Nagy Úr utolsó földkörüli karikája… - Mr. Big, Jared James Nichols beszámoló: 2024.04.07., Barba Negra
Mr. Big, Jared James Nichols - 2024.04.07., Barba Negra Red Stage
Nem gondoltam volna az előzetes hírek tükrében, hogy ilyen jót muzsikál nekünk a Mr. Big utolsó koncertkörútjának budapesti állomásán, amely a Barba Negrában volt esedékes. Hogy miért is lehetett zabszem a seggünkben cipőnkben, és hogy nem lesz biztos a program minősége, arról a néhány héttel ezelőtti Eric Martin hírek gondoskodta, mert énekesünk igencsak meggyengült torokkal küzdött az angliai állomásokon, még külsős segítséget is bevontak a műsorokba. Itt és most, bár nem volt csúcs formában az énekes, azért egész szépen megoldotta a feladatát, sok-sok közönség énekeltetéssel, és a társak erős vokáljaival megtámogatva.
Hangulatfelelős a mostanság igencsak felkapott Jared James Nichols volt power blues triójával, és bár tényleg nagyokat tud szólózni a gitárján, komoly pengetéseket tud a nagyérdemű elé tárni, és van is egy tekintélyes megjelenése a jóembernek, azért a saját muzsikái nem igazán tudtak lázba hozni. Szerencsére a körülöttem állók azért lelkesen fogadták az amerikai gitárost. A zenész a tengeren túl már számit akkora névnek a szakmában, hogy a Gibson gitár, és a Blackstar erősítő gyártó cégek is mögé álltak, és fejlesztettek a produkcióihoz hangszert, és gitár motyót. Kicsit a tempót is visszafogottabban tolták a zenészek, érzésem szerint a nóták adta kereteken belül, és talán ezért nem kapott el igazán az ékszíj. Nem volt valami sodró lendületű az a bizonyos bemelegítés. A műsora végén lévő War Pigs feldolgozás izgalmasabbnak hatott, mint a saját repertoárból felvezetett slágerei.
Jared James Nichols
De nem volt ez probléma, mert a jelenlévő közönség, és én is a Mr. Big miatt érkezetünk, és leszek annyira elfogult ifjúságom egyik nagy zenekarával, hogy meg is kaptuk azt az örömzenélést, ha talán nem száz százalékig tökéletesen, de hogy feledhetetlenül, az szinte teljesen bizonyos.
Bele is kezdtek rendesen Billy Sheehan-ék, a nem egyszerű „Addicted to That Rush”-al, az első albumukat, és karrierjüket is indító dallal, gyorsan tették fel magasra a lécet az este színvonalához igazítva. Már itt ért bennünket a meglepetés Martin hangjával kapcsolatban, mert bár megkopott a teteje rendesen, de azért amit lehetett azt kiénekelte magából. Az utána következő, csoda hangulatú „Take Cover” pedig már azt is megmutatta számunkra, hogy miért is Nick D’Virgilio került a megüresedett dobos posztra. Nagyon elegáns és szuper dobolást mutatott be az Úriember, és mellette énekelt is nagyokat a gitárosok, és a fő énekdallamok mellé.
Nick D’Virgilio
Az utolsó turné elsődleges gondolati vonala a „Lean Into It”, a legsikeresebb albumuk végig eljátszása. Ez a lemez tényleg nemzetközi sztárrá avatta őket, és emelte a zenekart abba a megbecsülésbe, amit meg is érdemeltek tudásuk, és a dalaik által. Emlékszem, annyira tutira akartam menni a lemez megjelenésekor, hogy megrendeltem a helyi könyvesboltban azt, de azért egy jó barátot is megkértem, hogy a nagyvárosban vegye meg nekem, ha beleszaladna. Pár nap múlva két cd volt a polcomon ebből a remekműből. Csuda jó dalok és hangulatok sorjáztak egymás után a koncerten. Nem fogom felsorolni a dalokat, mert aki kicsit is ismeri a zenekart, teljesen képben kell, hogy legyen azokkal. Inkább arról közelítek, hogy amikor már bemelegedtek Paul Gilbert ujjai az üzemi hőmérsékletre, azért kellet hozzá jó néhány dal, akkor vált igazán varázzsá az egész program.
