Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Olyan zenét kell csinálni, ami még a háttérből is eltalálja az embert.” – BZ interjú

Bátky Zoltán, azaz BZ hosszú ideje a magyar metal színtér egyik meghatározó alakja olyan zenekaroknak köszönhetően, mint az After Crying, az At Night I Fly, az Unplugged Pressure és a Wall of Sleep, korábban pedig a Stonehenge és a Wendigo révén ismerhettük meg. Izgalmas időszakban találkoztunk vele, hiszen az ANIF új lemezen dolgozik, az Unplugged Pressure pedig egy Queen gálán lép fel a napokban. Ezekről és sok minden másról is beszélgettünk vele.
 
Rockbook: Ha jól tudom, éppen most készül az új At Night I Fly lemez. Hogy álltok a munkával?
 
BZ: Jelenleg a dobfelvételek zajlanak a Jókai Klubban Hidasi Barna segédletével. Öröm vele dolgozni, hiszen a lemezeim nagyjából 90%-át vele készítettük, így miután kiderült, hogy sikerült nagyjából megfelelő anyagi alapot találni a stúdiózáshoz, nem is volt kérdés, hogy ismét őt választjuk. Sajnos a tavalyi Wall of Sleep albumnál például ezt nem tehettük meg, ezért azt szinte teljesen házon belül vettük fel és raktuk össze, néhány helyen barátok és értő kollégák részvételével. Ennek ellenére nagyon büszkék vagyunk rá, mert megmutattuk, hogy így is lehet jól szóló anyagot csinálni. Az viszont tény, hogy a jó hangzás egyértelműen garantált, ha Barna is ott van. A Stonehenge lemez óta együtt dolgozunk, úgyhogy ismerjük egymás rigolyáit. smiley Tudja, mit szeretnénk hallani és azt is érzi, hogy nálam mikre kell különösen odafigyelnie. Andris (Horváth András Ádám gitáros) egyébként is sokat dolgozik Barnával társproducerként, úgyhogy ők is nagyon összenőttek, így tényleg nem volt kérdés a közös munka.
 
Rockbook: Ez lesz az első anyag a September Kills óta, igaz?
 
BZ: Igen, de az At Night I Fly eleve egy érdekesen működő állatfajta. Hatalmas lendülettel vágtunk bele annak idején, de aztán minden összejött, ami csak összejöhetett: külföld, egyéb munkák, és így tovább. Abban maradtunk, hogy mindenképpen fogunk koncertezni, hogy életben tartsuk a zenekart, de lemezt csak akkor készítünk, ha tényleg tökéletes lesz a csillagok együttállása, ami most következett be.
 
At Night I Fly
 
Rockbook: Folyamatosan születtek új dalok, vagy csak az utóbbi időben?
 
BZ: Ez érdekesen alakult. A kiindulópontok a legtöbb esetben saját dalvázlataim voltak az elmúlt hat évből. Vannak köztük olyanok, amik nem is kifejezetten az ANIF-nak készültek. Eleve sosem úgy írok, hogy ezt most ennek vagy annak a zenekarnak szánom, hanem menet közben válik világossá számomra is, hogy hova illene a legjobban, de van egy tonnányi olyan ötletem is a fiókban, amik most épp nem passzolnak sehova. Andrissal nagyon jó munkamódszerben dolgoztunk. Én összeraktam ezeket a vázakat dobbal, gitárral, énekkel együtt egy bizonyos szintig. Persze én nem vagyok gitáros- vagy dobosfenomén, de alapnak jók, Andris pedig tökéletesen érzi, hogy mikor kell átvennie tőlem a gyeplőt. Ilyenkor átküldök neki mindent, amit addig megvan, aztán ez pattog köztünk oda-vissza, ami a Bécs-Budapest tengely miatt amúgy is praktikus megoldás. Mindketten nagyjából ugyanazokkal a szoftverekkel dolgozunk, ami azt jelenti, hogy ő ugyanúgy tud megnyitni egy projektet, ahogy én 300 kilométerrel arrébb bezártam. Ez lényegében egy virtuális stúdió.
 
