Bejelentkezés

x
Search & Filters

Led Zeppelin

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1968 - 1980

További képek

Biográfia: 

A Led Zeppelin brit rockegyüttes, amelyet 1968-ban alapított Jimmy Page gitáros, Robert Plant énekes, John Paul Jones basszusgitáros és John Bonham dobos. Aktív időszaka hivatalosan 1968. október 4. – 1980. december 4. közé esik, valójában azonban 1968 augusztusa és 1980. szeptember 25. között működtek együtt. A tagok a Led Zeppelin pályafutása alatt nem készítettek szólólemezeket, időnként dzsemmeléseken vettek részt, vagy felvételeken működtek közre barátaikkal. Az együttes a teljes fennállása alatt ugyanazon tagokból állt.

A korai albumaikon jellemzően a blues-, folk- és pszichedelikus hatásokat integrálták az elektromos hangzással, ezzel egyedi megszólalást hozva létre. Bár a kritikusok vegyesen fogadták az albumokat, rajongótáboruk folyamatosan nőtt. Az 1970-es években rengeteg nagy sikerű koncertet adtak világszerte.

Zenéjük sokszínű, blues- és hard rock- mellett folk-, rockabilly-, funk-, reggae- és soul-elemek fedezhetők fel benne, sokan az első heavy metal együttesnek tartják. Nyolc sorlemez, egy dupla koncertalbum és egy koncertfilm fémjelzi a zenekar tizenkét éves munkáját az aktív években. Bonham 1980-as halála után gyakorlatilag azonnal feloszlottak, és már csak egyetlen, a működés egészét reprezentáló, korábban felvett, de kiadatlan anyagot tartalmazó albumot állítottak össze.

A Led Zeppelin egyike a könnyűzene legsikeresebb és legelismertebb együtteseinek. Világszerte mintegy 200 millió albumot adtak el, ebből csak az Egyesült Államokban 111 milliót. Korai alkotásaik kemény, gitárvezérelt hangzásával a hard rock és heavy metal stílus legelső képviselői közt voltak, hatásuk a műfaj egészére döntő jelentőségű. Máig a Led Zeppelin az egyetlen együttes, melynek az összes albuma felkerült a Billboard Top 10 listájára. 1975-ben rekordot döntöttek azzal, hogy az összes addig megjelent lemezük fent volt egyszerre az amerikai toplistákon.

2007. december 10-én az együttes három tagja újra együtt zenélt az Ahmet Ertegün emlékére rendezett koncerten, a londoni The O2 arénában.

A Led Zeppelin jelenség

A Led Zeppelin sok tekintetben az 1970-es évek legnagyobb hatású rockzenekara. A rockzene menedzselésétől a megakoncertek rendezéséig példát adott a műfajnak. Minden albumuk önálló hangzásvilágú és stílusú, ugyanakkor albumon belül is változatos. Ezt a fajta gazdag hangzásvilágot azonban saját korukban a kritika inkább hibának vélte. Minden egyes újabb albumot a megelőzőhöz hasonlítottak, és kifogásolták a másságot. Legkirívóbb példái ennek a két utolsó album, amelyek egyértelműen rossz kritikát kaptak megjelenésük alkalmával. Ma már tudható, hogy ezek közül a Presence a hard-rock egyik legmaradandóbb albuma.

Jimmy Page, teljes nevén James Patrick York Page (húros hangszerek általában, így gitár, slide-gitár, tamburin, mandolin); Robert Plant, teljes nevén Robert Anthony Plant (ének, szájharmonika), John Paul Jones; eredeti nevén John Baldwin (basszusgitár, mandolin, slide-gitár, billentyűs hangszerek, zongora, mellotron, farfisa); John 'Bonzo' Bonham, teljes nevén John Henry Bonham (dob és egyéb ütőhangszerek), valamint menedzserük, Peter Grant; így öten alkották azt a jelenséget, amelyet Led Zeppelinnek neveznek.

A korai évek (1968–1970)

Led Zeppelin: az első album


Az együttes 1968. szeptember 27-én bevonult a londoni Olympic Studios-ba, és október 5-ig, mindössze 30 óra alatt felvették első albumuk zenei anyagát. Ez a teljes időtartam, a felvételeket Page egy riportban 15 órára tette. Már ekkor, alig egy hónappal a megalakulás után, olyan mennyiségű anyaguk volt, hogy öt számmal többet vettek fel, mint amennyi végül a lemezre került. A lemaradt számokat azonban koncerteken később is gyakran játszották. Ezek: „Tribute to Bert Burns”, „Baby Come on Home”, „Fresh Garbage”, „As Long as I Have You”, „Flames”.