Paul Gilbert
Nekem is nagy hőseim voltak a kilencvenes években, és amit még meg tudtak mutatni így néhány évtized elteltével, azt mind kipréselték magukból a muzsikusok. Meglepő, de Billy Sheehan volt a legjobb formában, bár ő a korelnök, cserébe rajta látszik legkevésbé az idő vészes rohanása, gondolok itt a vehemenciájára, a basszusfutamaira, és az éneklésére, amit a dalaikhoz tett, de a kondijával sincs semmi gondja. Eric Martin kicsit sokat billentette a mikrofont a közönség felé, láttunk már hasonlót nem toppon lévő frontembertől, de a zenekar általa is vált azzá, amiért ide jöttünk ezen az estén, és neki kellet megoldania a feladatot.
Eric Martin
Azért ha néhány dalt ki kellene emelnem, megkerülhetetlen a „Green–Tinted Sixties Mind” a feledhetetlen gitártémájával, vagy a „Voodoo Kiss” a játékosságával, a „Just Take My Heart” az igazi szívekre ható dallamával, és az albumzáró „To Be With You”, akkori mércével is kicsit gejl, de nagyon szerethető állaga.
Tovább vitték még az akusztikusabb vonalat, érkezett a másik mega slágerük, a Cat Stevens feldolgozásuk, a „Wild Word”, de utána ismét a hangszeres varázslásoké volt a terep. Belibbent középre Paul Gilbert egy kicsit szokatlan megközelítésű, bár lehet inkább meghökkentő felépítésű tekeréssel, mert dal motívumokat is beépített a futamaiba, agyasan, és pengetet is bőven nagyokat abban a néhány percben. Billy Sheehan basszus orgiája elé bepréseltek egy kegyetlen jól elkapott „Colorado Bulldog”-ot, és utána már csak a basszusgitáré volt a terep. Amit lehet azt most is megkaptuk Billy bátyótól, nem igazán volt olyan része a hangszernek, amit kihagyott volna a szeretgetésből. Ezt követően befért egy „Shy Boy”, amit még első zenekarától a Talas-tól hozott, és David Lee Roth-tal tettek naggyá, most az ő énekével kaptuk az előadást.
Billy Sheehan
Utána már inkább a levezetésről szólt a koncert, jött a "30 Days in the Hole" a Humble Pie-tól, majd a "Good Lovin'" a The Olympics-től, volt kis hangszercserés játék, olyan kis takarosan megoldva, és a végére a The Who „Baba O’Riley” Mr. Big-esítve. Sokat már nem tettek az estéhez. Úgy gondolom, nincs értelme bele kötni bármibe is, mert a zenészek, amit csak lehetett, és a mai napon tudtak, azt elénk tették, ezüst tálcán. Az meg, hogy a Barbában ilyen szépen összegyűltünk nekik is adott némi pluszt, és nem voltak fél vállról véve a nótáik. Tényleg jó szórakozás volt ez a közel két óra, és meg kell köszönni a szervezőknek, hogy elhozták nekünk is Nagy Urat, ezen az utolsó nagy világkörüli kiruccanásukon.
A Mr. Big koncerten elhangzott dalok:
01. Addicted to That Rush
02. Take Cover
03. Price You Gotta Pay
A teljes Lean Into It album:
04. Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song)
05. Alive and Kickin'
06. Green-Tinted Sixties Mind
07. CDFF-Lucky This Time (Jeff Paris cover)
08. Voodoo Kiss
09. Never Say Never
10. Just Take My Heart
11. My Kinda Woman
12. A Little Too Loose
13. Road to Ruin
14. To Be With You
15. Wild World (Cat Stevens cover)
16. Guitar Solo
17. Colorado Bulldog
18. Bass Solo
19. Shy Boy (Talas cover)
20. 30 Days in the Hole (Humble Pie cover)
21. Good Lovin' (The Olympics cover)
22. Baba O'Riley (The Who cover)
Rici
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
