„Hidegrázással egybekötött vegytiszta katarzis” – Wiegedood, Oaken koncertbeszámoló, Dürer Kert, 2022.06.07.
2020 elején minden megváltozott, átalakult a világ, megváltoztak az emberek, módosult a tudat. Szinte kivétel nélkül térdre lettünk kényszerítve, ki ilyen – ki amolyan formában, mondhatni megállt az élet. Bő két év telt el ebben a csendélethez hasonló, megnevezhetetlen állapotban, mire fellélegezhettünk. A zenei élet és a szervesen hozzákapcsolódó zeneipar teljes spektrumát szedte darabjaira ez az időszak. Kicsik és nagyok hulltak el a harcmezőn, de érezhetően próbálta mindenki kihozni magából a legtöbbet. Vagy a túlélésért küzdött. A zenészek nagy része - turnék híján – aktív dalszerzésbe kezdett, sorra jöttek ki újabbnál újabb albumokkal, sorlemezekkel. De valahogy mégsem volt az igazi, valami hiányzott. A lázálom labirintus képei aztán elkezdtek szerteszét foszlani… Míg tavaly esélyét sem láttam, hogy láthatok végre élőben egy külföldi zenekart, addig ez az év már jóval több pozitív változást hozott e téren. Két nagyobb névhez idén már volt szerencsém, de ezen a keddi napon az underground mélységes bugyraiba vetettem magam.
A Kopaszi – gát felé vettük az irányt, a helyszín pedig a volt RIO klub helyén újjászülető Dürer Kert volt. Sosem jártam még itt, a fényképek alapján volt azért egy elképzelés bennem az egészről, de ha lehetek őszinte a régi Kert feeling-nek nyoma sincs, amit az Ajtósi Dürer soron tapasztaltam. Ezt nem bántólag mondom, csak valahogy hangulatilag más. Nekem kissé szokatlan volt. Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy nem működik teljes kapacitással a hely ( a nagy terem még átépítés alatt van, ha jól tudom) és hogy nem olyan rég nyitotta meg kapuit a közönség előtt. Mindenesetre én roppant mód örülök, hogy létezik a Dürer, nem lehetett egyszerű talpon maradni és nagyon remélem a továbbiakban sok szép, emlékezetes eseménynek ad majd otthont. Mint amilyen a Wiegedood és az Oaken koncertje, például.
A belga zenekar, közel két hónapig tartó Európa turnéjának egyik állomása volt Budapest, a Tukker Booking-nak hála az Oaken társaságában tekinthettük meg őket a Dürer kis termében. Az Oaken kiváló választás volt kezdésnek, mondjuk én még egy bandát el tudtam volna viselni melléjük, de később ez az álláspontom gyökeresen átalakult. Az Oaken súlyos sludge - hardcore zenéje szinte berobbant a hangszórókba: lassan hömpölygő post metal-t elemeket sem mellőző dalaik és a belőlük áradó makulátlan energia élőben tud ütni igazán. Lemezen is brutális, amit csinálnak, a legutóbbi anyaguk sem piskóta, de ebben a formában sokkal durvábban átjön. A hangzásuk rendben volt, Hudák Máté személyében (akit a Gyilkos és az On Graves zenekarokból ismerhetünk) új basszerosa van a csapatnak. A set-jük kb. harmadától kezdett frankón egybeolvadni a produkció, nagyjából Radics Gábor énekes (illetve billentyűk, effektek és dobok) átszellemülése közben. Ügyesen felépített számaiknak köszönhetően, a málházós riffeket olykor black metal-t súroló témák és gyors dobütemek váltották fel, de bizonyos részek abszolút rituális jelleggel bírtak. Ez az izgalmas, experimentális elegy, csak az Oaken sajátja. Nagyon kevesen játszanak ebben a stílusban, formában és nívóban itthon, a zenekar az egyik bástyája ennek. A King Beast debüt után végre jól esne egy „egész estés” nagylemez, remélem, hogy ez így is lesz.
Wiegedood. A nem hétköznapi név hasonlóan furcsa zenét takar – mondjuk a tapasztaltabb fülek biztosan találkozhattak a banda munkásságával a kísérleti black metal berkekben. A még „jártasabb” fülek pedig már a Church Of Ra kollektíva, pontosabban az Amenra, az Oathbreaker és a Hessian kapcsán, ugyanis a Wiegedood-ben is ezek a tagok zenélnek: Wim Sreppoc (dobos), Gilles Demolder (gitáros) és Levy Seynaeve (gitáros, énekes). Jobban ismerve a fő csapatokat, kb. hasonlóan formabontó az, amit a ghent-i trió művel, azzal a különbséggel, hogy talán ez a legdurvább az összes közül. Az atmoszférikus, szélvészgyors black metal a fő csapásvonal, az első három nagylemez (De doden hebben het goed) egy koncepcionális trilógiát alkot, míg a legfrissebb opus, a There’s Always Blood at the End of the Road (a továbbiakban csak TABatEotR) egy teljesen új fejezet a zenekar életében.