A lemezen lesz egy olyan dal is, ami teljes egészében Andristól jött, de annyira betalált, hogy egyértelmű volt, hogy ezt is feltegyük. Az albumot végigkíséri egyébként egy laza koncepció, amiről a megjelenésig nem nagyon beszélnék. Nem olyasmire kell gondolni, mint az Operation: Mindcrime, inkább csak egy adott témát világítunk meg különféle nézőpontokból. Amikor Andris megmutatta az említett dalt, rögtön mondtam neki, hogy ezt el ne vigye máshova, mert ennek kell zárnia a lemezt. Amikor elkezdtük összerendezni a dalokat, még úgy tűnt, hogy hét nóta lesz, amivel talán épphogy kijön majd a 40 perc, de ehhez hozzájött Andris dala és egy eredetileg intrónak szánt ötlet, amiből végül szintén kifejlődött egy dal. Ráadásul több nóta is 7-8-10 perces, úgyhogy most már több mint 50 percnyi zenénél tartunk. Egyszerűen megírta magát az anyag.
 
Rockbook: Ez a bizonyos koncepció sem volt eltervezett, csak azon kaptad magad, hogy ugyanarról szólnak a dalok?
 
BZ: Tulajdonképpen igen. A dalok nagyrésze már megvolt, amikor feltűnt, hogy igazából ugyanarról szólnak, és ezután már csak kicsit kellett alakítani rajtuk, hogy még jobban kiszolgálják ezt a közös témát. Egy fontos, modern pszichológiai dologról van szó, ami szerintem mindenkit érint 2019-ben. Nagyon belülről jön, de mindenki ugyanúgy tud kapcsolódni hozzá.
 
Rockbook: Az egész albumot ketten raktátok össze Andrissal?
 
BZ: Alapvetően igen. Mi ketten tudunk úgy ötleteket pattogtatni egymás között, hogy annak jó vége lesz. Ezután kerül az egész a basszusgitáros és a dobos kollégák elé. Springer Gergő a Dreyelands-ben is játszik Andrissal, Nagygyörgy Gábor pedig a kezdetek óta tag az At Night I Fly-ban. Ők is nagyon jó dolgokat visznek bele a dalokba, akár még az utolsó pillanatban is. A váz és az irány már megvan, de hozzáteszik a saját stílusukat.
 
 
Rockbook: Mik a tervek a lemezmegjelenés utánra? Koncertek, klipek?
 
BZ: Klip, vagy legalábbis valamilyen vizuális megvalósítás biztos lesz, mert egyszerűen kell. Az embereket a YouTube-on éri el a zene. Sokan nem is nézik a klipeket, csak elindítanak valamit, aztán átmennek egy másik fülre elolvasni, hogy „Egy terhes férfi madarat szült”. El kell fogadni, hogy nagyon megváltoztak a médiafogyasztási szokások, de pont ezért olyat kell csinálni, ami még a háttérből is eltalálja az embert.
 
Rockbook: Ha már szóba hoztad ezt a változást, te mit szólsz hozzá? Mert gondolom, nálad még megvolt a lemezeken gyűjtögetős időszak is.
 
BZ: Igen, nagyon sokáig gyűjtögettem dolgokat és még most is szívesen tenném. Az 1800-as években, amikor még lovakkal jártunk, én kazettákat gyűjtöttem, de az embertelen, amikor a költözések során papírdobozok szakadnak ki a kazettáktól. A CD gyűjtögetésbe épp ezért már nagyon óvatosan fogtam bele, és már most látom, hogy a bakelitgyűjtögetés lesz a következő, de csak azt veszem meg, aminek értelme van, mert egy digitálisan maszterelt felvétel, amit aztán bakelitre kevernek, pontosan úgy szól, mint egy CD. De azért még mindig vannak nagyon szép analóg felvételek, amik tényleg jól szólnak bakeliten. Ha eggyel nagyobb lakásba költözünk, ott sajnos biztos lesz egy lemezjátszó és beficcen a teljes Queen katalógus.
 
