Bejelentkezés

x
Search & Filters

Korn: a The Nothing egy rendkívül jól megírt, erőteljes érzelmekkel teletűzdelt album (lemezkritika)

„Kapcsold le a villanyt, ülj le és hallgasd végig!” – ezt az instrukciót adta a Korn frontembere, Jonathan Davis azoknak, akik úgy döntenek, adnak egy esélyt a zenekar nemrég megjelent tizenharmadik albumának, a The Nothing-nak – és valóban találó is, hogy egyedül üljünk a sötétben, mert így talán némileg átérezhetjük, min ment keresztül az énekes a lemez megírása közben. Mélység, sötétség, üresség, talán ezek a szavak jellemzik a legjobban ezt az anyagot – és Davis lelki állapotát is, aki bő egy éve, 2018 augusztusában vesztette el a feleségét, Deven-t.
 
Az előzmények alapján borítékolható szomorú hangulat már a The End Begins című nyitódalban is megjelenik: a megszokott dob- és gitárhangzás helyett ezúttal valódi sírás és egyéb szomorú hangok köszöntik a hallgatók, amelyekből végképp egyértelművé válik, hogy itt bizony nem sok derűs pillanat vár majd ránk.
 
 
A lemez végig tökéletesen tükrözi a gyász hangulatát, amellyel mindenki tud azonosulni, aki már veszített el hozzá közel álló embereket. Minden dal más-más szakaszt és állomást jelöl ebben a folyamatban, sőt, ahogy maga Davis fogalmazott, az egyes számokon belül is akadnak olyan markáns momentumok, amelyek a gyász egy-egy fordulópontjához köthetők. A Cold például nyers erővel és dacos lázadással igyekszik visszaverni a fájdalmat és a sors kegyetlen csapását, míg a The Darkness is Revealing a merengést és a bizonytalanságot tükrözi. Minden egyes dal – és maga az album is egészként – elemi erővel hat a hallgatóra és rengeteg különféle hangulatot szabadít rá a lassú, csendes pillanatoktól kezdve egészen az igazi hangos őserőig. Mindez a felszínen zavarosnak tűnhet, de aki tudja, mivel jár a gyász megélése, tökéletesen megérti ezt a látszólagos káoszt.
 
 
A lemez zeneileg és szövegileg egyaránt egyik legerősebb pillanata az Idiosyncrasy-ben jön el, amelyben Jonathan egyre hangosabban, dühösebben és kétségbeesetten üvölti, hogy „Isten kigúnyol engem, látom, ahogy rajtam röhög.”
 
Egyébként már csak azért is ajánlott megfogadni az énekes tanácsát és egészben hallgatni az albumot, mert így az is feltűnhet, hogy az „I failed” (elbuktam) kifejezés újra és újra visszatér, végül pedig stílszerűen a lemez utolsó dalában, a beszédes című Surrender to Failure-ben (Megadom magam a kudarcnak) csúcsosodik ki, Davis pedig félig suttogva, félig énekelve, a sírás határán engedi el a hallgató kezét, és ezzel, ha úgy tetszik, körbe is érünk, hiszen visszatérünk abba a hangulatba, amelyből elindultunk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már egyértelműen úgy érezzük, hogy cserbenhagytuk az elvesztett szerettünket, és Jonathan-nel együtt nekünk is fel kell dolgoznunk mindazt, ami ezzel együtt jár, igaz, az utolsó dal végén meghagyott kis csendet akár jelként is tekinthetjük, hogy a borzalmas kudarcélmény ellenére mégis el lehet valahogy fogadni a történteket és idővel talán a továbblépésre is van esély.
 
 
Nem kell Korn-rajongónak lenni ahhoz, hogy elismerjük: a The Nothing egy rendkívül jól megírt, erőteljes érzelmekkel teletűzdelt album, ami sokkal jobb több száz banda sokadik lemezénél, és bár a zenekart bírálók előszeretettel jönnek azzal, hogy a Korn-ból már kifogyott a kraft és az ihlet, ezúttal ez a legkevésbé sem állja meg a helyét, sőt, éppen a The Nothing a tökéletes bizonyíték rá, hogy egy igazán tehetséges, zsenialitással és érzelmi intelligenciával megáldott csapat több mint húsz év után is tud ugyanolyan maradandót alkotni, mint az első lemezével.
 
Az album dallistája:
 
01. The End Begins
02. Cold
03. You’ll Never Find Me
04. The Darkness Is Revealing
05. Idiosyncrasy
06. The Seduction of Indulgence
07. Finally Free
08. Can You Hear Me
09. The Ringmaster
10. Gravity of Discomfort
11. H@rd3r
12. This Loss
13. Surrender to Failure
 
 
Tóth Mátyás