Egy este, ami minden várakozást felülmúlt: Karnivool koncertbeszámoló - Bécs, SiMM City, 2026.05.07.
Karnivool, Intervals - Bécs, SiMM City, 2026.05.07.
Mit is mondhatnék beharangozónak? A Karnivoolt számítom pár éve talán a kedvenc zenekaromnak, és rendszeresen hangoztatom is, hogy szubjektíven szerintem minden idők legjobb lemeze a Sound Awake.
A legutóbbi lemezük is fergetegesen sikerült, itt a digitális hasábokon be is számoltam róla, hogy szerintem milyen lett (lemezismertető itt). Aztán meg kiderült, hogy Európa turnéra indulnak. Kezdetnek ennyi elég is volt.
Egy estém Bécsben. Így lehetne felvezetni talán az általam nagyon várt Karnivool koncertet a sógoroknál. Személy szerint nagyon megörültem, mikor kiderült tavaly, hogy ismét turnéznak Európában. Aztán láttam, hogy a turné nem érinti Magyarországot megint, de lesznek Prágában, Bécsben, Münchenben – igazából ezek egész közeli desztinációk. Egy bécsi jegyre utolsó utáni pillanatban le is csaptam, és a 7 órai kapunyitásra szép kényelmesen oda is értem a helyszínre, mely a sógorok fővárosában a belvárosban elhelyezkedő SiMM City szolgált. Kis körülnézés, kis séta, aztán az izgatottság miatt irányt vettem gyorsan a koncertterembe, hiszen mégiscsak a koncertek miatt tettem meg ezt a hozzávetőlegesen 3 óra utat.
Az előzetes menetrendnek megfelelően az Intervals pontban este nyolckor megkezdte a saját hangversenyét. A kanadai instrumentális progresszív metálban utazó srácokat 2014-ben már volt szerencsém egyszer látni, arról annyi emlékem volt, hogy ügyesek a srácok élőben. A zenéjüket igazából szeretem is meg nem is. Szerintem zseniális zenészek, és technikailag kiemelkedőek, mégis van bennem hiányérzet, mikor őket hallgatom.
A 2014-es A Voice Within című lemezükkel megfelelő kérdést adtak arra, hogy mit hiányolok a zenéjükből: az éneket. (Az a lemez szerintem kiemelkedő lett). Egyébként ahogy színpadra állnak, amilyen lendülettel játszanak, az mindenképpen megsüvegelendő. Talán ha ki kellene emelnem két tagot a zenekarból, akkor a dobos Nathan Bulla lenne, aki úgy ütötte a dobokat, mintha nem lenne holnap, valamint a frontember Aaron Marshall, akinek zeneszerzői képességei, színpadi jelenléte és dinamizmusa mind elismerésre méltóak. A zenekart „működés közben” élvezet volt látni, egészen jól is szólt, de ami nem szól mellettük, az, hogy ha 3 dalt hallottál tőlük életedben, akkor ezt követően újdonságra (énekes nélkül) ne számíts igazából. Közel negyven perces műsorukra azért a stílus kedvelőinek nem lehetett panasza.
Az Intervals koncertje után igazán üdítő volt kilépni a friss levegőre, hiszen a közel 800 fős közönséggel megtelt teremben gyorsan elfogyott az oxigén. A bő tíz méteres belmagasság ellenére is, a telt ház és az aktív klíma hiánya miatt gyorsan állottá vált a levegő odabent. De szerencsére a szervezők is észrevették ezt, kinyitották a helység azon ajtaját, amin keresztül a koncert után a kanadaiak hordták ki a zenei felszerelésüket. És ez bizony jó döntésnek bizonyult.