Egyébként az internet, a Spotify és a YouTube egyszerre áldás és átok, mert egyfelől kinyírta a zenebizniszt. A Stonehenge-dzsel és az After Cryinggal még jó pár ezer lemezt adtunk el, akár öt számjegyű darabszámban, ma pedig már az egy-kétezer is jónak számít. Valahol szerintem ez olyan ciki, hogy most nekünk is megjelenik majd egy lemezünk, amit megvesz 642 ember, a többi pedig meghallgatja itt-ott-amott. Ugyanakkor azt mondom, hogy a zenepiacnak volt száz jó, vagy inkább szerencsés éve, amikor bakelitlemezt nem tudtál bakelitlemezre másolni, kazettát csak úgy tudtál kazettára, hogy valamennyit romlott a minősége, az pedig már csak nagyon a végén volt, hogy egy CD-íróval meg tudtál mindent csinálni magadnak. Az emberek sosem azért vették a zenét, mert az előadót vagy a szellemi tulajdont akarták támogatni, hanem azért, mert máshogy macerás lett volna megszerezni. Most viszont már nem macerás, úgyhogy nem is veszik. Nem állhatok ki egy hordóra a Moszkva térre, hogy igenis fizessék meg a szellemi tulajdonomat. Ha azt nem is mondom, hogy ezt megértem, de el kell fogadni. Bach, Mozart és Liszt Ferenc sem adott ki lemezeket, mert akkor még nem voltak ilyesmik. Abból éltek, hogy megírták a zenéjüket, amit aztán megpróbáltak eladni vagy előadni. Most csupán annyi történik, hogy visszatértünk ehhez. Valahol ez rossz, hiszen jó érzés volt a kezembe fogni a lemezünket és örültem, amikor hozták aláíratni, most meg olyan vicces, hogy hozhatják aláíratni a pendrive-jukat. smiley Vagy aláírom a monitorodon a Spotify-t.
 
Rockbook: Ennek ellenére terveztek fizikai formátumot az At Night I Fly lemezből?
 
BZ: Persze. Igazából amíg minimálisan megéri, addig ez még mindig egy jó dolog és van, akinek a mai napig fontos. Nyilván a lemezvásárlók 80%-a soha az életben nem fogja meghallgatni magát a CD-t, de a tudat fontos, hogy egyfajta mementóként megvan neki, aztán ugyanúgy hallgatja ő is a Spotify-on és a YouTube-on. Bevallom, leggyakrabban én is a telefonomon hallgatok zenét, hiszen állandóan pörgök, jövök-megyek. Elég furcsa is lenne egy CD-t a zsebembe tuszkolni, de közben nekem is ott a tudat, hogy azért a gyűjteményem nagyrésze megvan valamilyen fizikai formátumban is. A következő generációnak ezt már el sem tudom majd magyarázni és igazából tényleg nem is tudok rá érvet.
 
Rockbook: Az At Night I Fly mellett aktív vagy még a Wall of Sleepben, az After Cryingban és a Queenben, ugye?
 
BZ: A Queenben! I wish! smiley Komolyra fordítva, a Wall of Sleep jelenlegi felállása már három éve megy. Tavaly októberben jött ki a lemez és nagyon elégedettek vagyunk vele, főleg a már említett sufnituning miatt, ami egy nagy középső ujj volt részünkről a szakma, a támogatási rendszer, és az egész zenebiznisz felé. Az első pályázatunkat visszadobták, a másodikat elfelejtették, a harmadikat már meg sem említették. Egy idő után már ott tartottam, hogy összeraktam egy doksit, amiben leírjuk, hogy ezért nem lesz Wall of Sleep CD, de Barna, a basszusgitárosunk szólt, hogy van még egy kis zenekari pénz pólóeladásokból és hasonlókból. Az összeget nem is mondom, mert én is kiröhögném, de arra elég volt, hogy felvegyük a dobokat és a gitárokat, én meg otthonról majd megoldom az éneket és a keverést. Hozzáteszem, a barátaink végül rengeteget segítettek. Ha nincs a wisdomos NG, akinél felénekelhettem a lemezt és gyakorlatilag producerként működött közre három gatyagombért sem, akkor nincs normális énekfelvétel.
 