Műsoruk a kettes lemez és javarészben a TABatEotR dalaira épült. A zajorkán becsapódása előtt amolyan Twin Peaks szerű aura lengte körül a nézőteret: ha emlékeim pontosak, akkor a Bohren & Der Club Of Gore lehetett a tettes, mely háttérzeneként funkcionált. Kiváló választás. A metszően vörös fények majd az in medias res kezdés megtette a hatást. A nyitó FN Scar 16 (ami valójában egy félautomata gépfegyver) könyörtelen, vertigo-szerű blastbeat támadása és vészjósló hangulata azonnal magával ragadott, sőt még most is a hatása alatt vagyok. Rengeteg, súlyosabbnál súlyosabb bandát láttam már életemben szinte minden stílusban. Volt, aki nem tudta a lemezen hallottakat hozni élőben, de volt olyan is, aki színpadon sokkal jobban át tudott lényegülni. Nos, a Wiegedood nemhogy lemezen hozza a minőséget (a debüt szerintem messzemenően mestermunka) hanem élőben még rá is tesz erre egy lapáttal. Ennyire precíz, zsigerien agyas, színtiszta black metal erődemonstrációt rég láttam. Mindenféle külsőség, túltolt image, corpse-paint és pszeudo-sátánista tartalom nélkül. Csak és kizárólag a zene, mint közvetítő eszköz, egy „sajátos” csatorna, amin keresztül meta-kommunikálnak velünk. Konkrétan földbe lettünk döngölve, meg lettünk semmisítve. Totális annihiláció volt, egy hatalmas fekete örvény, mely beszippantott mindenkit. Mivel alapból nem rövidek a Wiegedood számok, az egész úgy tűnt mintha szekciókra lenne bontva, holott a hosszabb lélegzetvételű tételek voltak azok, amelyek szinte külön világot „teremtettek” élőben. Mintha egy szisztematikusan felépített rendszeren belül mennénk mélyebbre, és ott még összetettebb struktúrákat fedezhetünk fel. Ha ez nem lenne elég, van a zenéjükben egy igen erőteljes érzelmi sík, ami folyamatosan csavargatja, szorongatja a lelkedet – persze csak akkor, ha fogékony vagy az ilyesmire és ehhez még csak nem is kell mazochistának lenned. A black metal egyik lényege mindig is az volt és lesz is, hogy elgondolkoztat. Hogy elvisz olyan helyekre, olyan tudati síkokra, amire semmilyen másik muzsika nem képes. A Wiegedood esetében ez a metafizikális tér is jelen van, a TABatEotR nótáira ez pedig hatványozottan igaz. A legutóbbi album az avantgarde felé nyit, több benne a kísérleti elem, több lassabb rész, már-már drone-ba és zajba halló elem található meg benne. Ezt élőben hallani és látni, maga volt a hidegrázással egybekötött vegytiszta katarzis. Főleg úgy, hogy olyan számok is elhangzottak, mint az Until It Is Not, Nuages, Now Will Always Be vagy a régebbiek közül az Ontzieling vagy a De dodden hebben het goed II. A zenészek képzettségéről és előadásmódjáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Fáradtságnak semmi jele nem volt, olajozottan működő gépezetként daráltak bő órán keresztül (lehet több is volt az), amely még véletlenül sem esett át a művi és mesterkélt oldalra. Másfél hónap, napi szintű fellépés után ez abszolút emberfeletti teljesítmény. A hangzásukkal nem voltam maximálisan megelégedve, főleg a dobos pergője veszett el a gyorsabb részeknél, pedig püfölte rendesen a cájgot. Dinamikailag és technikailag is hibátlan játékot láthattunk tőle. Nem volt zavaró a sound, simán lehetett élvezni, ez részemről csak egy apró észrevétel, az összképet sem tudta elrontani. A két gitárcucc és egy pluszban meghajtott basszus cumó pedig elementáris erővel szakította szét az időt és a teret. Itt nem kellett telefont nézegetni, hogy mikor lesz vége, hány óra van, unalmas részhez értél, stb.-stb. mert azt akartad, hogy sosem legyen vége.
Persze minden történet egyszer véget ér és ez egy huszárvágással meg is történt: a Carousel hipnotikus magasságokba törő opusával zárták a programot, majd levonultak a deszkákról. Még utána bolyongtam kicsit, magamba elmélkedve a nézőtéren, hogy minek is voltam részese most valójában. Kellett pár perc, mire visszajöttem ebbe a „világba”.
Ritka pillanatok egyike volt ez. Visszavágyom.
Hatalmas köszönet Karsay Máténak és a Tukker Bookingnak a szervezésért, a Dürer Kertnek pedig azért, hogy ismét kiváló koncerthelyszíne lett a honi és külföldi underground előadóknak. Nagyon remélem, hogy ez most jó sokáig így marad.
A Wiegedood fotót Geert Braekers készítette.
Lps Cns
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