A SiMM City egyébként elég jó koncerthelyszín, jól szól, korrekt kiszolgáló személyzet van, elegendően el lehet férni, de megmarad az igazi klubhangulata, talán csak a mosdó lehetne nagyobb. A hely gyakorlatilag egy pláza és kulturális központ keveréke a Simmering Hauptstraßén. Van parkolóháza és parkolók jócskán a környéken, tele az utcák különböző kajáldákkal, tömegközlekedéssel jól megközelíthető. A szervezők előtt pedig le a kalappal, kulturáltan kezeltek minden felmerülő helyzetet, megfelelően rugalmasak is voltak és szinte zavarba ejtően kedvesek, és még a biztonsági személyzettel is nagyon könnyen meg lehetett találni a közös hangot.
9 óra után 14 perccel aztán elsötétedett a színpad, és pontban a meghirdetett időpontban a modern progresszív metál perthi nagyágyúi belekezdtek a programjukba. Azt előre lehetett tudni, hogy ezen a turnén stabilan ugyanazzal a setlisttel készülnek, így nem volt meglepetés a program, és az is sejthető volt, hogy ez a setlist nem fog csalódást okozni. De ahogy megszólalt a Ghost első hangja, már lehetett tudni, hogy nem szokványos est elé nézünk, gyakorlatilag a közönség már az első pillanattól együtt élt a zenével. Az In Verses első dalának első hangjai után mikor belépett a zenekar és megszólalt a basszusgitár, az ember fejéről közel leszakadt a nyaka a hanghatástól, majd ritmusos mozgásba kezdett, nagyjából úgy 100 percen keresztül… Második dalként tökéletes fokozásként megkaptuk a Simple Boyt. Most a srácok nem készültek külön xilofonnal a nyitó téma megszólaltatásához, hanem gitárszintetizátorral valósította a témát Mark Hosking, aki egyébként a gitár mellett a vokálból is kiveszi a szerepét rendszeresen.
Én nagyon szeretem a játékát és a színpadi megjelenését is, van benne valami egyszerre ösztönös és mégis rendkívül kifinomult. Az meg, hogy Drew Goddarddal micsoda összhangban tudnak játszani, és milyen zeneszerzői képességekkel rendelkeznek, az szerintem külön fejezetet is megérdemelne.
Harmadik dalként ismét az új lemezről játszottak, és persze nagyon jól tették, méghozzá azt az Aozora-t. Durva, hogy két rendkívül erős dal után tovább sikerült folyamatosan fokozni a hangulatot, pedig igazából még szinte csak most kezdték. Persze hozzá kell tenni, hogy nem feltétlenül jellemző a Karnivoolra, hogy rövidek a dalaik, komplexitásuk pedig változó, de sosem egyszerű. Példaként éppen említhető a következő daluk is. A Goliath következett, és be kell vallanom, hogy ez a kedvenc 27/4-ben írt dalom. Bár igazából ez sosem volt kérdéses. 
Ez a dal eleve a közönségkedvencek között van, szóval itt már a zenekar teljes egészében megvette a közönséget. Eszméletlen, hogy ezeket a nem igazán könnyű témákat milyen játszi könnyedséggel tudják ezek a srácok eljátszani. Következett a Drone, melynek kapcsán nehéz bármit írni, de ha röviden szeretném magam kifejezni, akkor egy kiváló dobost kell, hogy idézzek: „azanyámot”.
Ez a dal eleve a közönségkedvencek között van, szóval itt már a zenekar teljes egészében megvette a közönséget. Eszméletlen, hogy ezeket a nem igazán könnyű témákat milyen játszi könnyedséggel tudják ezek a srácok eljátszani. Következett a Drone, melynek kapcsán nehéz bármit írni, de ha röviden szeretném magam kifejezni, akkor egy kiváló dobost kell, hogy idézzek: „azanyámot”.