Sopronban is volt pár fontos ember, akik azt mondták, pakoljunk be a Hangár Klubba, ahol ők kialakítanak egy ministúdiót, intézik a felvételt, én pedig megkapom az egészet sávonként. Így készült a dob- és a basszusgitárfelvétel. Csak a gitárt vettük fel „hivatalos” stúdióban, Sohinál, a Standing Waves-ben. Ahogy valami elkészült, rögtön jött hozzám minden sáv, és szépen elkezdtem editálni otthon, Bécsben a saját kis házi-ministúdiómban. Ahogy a dobbal megvoltam, visszaküldtem, és arra ment rá a basszus, amivel megcsináltuk ugyanezt. Közben a srácok már Egerben voltak a stúdióban. Elküldtem nekik az első két nótát, hogy arra már tudnak játszani, én meg közben csinálom a következőt. smiley Mire ez megvolt, mentem énekelni, de közben még otthon is dolgoztam a billentyűkkel, amiben Szög cimborám segített, aki meghallgatta félkészen az anyagot és megkérdezte, nem kellene-e bele egy kis Hammond, úgyhogy lett az is. Végül összeállt a lemez és azt vettük észre, hogy „jé, ez jól szól!” (nevet) A végén jött a Hammer, akik azt mondták, kiadják a lemezt nagyon kedves és jó feltételekkel. Ekkor jött az, hogy kellene borító, amiről addig nem is beszéltünk, úgyhogy szépen nekiálltam borítót rajzolni. Pár nappal a leadás előtt derült ki, hogy kijöhet digipakban a lemez, ami nagyon jó, de ott minden méretarány más, szóval vissza az egész, padlófék, vissza kettő, gáz, csináljuk újra.
 
Úgy éreztem, mintha egy kézzel fognék össze 87 beolajozott pókhálószálat, amik folyamatosan csúsznak ki az ujjaim közül. Fél kézzel editálok, az egyik lábujjammal borítót szerkesztek, közben Sanyiék a gitárt veszik fel, Szög telefonál, hogy belerakhat-e ilyen-olyan fordítást a Hammondba… És persze a többiek ugyanúgy maximálisan beletettek mindent, néha embertelen körülmények és időzítések közepette. De a végén mégis úgy éreztem, hogy ennél nagyobb középső ujj nincs a megtámogatott zeneiparnak. Ráadásul a lemez első lett a következő hónapban a Hammer Hangpróbáján, pedig tudom, hogy a saját kiadványaikkal szemben különösen kritikusak. Szerencsére ők és mások is nagyon jókat írtak róla, ami megnyugtatott, mert én a munka során jóra hallgattam a lemezt, de nem lehettem biztos benne, hogy tényleg az-e. Nagy önigazolás volt, hogy ezek szerint igen, és remélem, hogy jövőre megint lemezezünk egyet.
 
 
Rockbook: Ugyanígy?
 