A Led Zeppelin a koncerteken az improvizativitásról volt híres, minden tagja invenciózus és karakteres zenész volt. Ez a körülmény és a felvételek rövid időtartama különösen érdekessé teszi azt a tényt, hogy az album mennyire egységesen szerkesztett, koncepciózus és szigorúan minden hang a helyén van. Ez nem csak Page dalszerzői és produceri munkáját, de az utómunkálatok terén végzett precíz tevékenységét is dicséri. A Led Zeppelin első albuma olyan kiforrott és kerek egész, mintha évek óta együtt zenélő társaság vette volna fel ötödik nagylemezként. A mesterkéletlen zenére jellemző, hogy minden utókeverés mellett is inkább benne hagyták az „I Can’t Quit You Baby”-ben az utolsó másodpercek hibáját, ahol mindenki kiesik a ritmusból Page rossz ütemű belépése miatt. A malőrt Bonham szedi össze egy extra breakkel, míg Page és Jones hallgat, hogy felvehessék az ütemet. Ilyesmi stúdióalbumokon nem szokott előfordulni, de a Led Zeppelin inkább bevállalta, minthogy utólag belenyúljon a felvételbe.

Az albumot általában kedvező kritika fogadta, viszont néhányan rossznak tartották, miközben a közönség tülekedett azok megvásárlásáért. Az első album a Melody Makertől és a Los Angeles Free Presstől kapott igazán jó kritikát. Az előbbi szerint „nagyszerű lemez olyan zenészektől, akiknek van mondanivalójuk”, az utóbbi a zene változatosságát emelte ki. A kritikák két véglete hosszú ideig a pozitív hozzáállású Billboard és a hosszú távon a Led Zeppelin ellen berendezkedő Rolling Stone volt. Ez utóbbi az 1970-es évek folyamán mindig az új angol rockbandák lehúzó kritikáival tűnt fel, sőt 1968. májusi cikke jelentős mértékben hozzájárult még a Cream feloszlásához is.

1969. január 12-én, két héttel az első amerikai turné kezdete után a USA-ban megjelent a zenekar nevét viselő debütáló album. Angliában csak április 1-jén kezdték terjeszteni. A blues, a folk és a keleti zene hatásai a gitárhang torzításával együtt a heavy metal egyik alapművévé tették (bár magát a heavy metal kifejezést a zenekar tagjai sosem szerették, inkább csak a hard rock, rock and roll, vagy egyszerűen a rock meghatározást használták). A kor szokása szerint a kiadó csak az elővételi előjegyzések száma alapján tárgyalt a zenekarral: az első és egyetlen eset, hogy egy bemutatkozó album már elővételben platinalemez lett. A zenekar első albuma lett a rocktörténelem második platinalemeze az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida opusza után.

Peter Grant és a BBC kapcsolatában már 1969. március 28-án törés lépett fel. A Marquee-beli koncertre ugyanis meghívta a BBC-t, hogy élőben láthassák azt a zenekart, amely koncerten adja magából a legtöbbet. A tévések elvállalták, majd bejelentés és indoklás nélkül nem jelentek meg a helyszínen. Grant ettől kezdve kerülte a tévéseket, főleg, ha a BBC-ről volt szó. Erre ráerősített azonban Page-nek az a véleménye is, hogy a tévéfelvételek nem képesek azt a hangzást hozni, ami elvárható lenne, ezért nem is törekedtek további felvételekre. Ennek következtében viszonylag kevés képfelvétel maradt a legnagyobb koncertbandáról.

Led Zeppelin II

Az első album sikere hatalmas lökést adott a zenekar karrierjének, az Egyesült Államokban különösen népszerűek lettek. Az első album megjelenésének évében, 1969-ben jelent meg második albumuk is, a Led Zeppelin II. Még a debütáló albumnál is nagyobb sikert ért el, az Atlanti-óceán mindkét partján első helyezett lett .

