Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ők csak örömet akarnak szerezni - Boom Boom koncertbeszámoló 2019.05.30., Barba Negra Track

Múlt csütörtökön nem volt túl kegyes hozzám a sors. Legalábbis ezt gondoltam én egész nap, mert munka közben hol az internetet bújtam, hol a telefonom előrejelzéseit pörgettem, vagy egyszerűen csak kilestem az ablakon, és közben azon gondolkodtam, vajon létezett-e annak idején az indiánoknál inverz esőtánc. Ha igen, azt én most nagyon lelkesen járnám. A Barba Negra oldalát is sűrűn megnyitottam, mert bár nagyon nem szerettem volna, hogy elmaradjon az esti Boom Boom koncert, azért elég jó esélyt láttam rá, hogy bármelyik percben megérkezzen az elszomorító bejelentés.
 
Este aztán kissé borongós időben, de bízva Tibusz hozzászólásában esernyő nélkül vettem a Track felé az irányt. Aztán mit ad az ég, mire leszálltam a villamorsról, már a napot is látni lehetett. Gyorsan be is robogtam, hogy megnézzem az Audioshake buliját is, akik aznap este a Boom Boom vendégei voltak.
 
Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék róluk, mert nem szándékom kozmetikázni vagy meghazudtolni a benyomásaimat, ugyanakkor nem egyszerűen csalódott voltam, sokkal inkább dühös, pocskondiázni viszont nem szeretek. A Bella Levente vezette, nem is kifejezetten nagy múltra visszatekintő zenekar ugyanis azt állítja magáról, hogy olyan pop rock zenét játszanak, amit a popzenét kedvelők is tudnak élvezni, de a rockerek szívébe is betalál. Bár némi kiegészítéssel meg az apró betűs résszel rám mindkét állítás igaz valamennyire, mégis azt gondolom, hogy mindenhonnan a gyengébb megoldásokat sikerült átmenteniük a zenéjükbe, és egyáltalán nem tetszett amit hallottam. Kár, mert látszik rajtuk, hogy egyébként képzett zenészek.
 
 
Azt viszont már akkor is tudtam, hogy bármi is történik ez után, ha csak egy dalt is el tud játszani a Boom Boom, nem fogok csalódottan hazaindulni. Bennük ennyire bízom, ez pedig egyáltalán nem alaptalan. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mi is ez a zenekar - és ebben az esetben engedjétek meg nekem, hogy legalább ne tőmondat legyen -, azt mondanám: a Boom Boom arról szól, hogy a tisztességben, de leginkább bluesban és rock and rollban megőszült/megkopaszodott, tapasztalt de semmiképp nem öreg zenészek kiállnak a színpadra, és jól megfingatnak mindenkit, aki azt gondolja, hogy neki egyébként bármi fogalma is van erről az egészről. A stafétát pedig miért is adnák át, hiszen Szappanos György szavaival élve, ha Tátrai Tiborra rákötik Paksot, még 30 évig működik.
 
 
Mit tudnak ők ennyire? Varázsolni azt hiszem, de valamiféle mágia biztosan van abban, amit a színpadon csinálnak. Elindul az egész Borlai Gergő feszes, dinamikus és persze iszonyú technikás dobolásával, ami ugyanakkor egyszerűen halálpontos. Ehhez társul aztán Szappanos György lüktető, erőteljes basszusa, de persze ő az a bőgős, aki nem nem jön zavarba akkor sem, ha a ritmusszekció szerepét kicsit felülírva egy brutális szólót kell előhúznia a tarsolyból. Elképesztő volt hallani, ahogy a fémesen csattogó slaptémáktól megdörrent vagy épp ropogott a hangszer. 
 
 
 
Ezzel viszont a felénél sem tartunk még a receptnek. Mert ott van még Mohai Tamás, aki nem csak egyszerűen ízes és húzós témákat ír, de elképesztő stílusérzékkel, néha a ritmusból ki-kilépve pörget meg minden egyes frázist, az ember szája meg bármelyik ilyen hang után önkéntelenül is mosolyra húzódik. Tátrai Tibor pedig a blues őserejét dobja be a közösbe olyan természetességgel, mintha semmiség lenne az egész. Pedig hát mindenki tudja, hogy ezt a műfajt csak addig tűnik egyszerűnek játszani, míg az ember kezdő gitáros korában az első frázisiokat, köröket megtanulja, és még örül is neki, hogy mekkora császár, hogy aztán majd igazán magasról tudjon pofára esni, amikor komolyabban bele akar kóstolni. Aztán meg elkezd punkot játszani, hogy rájöjjön, azt se egyszerű jól csinálni. Vagy csak én jártam így?
 
 
Jamie Winchester pedig az a fajta kötőanyag, aki hihetetlen lazasággal és magabiztossággal fogja össze ezt a nem mindennapi egyveleget, és bár a hangja nem az az igazán karcos, bluesos karakter, de hihetetlen érzelemgazdagsággal és energiával énekel, amitől az embernek eszébe sem jut ilyeneken gondolkodni. Esetleg csak akkor, amikor leül egy ilyen beszámolót megírni. Hát nem hülyeség ez még így is? De.
 
Szóval elképesztő hatása volt az estének. Hihetetlen, hogy ennyire erős egyéniségek, ennyire tehetséges zenészek hogy képesek mégis ekkora harmóniában együtt működni. A barátság biztosan segít, a tisztelet pláne és az alázat is. A zene iránt, egymás iránt, a közönség iránt, szóval úgy egyáltalán. Ez lehet a teremtő erő amögött, ami a színpadon megvalósul egyszerűen Boom Boom koncert címén, és ami olyan dolgokra készteti az embert, hogy még a számítógép előtt ülve is mosolyogva írjon le ilyen messzemenőkig ömlengő gondolatokat a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül. 
 
 
Az este aztán az új Mohai Tamás szerzemény miatt is emlékezetes maradt, ami ismét iszonyú ízesre és dögösre sikerült, és teljes mértékben méltó mindenhez, amit a Boom Boom, illetve az eddig kiadott két lemezük képvisel. Ráadásul Borlai Gergő születésnapját is együtt ünnepelhettük, így egy igazán elképesztő este végére tehette fel a koronát például a visszataps utáni Little Wing, ami efféle szándék nélkül is egy brutális erődemonstrációnak hatott, pedig higgyétek el, ők csak örömet akartak szerezni. Talán így lehetne mégis egy rövidebb és megfelelőbb mondatban összefoglalni a lényeget. Ők csak örömet akarnak szerezni.
 
További fotókhoz klikk ide>!
 
 
Andicsku Krisztián
 
Fotók: Photoinvisible