BZ: Ha így alakul, akkor így. Nyilván megint fogunk pályázni, hiszen a lottón is csak akkor lehet nyerni, ha feladod a szelvényt. Ha nem jön össze, akkor most már legalább tudjuk, hogy melyik gombokat kell tekergetni, meg azt is tudom, hogy mindenhonnan ki kell vennem két hét szabadságot! (nevet) De akkor is azt szeretném, ha nem telne el megint négy év két Wall of Sleep lemez között. Sanyi már küldött is át témákat. Ebben a zenekarban ő a fő riffgyár. Átküldi az ötleteit, én pedig csak annyit kérek, hogy mondjon egy BPM-et és az alapján elkezdek legózni. A jelek szerint az ilyen gitárosokkal tudok jól dolgozni, akikkel ide-oda küldözgetjük az ötleteket. Ez fura egyébként, mert az elején mindenki figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak Sanyival, mert nehéz ember, nem véletlenül jönnek-mennek mellette a többiek. Én ebből semmit sem tapasztaltam, sőt, hihetetlenül jó munkamódszer alakult ki küzdtünk és egy csodálatosan nyílt embernek tartom. A zenekar másik gitárosa, Kemencei Balu is azt mondta, hogy ha Sanyi megír egy riffet, akkor az úgy van, és ne sértődjek meg, ha a hatodik énektémára is azt mondja, hogy nem jó. Ehhez képest sosem volt ilyen, sőt, úgy két hét ismeretség után mondtam neki, hogy van egy dalom, ami illene ide, átküldöm, Sanyi pedig visszaírt, hogy tök jó, csináljunk belőle WoS nótát. Balu rögtön kérdezte, hogy ezt hogy csináltam? Nem tudom. Jó embereket kell jókor megtalálni. Egyébként imádok velük játszani, zseniálisak a koncertek. Az ember kirakja a harántterpeszt és zsigeri rockzenét lehet tolni. Szerencsére mennek is a koncertek, pedig a zenekar nem volt ultraaktív korábban. Persze most sincs havi öt koncert, de a Vecsés-Budapest-Sopron-Bécs tengellyel viszonylag nehéz is lenne ezt megcsinálni. smiley Az ősz ugyanakkor elég sűrű lesz, és mivel Bécsben élek, próbálok ott is szervezni. Idén már tizennegyedik alkalommal szervezik meg a Doom Over Vienna fesztivált és mi is ott leszünk. Emellett pedig novemberben a hagyományos soproni Wall Of Sleep Halloween mellett már Győrben is megünnepeljük a kivájt tökű boszorkányokat.
 
Rockbook: És az After Crying és az Unplugged Pressure?
 
Az After Crying megint egy másik dolog, mert idén ugye már 33 éves a zenekar. Ennyi sokaknak házasságból is sok, nincs is már sok ilyen hosszú életű zenekar manapság. Éppen ezért egy ilyen csapatot akkor lehet megmozdítani, ha valamit nagyon mondani akar. Lehet, hogy ez jövőre lesz, lehet, hogy három év múlva, lehet, hogy nem is lesz. Hülyén fogalmazva az After Crying van, csak most éppen nincs. Volt már ilyen korábban is. Tavaly volt utoljára nagyobb koncertünk szimfonikusokkal. Aztán majd valami lesz. Mindenki kapcsolatban van. Mármint egymással! Nem Facebook-státuszban. smiley
 
 
Emellett ott van még az Unplugged Pressure Szöggel, ami a kis szerelemgyerekünk. Mindketten Queenen nőttünk fel, és bár másfele mentünk tovább, ez megmaradt egy olyan közös pontnak, amihez tök jó visszanyúlni. A Queen zenéje nagyon gazdagon hangszerelt. Ezt kell lecsupaszítanunk és átírnunk egy zongorára, egy akusztikus gitárra és egy énekre. Majdnem annyit írunk benne, mint amennyit feldolgozunk, elég komoly kreatív feladat. Ráadásul szeretünk olyan dalokat előadni, amiket nem nagyon ismer a közönség és a Queen sem nagyon játszott. Nemrég ugye ott volt a film, amivel kapcsolatban én valahol középen vagyok. Volt benne jó is meg rossz is, de annak örülök, hogy megint ráirányította a figyelmet a Queenre. Ennek ellenére az is tény, hogy sokan odáig jutnak el, hogy Radio Gaga és Bohemian Rhapsody, aztán nem ásnak tovább. Utóbbiból is csak annyit tudnak, hogy „mama”, és hogy milyen vicces az opera a közepén. Abba nem gondolnak bele, hogy ez egy végletekig összetett progresszív alapmű, és ők tulajdonképpen progresszív rockzenét hallgatnak. Ha megkérdezzük őket, hogy hallgattak-e valaha progresszív rockot, azt mondják, hogy ugyan, hiszen az ilyen matekos dolog, és ők olyat sosem. „És a Bohemian Rhapsody?” „Hát, az más.” Nem! Az bizony színtiszta progresszív rock! És a Queen gyakorlatilag teljes 70-es évekbeli időszaka erről szólt, mi pedig direkt ezt vállaltuk fel Szöggel. Családias, akusztikus koncertjeink vannak, kicsit „storyteller” jelleggel. Mindkettőnknek megvan az a zenekara, ahol nagy fényekkel és harántterpeszben toljuk, itt meg leülünk, és mi vagyunk ketten, meg a Queen és azok az emberek, akik éppen ott akarnak lenni velünk, és ez egy tök jó dolog.
 