A kritikusok általában nem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy bár az ő ízlésüknek nem felel meg a Led Zeppelin, mégsem férhet kétség a népszerűségükhöz. A kritikusok hozzáállása lassan változni kezdett, a harmadik amerikai turné (1969. július–augusztus) idején már az NME magazin is jó kritikát hozott, és végül csak a Rolling Stone maradt fanyalgónak.

Az album első dala, a „Whole Lotta Love” a Led Zeppelin egyik legismertebb dala, mely még tovább növelte népszerűségüket; a dal több mint tíz éven át volt a Top of the Pops című TV-műsor főcímzenéje. A Led Zeppelin II fontosabb dalai közé tartozik az akusztikus és elektromos részeket váltogató „Ramble On”, a gitárrifről és a gitárszólóról könnyen felismerhető „Heartbreaker”, és a „What is and What Should Never Be”, mely Robert Plant különös tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Az album egyetlen instrumentális darabja a „Moby Dick”, John Bonham dobszólójával, amelyet azonban nem dobszólóként vettek fel a stúdióban, hanem különböző időpontokban felvett szólórészletek összeszerkesztése. A dobszóló ezért nem reprezentálja John Bonham teljesítményét általában, csak az általa használt technikák hiányos és keveset mondó összegzése.

A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Howlin Wolf „Killing Floor” című dala, melynek átdolgozott változata „The Lemon Song” címmel szerepel az albumon.
A második albumot az egymást érő turnék közti rövid szünetekben és magukon a turnékon vették fel. A dalokat szállodai szobákban és repülőgépen szerezték, a különböző hangszerek sávjait a világ egymástól távol eső pontjain éppen útjukba akadó stúdiókban vették fel. Este koncerteztek, utazás közben aludtak, és a következő koncerthelyszín valamelyik stúdiójában töltötték a nappalokat. Amikor volt néhány nap koncertszünet, akkor folyamatosan stúdióztak, így például a május 18-i minneapolisi és a 23-i chicagoi koncert között New Yorkba utaztak, ahol nappal próbáltak, éjjel stúdióztak.

A zenekar 1968. szeptember 7. és 1969. augusztus 31. között (358 nap) 158 koncertet adott. Ez átlagban kétnaponként egy, de többször előfordult, hogy két fellépésük is volt egy napon. Ez a rohanás rendkívül kimerítő volt, ráadásul a tagok számára a koncert izgalma után fáradtság és nyugtalanság következett, valamint az otthon és a család utáni vágyakozás (Plant, Jones és Bonham fiatal feleséget és kicsi gyermekeket hagyott hátra Angliában). Bonham pánikszerűen félt a repüléstől, és a családját leginkább ő hiányolta. Richard Cole a Stairway to Heaven: Led Zeppelin Uncensored című könyvében részletesen leírja ennek a lelki nyomásnak a következményeit: hotelszobák tönkretétele, töméntelen mennyiségű ital elfogyasztása, felháborító és ijesztő, durva viccek alkalmazása.

A második és harmadik amerikai koncertturnén még mélyebbé vált barátságuk a Vanilla Fudge együttessel, akiknek kezdetben előzenekara volt a Led Zeppelin, később azonban már egyenrangúként írtak róluk a tudósítások. A rocktörténelemben egyedülálló módon ez a tekintély-kiegyenlítődés nem ment a barátság rovására, hanem 1969 őszén már hol a Vanilla Fudge volt a Led Zeppelin előzenekara, hol meg fordítva. Sőt ennél több is történt, hiszen Carmine Appice emlékezései szerint egy alkalommal a How Many More Times gitár-ének kettősébe feledkező Page és Plant háta mögött Appice és Tommy Bogert helyet cseréltek Bonhammel és Jonesszal, és ők folytatták a számot. Semmiféle versengés nem alakult ki köztük, bár ennek talán az volt az oka, hogy a Vanilla Fudge-nak bevallottan ez volt az utolsó koncertturnéja a feloszlás előtt.

Led Zeppelin III

Az 1970. január 9-én a Royal Albert Hallban adott koncertjüket filmre vették, azzal a szándékkal, hogy koncertfilmet készítsenek belőle. Különböző technikai problémák miatt ennek kiadása végül elmaradt, és a felvétel hasznosítható részei a 2003-ban megjelent DVD-n kerültek forgalmazásra. Ez a koncert a legjobb példája a zenekar spontaneitásának és precizitásának, a zene elemi erejének.

