott Lardie még csak a technikai személyzet tagja volt. Aki tehát eddig is szerette ezt a fajta bluesos megközelítésű zenét, az a Full Circle-t is szívesen hallgatja majd, akik viszont most ismerkednek a zenekar munkásságával, azoknak személy szerint a Shot in the Dark-ot, vagy a …Twice Shy-t ajánlom.

Pontszám: 7,5/10

 

 

Jack Russell’s Great White: He Saw it Comin’

Ez az album merőben más megközelítésű, mint a Full Circle, mondhatni tűz és víz a kettő. Jack Russell a már említett Montana mellett Dan McNay basszusgitárossal, Robby Lochner gitárossal és Dicki Fliszar dobossal dolgozott együtt ezen a modern hangvételűre vett albumon. Akik klasszikus hangzásra számítanak, azok már Sign of the Times után ki fogják kapcsolni a lejátszót, de már most leszögezem, hogy ez is egy teljesen korrekt dalcsokor. Vegyesek az érzéseim, ugyanis értem én, hogy a mai trendekhez próbált a jó öreg Jack igazodni, de ha már használja a Great White nevet, akkor lehetett volna egy kicsit erőteljesebb is a lemez. A dobok néhol kimondottan erőtlennek hatnak, ami betehető a keverésnek is, de ha fentebb azt írtam, hogy Russellel sem szólna máshogy a zene, ez esetben én már érzem Desbrow hiányát, de a gitár riffek is teljesen máshogy szólalnának meg Kendall keze alatt. Az olyan témák, mint a My Addiction, vagy a Love Don’t Live Here viszont kétségtelenül nem adnák vissza ugyanezt a hatást Terryvel a mikrofonnál (érthető is, hogy Russell saját magára írja a zenét). Főhősünk hangja engem egyébként helyenként abszolút a modernkori Vince Neilre emlékeztet, de hát az önpusztítás egyikük szótárában sem volt  ismeretlen fogalom az elmúlt 30-35 évben. A She Moves Me ma is tökéletesen passzolna egy amerikai rádióba, az akusztikus Anything for You pedig szinte már fájóan jó. Az énekes múltja leginkább a Blame It on the Night-ban és a címadó He Saw it Comin’-ban érezhető, amiről nekem önkéntelenül is a Once Bitten, Twice Shy ugrott be, nagyon el lett találva. A záró acapella Godspeed egy valódi kuriózum, nagyon írni sem lehet róla, meg kell hallgatni, és kész. Akinek bejön ez a modernkedős pop-blues rock, annak tetszeni fog a He Saw It Comin’ is, viszont ismerkedős darabnak ezt sem ajánlanám, mert messze nem egy klasszikus Great White anyag.

Pontszám: 7/10

 

 

A kör tehát bezárult, de ő ezt előre látta (haha), minden esetre én remélem, hogy lesz folytatás. A két album közül egyik sem kiemelkedően jó, de mindkettő kellemes hallgatnivaló, és abszolút elférnek egymás mellett is a torrent kliensben polcon.

A végére pedig már csak egyetlen kérdésem maradt: Mikor jelentenek már be végre legalább az egyik oldalról egy tatabányai koncertet?!

Rossi