 
 
Rockbook: Honnan jött maga a koncepció, hogy ketten csináljátok ezt és ennyire lecsupaszítjátok a dalokat?
 
BZ: Nagyon régóta beszéltünk már erről, hiszen tudtuk egymásról, hogy a Queen mindkettőnknél alap. Azt nem tudom, konkrétan mikor hangzott el először, hogy akkor csináljuk ezt meg. Egyszerűen csak alakult. Beszéltük, hogy milyen jó lenne egyszer a White Queent játszani, amit senki sem ismer, és akkor itt vége is volt a mondatnak. Aztán talán valahol egymás után léphetett fel mindkettőnk aktuális zenekara, vagy mit tudom én már, hol is történt, és Szög elkezdte játszani valamelyik régi Queen dal elejét. Ezután egyszer csak ott találtuk magunkat egy színpadon és játszottuk.
 
Rockbook: Elég különböző zenei világokat képviselsz a bandáiddal, és sokféle koncertjeid vannak a kis akusztikus buliktól kezdve akár a Müpáig. Melyik áll hozzád a legközelebb?
 
BZ: Nincs ilyen. Ez ugyanaz, mint a „melyik gyerekedet szereted a legjobban?” Én pont annak örülök, hogy ennyire szerteágazó a dolog, mert volt olyan, amikor mondjuk épp egyetlen zenekarban játszottam, és éreztem, hogy van egy csomó ötletem, amit vagy beleerőltetek abba a bandába, ami nyilván nem jó, mert nem illik bele, vagy elkezdek mániákusan keresni egy másik kifutási felületet, de akkor el kell hanyagolnom az adott zenekart. Most szerencsére nagyjából mindegyik csapatnál megvan, hogy mikor lesz koncert vagy lemezfelvétel, ahol kiadhatom a különféle ötleteimet. Így ha születik egy „egyenesebb” dal, amiben ugyanakkor van egy jó riff, nem kell beleerőltetnem 13/80 ütemeket, hogy progresszív legyen, hanem azt mondom, hogy „de jó, lett egy Wall of Sleep nóta!” Ha pedig valamit feltétlenül 7/8-ban akarok elmesélni, az valószínűleg ANIF lesz. Ilyen egyszerű.
 
Rockbook: Egyébként az hogy jött, hogy főleg angolul írsz szövegeket?
 
BZ: Ez valahogy mindig így volt. Nagyon tisztelem és becsülöm azokat, akik értékes és szép magyar szövegeket írnak, és nagyon kevés ilyen van. Annak idején a Wendigo egyik elődjében, a Da Capóban Csörnyi Robiék zseniális, irodalmi szintű magyar szövegeket írtak, mostanában pedig a Salvusnál érzem azt, hogy olyan szépen fogalmaznak, hogy öröm hallgatni. Nálam viszont a dalok 90%-a eleve angolul jön. Ebben nyilván benne van az, hogy éltem mindenféle angol nyelvterületen, és azt merem mondani, hogy anyanyelvi szintű nálam a dolog, nem kell agyalnom és fejben fordítanom. Ha angolul beszélek, angolul is gondolkozom.
 