Az 1970-es első angliai turné Plant január 31-i autóbalesete miatt félbeszakadt. Az énekes súlyos arcsérüléseket és végtag-zúzódásokat szenvedett, két hétig kórházban volt. Mégis a lekötött turné utolsó koncertjét már megtarthatták február 17-én, ami Plant elhivatottságát jelzi.

A zenekar harmadik albumának, a Led Zeppelin III dalainak írásához Robert Plant és Jimmy Page 1970 májusában egy civilizációtól elzárt dél-walesi házba, ahol Plant gyermekkorában élt, Bron-Yr-Aurba vonult vissza, ahol még folyóvíz sem volt. Ennek eredménye az októberben megjelenő, sokkal akusztikusabb hangzású album váza.

A felvételeket 1970 júniusában végezték egy vidéki stúdióban, a nagy és huzatos Headley Grange-ban, a Rolling Stones mozgó felszerelésével.

Június 28-án a zenekar 200 000 néző előtt lépett fel a Bath Festival of Blues and Progressive Music keretében. A koncert, ami vízválasztónak bizonyult a zenekar életében, a letaglózó erejű „Immigrant Song”-gal kezdődött, majd a még meg sem jelent harmadik albumról játszottak további dalokat. A koncert megszilárdította a zenekar hírnevét Nagy-Britanniában, és az olyan szupersztárokkal emelte egy vonalba, mint a Who és a Rolling Stones.

A Led Zeppelin Nagy-Britanniában nem adott koncertet a következő kilenc hónapban, ehelyett tovább dolgoztak a stúdióban a lemez felvételein. Augusztus közepén visszatértek Észak-Amerikába. 1970. szeptember 19-én fejezték be a New Yorki Madison Square Gardenben a 18 hónapos turnét, amit elővételben eladott jegyek és hosszú koncertek jellemeztek. Eddig az időpontig, azaz két év és 12 nap alatt az együttes kereken 250 előadást tartott meg.

A Led Zeppelin III album 1970 októberében jelent meg, és azonnal az amerikai és brit listák élére ugrott. Ugyanakkor kereskedelmileg nem volt annyira sikeres, mint a korábbi albumok. A kritikai megjegyzések az akusztikus darabokhoz langyosak voltak. A Led Zeppelint azzal vádolták, hogy a Crosby, Stills, and Nash együttes stílusát vették át, amely zenekar nagyjából egyidőben alakult meg a III. album kiadásával.

Az album gazdag hangzásvilága vegyes, de inkább elutasító kritikákat kapott, sok szakíró meglepődött az első két album stílusától való eltávolodáson. Idővel azonban felismerték a Led Zeppelin III jelentőségét. Miközben a kritika erősen fanyalgott az akusztikus hangzás előretörése miatt, a Melody Maker közönségszavazásán Plant győzött, amivel megelőzte az öt éve folyamatosan első helyezett Mick Jaggert. Külföldi lemezeladásaik olyan mennyiségűek voltak, hogy az angol Parlament kereskedelmi csoportja két aranylemezt adott át nekik, mivel „hozzájárultak Nagy-Britannia kereskedelmi egyensúlyához”.

„A világ legjobb zenekara” (1971–1975)

A korai évek sikerei eltörpülnek ezen ötéves időszak mellett. A Led Zeppelin ekkor jelentette meg legkelendőbb albumait, melyekkel az 1970-es évek legsikeresebb előadói közé emelkedtek. A tagok megjelenése is sokat változott, a korszak más neves művészeihez hasonlóan gondosan megtervezett, különleges színpadi ruhákat és ékszereket viseltek. A zenekar túlzásairól is híres lett. Saját, The Starship nevű repülőgépükkel utaztak, egész szállodai emeleteket béreltek ki .

A negyedik album

1970 szeptemberében Robert Plant és Jimmy Page ismét a civilizációtól elzárt Bron-Yr-Aurba költözött egy hétre. A felvételek a londoni Island Studios-ban kezdődtek, de az új évben már újból a Headley Grange-ban dolgoztak Andy Johns főmérnök segítségével, aki a Rolling Stones mobil egységét irányította.

Headley Grange kertje, kandallói és az egész nyugodt környezet spontán módon elősegítette a hangzással való kísérletezést. Bonham a folyosón állította fel a dobjait, Jimmy Page pedig a gitárerősítőket a beépített szekrényekben helyezte el. John Paul Jones egy annyira bonyolult blues-szólammal állt elő, amit a többiek csak több órás gyakorlással tudtak elsajátítani.

