A tömeg zenéje kontra metal zene
Minden szubkultúrának a kezdetektől jelen lévő, időről időre a figyelem középpontjába kerülő vitája a tömeghez, a mainstream-hez való viszony.
Mi jellemzi a mainstream-et, mi a szubkultúrát? Szubkulturális pozícióból hogyan vélekedjünk a mainstream-ről? Azt kizárva tegyünk egyértelmű különbséget a ’mi’ és az ’ők’ kategóriái között, vagy az élet bizonyos területein élhetünk mainstream emberként, míg más részeiben magunkra ölthetjük a szubkultúra ruháját? Mi az, ami a többségtől különbözve még megengedhető, s mikor válunk – a szabadságot szabadosságra cserélvén – ’a szürkék hegedősévé’? Hogyan értékeljük a két világ közös metszetét, mit tegyünk: háborodjunk fel és tegyünk a keveredés ellen annak címén, hogy megőrizzük a szubkultúrát a maga tiszta, érintetlen valójában, vagy inkább pozitív eredményekkel kecsegtető fejlődési, átalakulási folyamatként gondoljunk rá?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések közül az elsőre koncentrálok a jelen sorok között a zene szűrőjén keresztül: Mi jellemzi a mainstream előadóművészetet, amihez képest a metal szubkultúrája megkülönböztetheti magát?
A két világ közötti szakadék feltárásához az emberből érdemes kiindulnunk. Ugyanis egyetlen művészet sem öncélú. Bármely előadót is vesszük górcső alá, könnyen belátható, hogy az a munkájával szólni kíván valakihez, hatást akar gyakorolni rá, próbálja megváltoztatni őt. Hogy e közönségformáló szándék pontosan mit takar, az változó: önthetünk a szövegvilágba emelkedettnél emelkedettebb, az univerzumot megváltó gondolatokat azzal a céllal, hogy az egyén eltöprengjen az üzeneteinken, de törekedhetünk egyszerűen arra is, hogy könnyed szórakozásra bírjuk a hallgatóságot.
Amit viszont egyetlen előadó sem tud megkerülni, az annak a művészete, hogy felkeltse az emberek figyelmét, és a terméke fogyasztására ösztönözze őket. E mozzanat, a befogadói pillanat uralásának a mozzanata adja – első körben – a különbséget a mainstream és a metal között.
Az előbbi ugyanis mindent elkövet e művelet sikere érdekében. Ha ellátogatunk a mainstream zenei fesztiválokra, tömegével találkozhatunk olyan fellépőkkel, akik színes-szagos produkciókat előadva amolyan amatőr színházat varázsolnak a színpadra annak érdekében, hogy a fogyasztót feledhetetlen performanszokkal nyűgözzék le.
Így törhet ki a közönség feje felett önfeledt szaltózásban Pink; így kerülhet fel a színpadra tucatnyi szexi háttértáncos társaságában Beyonce; így csodálhatjuk meg öt perc alatt ötféle jelmezben is Lady Gaga-t; így csorgathatjuk a nyálunk Rihanna ringó popójára; így ájulhatnak el tini lányok milliói Justin Bieber víztengerben úszó, fedetlen felsőtestétől; így csókolgathatja Enrique Iglesias a színpadra felhívott, könnyei közepette a kedvence tomporát markolászó rajongóját; s így rappelhet egy csapat vonagló színesbőrű férfi között, indokolatlan lángcsóvák kíséretében „korunk és planétánk legnagyobb rocksztárja”, Kanye West.
Bár e példák sarkosak, a mainstream azon alapvető mentalitását, hogy a lehető legszélesebb embertömeg megragadásának eszközeként bármi felhasználható, mégis jól illusztrálják.
A metal szubkultúrájától ez idegen. A koncertek döntő többségében nem történik más, minthogy a banda felmegy a színpadra, és egyszerűen zenél. Esetleg használ háttéranimációt meg fényshowt, némi pirotechnikával megspékelve. Azaz a metal zene – általánosságban – nem törekszik másra, minthogy a művészete lényegével, a zenével uralja a pillanatot, a tömegekre szabott hatásvadász cselekedeteket pedig mesterkéltnek, természetellenesnek érezve elveti.
Persze ne gondoljuk, hogy a saját házunk táján ne lehetne sepregetni! A homo sapiens kanos egyedei ösztönösen az első sorokba küzdik magukat egy Amaranthe-koncerten, hogy a hiányos szövetanyag adta lehetőséget kihasználva premier plánból gyönyörködhessenek Elyze Ryd fel-felsejlő mézescsuprában. De szemet szúrhat az is, hogy 2017-ben egy friss metalbanda, az Exit Eden egy kizárólag popslágereket feldolgozó albummal indítja el a pályafutását.
Más a helyzet akkor, amikor a figyelem felkeltésének a célközönsége nem a tömeg, mint a fenti esetekben, hanem a szubkultúra. A Powerwolf ironizáló stílusát kiegészíti, amikor Dorn Attila szája széléről művér csöpög a Bibliára. Marilyn Manson hitelességét növeli, amikor az erotikától túlfűtött néző bugyijával énekel duettet, hogy a szerelmi vallomását követően magára is húzza a fehérneműt.
A Rammstein zenéjét pedig nem egyszerűen színesíti, hanem a művészet szerves alkotóelemeként a végletekig kiteljesíti a látványos pirotechnika. Amíg a metalhead kaján vigyorral nyugtázza ezen akciókat, addig a mainstream embere megbotránkozva fut vissza a saját világába.
Mit mondhatunk, végső soron miben különbözik a metal zene a mainstream társától? Mindenekelőtt abban, hogy nem üldözi az embert. Abban, hogy nem akarja tolakodva rávenni őt arra, hogy kedvelje a munkásságát. Helyette – kevés kivételtől eltekintve – „csendesen” a háttérbe húzódva hagyja, hogy a művészete maga beszéljen helyette.
Petróczi Rafael
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