Ettől függetlenül nagyon szeretem a magyar nyelvet, éppen ezért tisztelem is annyira, hogy nem akarom megerőszakolni. A magyar egy saját ritmikával és dallamvilággal rendelkező nyelv, már csak a fix hangsúlyozás miatt is. Pontosan ezért a legtöbb magyar nyelvű dalszöveg, amit hallok, fájdalmasan magyartalan. „Szeretleeeeek, kedveseeeeem…” Az angol nyelv tökéletesen kiszolgálja a rockzenére jellemző szabadságot és flexibilitást, mert ott mindegy, hol nyújtjuk el vagy hol vágjuk el mondjuk az I love you-t, sosem lesz „angoltalan”. A magyar viszont nem ilyen. Van egyébként néhány olyan dalom a fiókban – amikből talán szólóalbum lesz majd egyszer – ami magától magyarul jött elő. Ez már az elején eldől, amikor még szinte csak valami halandzsa van szöveg helyett és egyszerűen azokról az érzésekről éneklek, amik épp jönnek belőlem. Ahogy mániákusan játszom egy-egy dalt, arra leszek figyelmes, hogy bizonyos szavak megragadnak a halandzsán belül is. Ekkor derül ki, hogy miről akar szólni a dal. Tök hülyén hangzik az „én csak egy csatorna vagyok” című dolog, de a dal tényleg megírja magát. Általában angolul.
 
 
Rockbook: Mennyire nehéz összefogni ennyi zenekart, ráadásul Bécsből?
 
BZ: Igazából nem vészes, mert ilyen szempontból egyszerre átok, de áldás is, hogy nem hetente folyamatosan turnézó zenekarokról van szó. Ráadásul van egy közös Google-naptára az összes zenekarnak, amibe azonnal beírjuk, ha leszerveztünk egy koncertet, nehogy valami más üsse azt. Egyébként azt tapasztalom, hogy a végére úgyis csak a fanatikusok maradnak, akik tényleg elkötelezetten csinálják ezt, és a Bécs-Sopron-Budapest-Vecsés vonalról is összeállnak egy szegedi koncertre. Most már tényleg csak az a lényeg, hogy játsszunk.
 
Rockbook: A zene mellett az újságírás és a PC-s vonal is jelen van az életedben. Ezek honnan jöttek?
 
BZ: Még szintén az 1800-as években újságíróként végeztem Havas Henriknél. Még távírón gyakoroltam, meg telexen! smiley Utána viszont egy ideig nem dolgoztam újságíróként, mert nem igazán volt még elektronikus média, a papírújságokhoz pedig kb. kihalásos alapon lehetett bekerülni és még akkor is harcolni kellett azért, hogy a te cikked kerüljön ki. Ezért is mentem el a számítástechnikai vonalra, ami szintén nagyon régi szerelmem, de nem azon a szinten, hogy „ha nincs még programod péntek estére, írhatok egyet.” Sosem voltam szódásüveg szemüveges sztereotíp kóder. Viszont még ’83-ban apukám sok szerencsés együttállásnak köszönhetően be tudott szerezni egy ZX Spectrumot, egy kis, billentyűs, 48 k-s cuccot, és azóta is imádom ezeket a kis kütyüket, onnantól érdekel ez a vonal.  Aztán amikor felnőttként már évek óta mindenféle informatikai sales és marketing vonalon dolgoztam, bejelentkezett egy nagyon jó barátom annál a cégnél dolgozott, amelyik akkoriban kiadta a PC Worldöt és a GameStar-t. Tudta, hogy éppen munkaváltás előtt vagyok és megkérdezte, hogy nem megyek-e oda, én pedig rögtön váltottam. Azóta is ezt csinálom, de foglalkozom PR-cikkekkel, tanácsadással és műsorvezetéssel is. Ahogy a művelt magyar focista mondja: „csinálok mindent is.” smiley
 
Nagyon örülnék, ha csak a zenével lehetne foglalkozni, de kitárgyaltuk, hogy gazdaságilag ez mostanság nem aktuális, és egyébként kopogjuk le, jól megférnek ezek a különböző dolgok egymás mellett. Most már tíz éve home office-ból csinálok mindent, így lehet flexibilisen kezelni. Persze simán volt már olyan, hogy koncert közben, egy hosszabb instrumentális rész alatt élesítettem egy cikket, és pont visszaértem az utolsó dupla refrénre.
 
Rockbook: A PlayIT-es műsorvezetés is erről a vonalról jött?
 