1970 áprilisában Jimmy Page elkezdett dolgozni egy hosszú, több részes számon, ami véglegesen Headley Grange-ban alakult ki. Itt Page és Jones fáradságos módon próbálkozott a hangszeres részek kidolgozásával a szinte középkori hangulatú, törékeny kezdet után a teljesen elektromos befejezésig. A kezdet a 12 húros gitár és a szintetizátorral előállított fuvolahang kettőse. A középrész gitárszólója maradandó hatással volt a rockzenére: 2005-ben a Guitar World szavazásán első helyre került, minden idők legjobb gitárszólójává választották. A dal első teljes próbáján Plant szinte a teljes szöveget helyben rögtönözte, és megszületett a szám címe is: Stairway to Heaven. A nyolcperces számot 1971 februárjában vették fel Londonban, első élő bemutatója március 5-én volt Belfastban, és hamarosan a zenekar koncertjeinek kötelező darabjává vált.

A „Stairway to Heaven”-t a hallgatók jobban a szívükbe fogadták, mint bármely más Zeppelin-dalt, a líraiságát és spirituális mondanivalóját jól közvetítette Page drámai gitárjátéka és a szám fülbemászó dallama. A rádiók által évtizedeken keresztül folyamatosan játszott Stairway to Heaven a progresszív rock és általában a 70-es évek egyik kliséjévé vált. A dal keletkezése Page szerint arra vezethető vissza, hogy George Harrison egyszer megjegyezte: a Led Zeppelinnek nincsenek igazi balladái. Ennek hatására a Beatles Something című szerzeményének bevezetőjére próbált variációkat, ebből alakult ki a bevezető gitárdallama.

Még a Rolling Stone magazin is elismerte, hogy az együttes ezzel az albummal elérte kreativitása csúcsát. A zenekar még nagyobb sikerrel ötvözte az akusztikus, népzenei elemeket a heavy metallal és a blueszal.

Ahogy az album megjelent, az együttes máris egy 16 állomásos koncertkörútra indult Nagy-Britanniában. Szeptemberben már (első alkalommal) a Távol-Keleten voltak, Tokióban öt koncertet adtak hatalmas sikerrel (Page és Plant elhatározták, hogy a világ összes országában fel fognak lépni). Bár ez a turné és a legtöbb korábbi is nagyobb baj nélkül lezajlott, mindig volt rá esély, hogy valami rosszul sül el. A jegy nélkül maradt dühös rajongók, akik mindenáron szerettek volna ott lenni egy koncerten, vagy a túlságosan agresszív rendőrség (vagy a biztonságiak), vagy egyszerűen csak a koncerten kialakuló, túlságosan lelkes hangulatnak rossz következményei is lehettek.

1971. július 5-én egy koncert Milánóban (Vigorelli Velodromo) mindössze 40 perccel a kezdete után félbeszakadt, mert a rendőrség könnygázt vetett be a stadionban összezsúfolódott tömegben. A zenekar tagjai elbarikádozták magukat egy kisebb szobában a színpad mögött, ezalatt a berendezésüket összetörték. A zenekart kísérő roadie-k közül többen megsérültek. A zenekar soha többet nem lépett fel Olaszországban.

1972 januárjában a Record Mirror és a Disc szavazásán is első lett a Led Zeppelin. Ez év februárjában az együttest nem engedték belépni Szingapúrba, hivatalosan a hosszú hajuk miatt.

Houses of the Holy

Következő albumuk, az 1973-as Houses of the Holy még inkább kísérletező: erőteljes dallamok, hosszabb dalok, a szintetizátor és a mellotron gyakoribb használata jellemzi.
A lemez 39 hétig tartózkodott a Billboard 40-es listáján, és listavezető is volt. A USA-ban a mai napig 11-szeres platinalemez lett.

1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melyet egyik ki nem adott dalukról neveztek el. A kiadó logóján – William Rimmer Evening: Fall of Day című 1869-es festménye alapján – Apollón vagy Ikarosz látható. A logó sok Led Zeppelinnel kapcsolatos terméken megtalálható.