BZ: Igen. Ez is olyan, mint a magyar zenei kultúra, hogy mindenki ismeri egymást. Egyértelmű volt, hogy ott a BZ, aki írja a PC Worldöt, a dumája is jó, színpadon is áll, akkor csinálja ezt is. De ez a vonal mostanában kicsit háttérbe szorult, mert mondjuk egy Bécs-Debrecen vonalon a fél életemet elutaznám, de azért nem szeretnék teljesen elszakadni ettől sem. Mostanában is lesznek olyan tech és gamer rendezvények, ahol valamilyen formában színpadon leszek, és ki tudja, a YouTube-os PlayIT Ház is visszatérhet még.
 
 
Rockbook: Egyébként mit gondolsz erről a youtuber, influencer világról?
 
BZ: Szerintem alapvetően ez egy tök jó dolog, de ezt is túlhúzták, mint mostanában mindent. Most már sok gyerek azt mondja, hogy youtuber akar lenni, ha felnő. Ne! Azok a videós barátaim, akiket igazán jónak is tartok, annak idején ugyanúgy tűzoltók, katonák és vadakat terelő juhászok akartak lenni, de amikor végül videózni kezdtek, volt valami plusz bennük, ami jóval messzebbre mutatott, mint a sima ego, és ettől érdemes nézni őket. Attól viszont hülyét kapok, ha valaki apu-anyu pénzén YouTube-celeb lesz, és megmutatja a kiskutyáját, vagy hogy hol volt vásárolni. Ezeket nem is követem. De ott van például Kiss Imi, aki a GameDay Irodáról átállt a mélyinterjús, podcastes vonalra. Szerintem így lehet valaki influencer, hogy olyan értékes dolgokat ad át, amikkel befolyásol másokat.
 
Rockbook: És mi a helyzet a saját YouTube-csatornáddal, ahol többek közt utazós és autós vlogok is voltak?
 
BZ: Tök szívesen csinálnám sokkal intenzívebben, de sajnos 24 órából áll egy nap, amiből én így is 28-at csinálok. Van egy BZ.zip fájl, amit behúzok a világomba. smiley De jó lenne ezt is csinálni, leginkább magamnak, mert 45 évesen én már biztos nem leszek YouTube-os influencer. Egyébként valószínűleg külön kellene választanom a csatornát, mert aki a zenék miatt jön oda, nem érti a hülye dumákat, aki pedig a hülye dumák miatt jön, azt elriasztja a metal. Majd ha lesz erre időm, akkor veszek egy nagy levegőt és megcsinálom. (a Youtube csarorna itt elérhető)
 
Rockbook: Nemrég viszont elkezdtél egy sörös blogot a pároddal.
 
BZ: Igen, mert még volt napi három és fél szabad percünk, amit el kellett valami cseszni. smiley Egyébként ez a wendigós időszakból ered, amikor a többiekkel csináltunk egy Sörgerilla nevű blogot, mert viszonylag sokat utaztunk, és mit ad Isten, szerettük a sört. Aztán végül ez elsikkadt, de Bécsben jobbnál jobb helyek és sörök vannak és eszünkbe jutott, hogy ezt meg kellene írni magyarul, hogy lássák, hogy a Soproni és a Borsodi mellett ilyen is van, ráadásul csak 300 kilométerre. Úgy tűnik, sikerült egy viszonylag nyitott ajtót berúgnunk vele, mert talán még nincs is egyhónapos a blog (klikk ide!), de amint kijön egy új poszt, rögtön Index főoldalon van, úgyhogy tényleg kíváncsiak rá az emberek. Amúgy néha alszom is, amikor összejön! smiley
 
Rockbook: Melyik zenekaroddal és merrefelé láthatunk téged a közeljövőben?
 
BZ: A Wall of Sleeppel megyünk majd Győrbe, Sopronba és Dunaújvárosba, illetve szervezés alatt van egy szegedi és egy bécsi koncert is. Ezután pedig októberben lesz majd egy önálló pesti koncertünk is, ezt hamarosan bejelentjük. Az ANIF-lemez november végén jelenhet majd meg, így szerintem azt jövő tavasszal fogjuk majd koncertszinten is pörgetni. És várunk ám titeket is koncertre, egy jóféle kritika sose zavar, sőt!
 
 
Tóth Mátyás