Physical Graffiti

Az együttes a teljes 1974-es évben a lemezkiadó megszervezésével, a következő album elkészítésével és pihenéssel foglalkozott. Ebben az évben egyetlen koncertet sem tartottak. A koncertszünet eredménye az 1975. február 24-én, a Swan Song Records kiadásában megjelenő első dupla albumuk, a Physical Graffiti. Megint sikerült bizonyítaniuk, hogy különböző stílusok terén is otthonosan mozognak. Nem sokkal később előző négy albumuk újra felkerült a Top 200-as listára. Ismételten amerikai turnéra indultak és újabb rekordokat döntöttek meg.

Az 1975. év eleje turnékkal telt el, mégpedig a gigantizmus jegyében. Ekkor a Led Zeppelin használta a legtöbb hangszórót és legerősebb hangosítást (184 hangszóró, 24 000 watt és 120 decibel). Az Earls Court Arenában öt, egyenként 15 000-es koncertet tartottak egymás után, amelyből néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg. Ezeket a koncerteket ma már a zenekar legjobb koncertjei között tartják számon. Felhasználták a videókivetítést és a lézertechnológia akkor legújabb vívmányait.

E nagyszabású koncertturnét újabb nagy koncertszünet követte: 1975. május 25. és 1977. április 1. között egyetlen koncertet sem tartottak.

A kései évek, Presence (1976–1980)

Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik albumukat, amelynek eredetileg az Obelisk címet adták. Később mégis Presence címmel adták ki. Ez az album több változást is hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a „Nobody's Fault but Mine”; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű „Achilles Last Stand”. A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált: voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották. Erre az adott alapot, hogy 1976 szeptemberében Page és Bonham kábítószeres botrányairól cikkeztek az újságok. Az album megjelenése óta eltelt időben a kritika már arról beszél, hogy a Presence az egyik legegységesebb és legjobban hangzó, de leginkább félreértett és alulértékelt Led Zeppelin album.

Ezen az albumon található a minden idők második legszebb fehér-blues számának kikiáltott „Tea for One”, amely visszafogottságával különleges hangulatot áraszt, végig egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet, de amikor egy szokványos felépítésű dalban a fokozás, ritmusváltás és érzelmi tetőpont következne, szinte meglepő módon simul vissza a lágy bluesba.

A koncertfilm (The Song Remains the Same)

1976-ban, turnéjuk szünetében leforgatták a The Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videóanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki. A koncert előadásával a zenekar általában nem volt elégedett, sok helyen hibák fedezhetők fel. Például amikor Plant a „Whole Lotta Love”-ban a középrészben nem az első, hanem a második versszakot ismételte meg, Page viszont sérült kézzel játszott. Ennek ellenére nem keverték újra az anyagot, utólag nem módosítottak rajta, mert nem tartották volna tisztességesnek. A filmet még 1976-ban sem akarták kiadni, de Plant bokatörése miatt nem tudtak turnézni, ezért döntöttek az anyag kiadása mellett.

Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták. A tragédia következtében már a zenekar feloszlásáról szóltak a híradások. A koncertturnét azonnal lefújták, és ismét hosszabb szünet következett a zenekar működésében.
In Through the Out Door

1978-ban a Led Zeppelin gyakorlatilag szüneteltette tevékenységét. Közös programjaik, fellépéseik nem voltak. Jones session-zenész volt korábban is, ezért besegített néhány más zenekar felvételeibe. Plant júliusban tartott egy előadást a Melvin Giganticus and the Turd Burglers nevű alkalmi együttessel, majd augusztusban Ibizán dzsemmelt Dr Feelgooddal. Szeptember 7-én újabb csapás érte a zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.

1978 decemberében, az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort. Több mint két éves szünet után megint jó kedéllyel és nagy energiával dolgoztak együtt, és a múlttal csak néhány dal témájában és hangzásában foglalkoztak. Olyan számokkal, mint a „Carouselambra” és a „Fool in the Rain”, melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok gyakori használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során, bár arányaiban nem nagyobb a jelenléte, mint korábban a zongora és a mellotron.

A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punkkal foglalkozott, és az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. A kritika egész egyszerűen blöffnek nyilvánította az anyagot, ötlettelenséggel vádolva a zenekart. Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett.

1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után, az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. A fesztivál érdekessége, hogy Jason Bonham ekkor dobolt először a Led Zeppelinben. A hangszerbeállás alatt a Trampled Under Foot című számot játszották, amikor Bonzo a fiát ültette a dobok mögé.

Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. 1980. június 27-én a németországi körúton, Nürnbergben, a harmadik szám közben félbe kellett szakítani egy koncertet, mert Bonzo rosszul lett, és azonnal kórházba kellett szállítani. Az újsághírek szerint már ez az eset is a kábítószer- és alkoholfogyasztással állt kapcsolatban, míg az együttes szerint egyszerűen kimerült a turnézásban.

Utolsó fellépéseik 1980-ban, az NSZK-ban voltak, legutolsó koncertjükre 1980. július 7-én, Nyugat-Berlinben került sor. Október 17-én indult volna a kanadai turné, ahol nagy dobásra készültek. Ahogy Peter Grant nyilatkozta: „A buli háromórás lesz. A zenekar nem használ különleges effektusokat… ez már olcsó dolog. Nekünk nem marad más, mint felrobbantani a színpadot.” Ez a turné azonban már nem valósult meg.

1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham. A haláleset nyomozását október 27-én zárták le, a boncolás alkalmával kábítószert nem találtak Bonzo testében. A Rock Handbook című angol kiadvány szerint Bonzo nem fulladásban, hanem szívrohamban halt meg.

Hamarosan pletykák és találgatások terjedtek el Bonzo utódlásának kérdéséről, felmerült Cozy Powell, Carmine Appice, Barriemore Barlow, Simon Kirke és Bev Bevan neve is. Ez egészen 1980. december 4-ig tartott, amikor a Led Zeppelin sajtóközleményben bejelentette feloszlását. 1980. őszén Jimmy Page még azt nyilatkozta, hogy „valóságos bűntény lenne a Led Zeppelint felrobbantani”, és komolyan gondolta: „Most, hogy elvesztettük drága barátunkat, és mivel nagyon erős harmóniában éltünk és dolgoztunk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább.” Jones 1986-ban, a terjedő pletykákra így reagált: „A Led Zeppelin nem létezik többé. Csak mi hárman vagyunk. Nagy szégyen lenne, ha valaki megpróbálná újjáalakítani a bandát.” 1988-ban Plant nyilatkozta: „A Led Zeppelin abban a pillanatban megszűnt, amikor megtudtuk Bonzo halálhírét”.

Coda (1982)

Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. A Coda – címéhez illően – összefoglalja és bekeretezi a zenekar pályafutását, 1969 és 1978 között írt dalok találhatók rajta, mindegyik különleges feelinggel, kimagaslik közülük a Poor Tom dob-ének kettőse, a Darlene vidám hangulata, vagy a Bonzo's Montreux dob-billentyű improvizációja. A Coda szerkezetében igazi konceptlemez lett. A nyolc számból az első és az utolsó dübörgő hard rock, a második és hetedik dob alapra épülő dob-ének és dob-billentyű páros, a középső négy pedig a Led Zeppelin széles spektrumából válogat; a harmadik szám blues, a negyedik és az ötödik feszes, középtempójú hard rock, a hatodik pedig rock and roll alapú örömzene. Mindegyikben közös, hogy a dobok hangsúlyos szerepet kapnak.

2005-ben megkapták első Grammy-díjukat, egy életműdíjat.

2007 szeptemberében, az addig hetek óta nem hivatalosan terjedő információt, miszerint újabb koncert van kilátásban, a három tag erősítette meg egy londoni sajtótájékoztatón. A koncert november 26-ára tűzték ki, az Ahmet Ertegun Found javára, kinek névadója az Atlantic Records megalapítója volt. A koncertet a londoni O2 Arénában, más néven Millennium Dome-ban szervezték meg. A hír tudatában 25 millió lelkes rajongó rohamozta meg a jegyrendelésre létrehozott web site-ot, melynek következtében az teljesen összeomlott. Végül a beérkező regisztrációkból sorsolták ki a szerencséseket, akik szem és fültanúi lehetnek a zenetörténelmi eseménynek. November elején kiderült, hogy Jimmy Page eltörte jobb kisujját, ezért a koncertet két héttel később, december 10-én tartották meg.
 

Utolsó felállás: 

NévHangszer
Robert Plant
ének
gitár
harmónika
ütőhangszerek
Jimmy Page
gitár
mandolin
bendzsó
szitár
harmónika
billentyűsök
tamburin
John Paul Jones
basszusgitár
elektromos orgona
mandolin
cselló
hegedű
mellotron
John Bonham
dob
ütőhangszerek