Az Asymmetry lemezük a Sound Awake után a harmadik nagylemez volt a sorban. Igazából szinte nyugodtan kijelenthető, hogy talán ez a legkevésbé kedvelt lemez. Viszont van egy egyértelműen kiemelkedő dal róla, a We Are, ez következett a sorban. Itt említeném meg azt, hogy a Karnivoolra nem igazán mondható, hogy könnyed és felületes szövegeik vannak, mivel ez a dal is tökéletes példa arra, hogyan kell tartalommal megtölteni a szöveget. Ahogy ez a következő dalról is elmondható hatványozottan. A Deadman volt számomra az est csúcsa. Ez a 12 perces epikus darab a kedvenc dalom tőlük, egy egészen komplex és mégis csodálatos, egységes és szép dal, egy (vagy inkább kettő) hihetetlen gitárszólóval, több témával, melyek mind magával ragadóak. Drew Goddard itt mutatta meg, hogy mennyire kiváló gitárszólót írt, és hogy el is tudja játszani ezt hibátlanul.
Következett az All It Takes. Ez volt az a dal, ami új reményt éleszthetett a magamhoz hasonló Karnivool rajongókban még 2001-ben (!), ezzel kezdődött el a várakozás egy új lemezre, mely végül közel 5 év után formát is öltött. Majd jöhetett az Animation, most először volt az a koncerten, hogy egymás után két dal következett ugyanarról a lemezről, és ezzel már elég jól le is fedték a turnét, az In Verses lemezről már ezzel együtt a fél lemezt el is játszották. (Spoiler: végül 7 dal volt a setlisten a 10-ből). Továbbra is hihetetlen színvonalon ment a zenélés az egész este során. Majd eljött az első lemez ideje, melyről a címadó Themata és a Roquefort került elő. Talán a Themata alatt volt eddig a legnagyobb zúzás a közönségben, de a zúzást itt nem úgy kell értelmezni, mint egy circle pitet, inkább folyamatos és lendületes mozgás, ahol a közönség mozog és mosolyog, valamint átadja magát a zenének. (A nyakam azért még mindig érzem…)
Majd jöhetett az Animation, most először volt az a koncerten, hogy egymás után két dal következett ugyanarról a lemezről, és ezzel már elég jól le is fedték a turnét, az In Verses lemezről már ezzel együtt a fél lemezt el is játszották. (Spoiler: végül 7 dal volt a setlisten a 10-ből). Továbbra is hihetetlen színvonalon ment a zenélés az egész este során. Majd eljött az első lemez ideje, melyről a címadó Themata és a Roquefort került elő. Talán a Themata alatt volt eddig a legnagyobb zúzás a közönségben, de a zúzást itt nem úgy kell értelmezni, mint egy circle pitet, inkább folyamatos és lendületes mozgás, ahol a közönség mozog és mosolyog, valamint átadja magát a zenének. (A nyakam azért még mindig érzem…) A „rendes” program zárásaként pedig következett a legnagyobb sláger, a New Day. A dal onnantól kezdve életre kelt a közönség hangján, ahogy belépett Ian Kenny énekes a dalba. Itt tenném hozzá, hogy ő is végig hihetetlenül pontosan és jól teljesített. A Themata és a Roquefort énektémái sem fogtak ki vele, pedig ott iszonyatos magas dolgokat is ki kellett énekelni, és bizony azok megjelenése óta eltelt 21 év, de a hangja nem kopott. (Talán azért egy picit érezhető volt itt, hogy egy pár pillanatra elfáradt, de a teljesítményen ez nem rontott).
Szóval a New Dayre visszatérve: valamiféle népünnepéllyé alakult itt át a koncert, kiváló zenészek és zeneértő emberek hibátlan szeánszának lehettünk tanúi. Pedig ha külső alapján ítéltem volna az embereket, nem feltétlenül gondoltam volna azt, hogy itt mindenki ennyire érezni fogja a zenét. Mi egy véletlenül kialakult „magyarok lakta” sarokból néztük végig a koncertet, ahol volt körülöttünk család pici gyermekkel (kb. 3 éves forma cukker szőkeség volt apukával, anyukával), mozgássérült úriember, akire próbált mindenki figyelni, hogy ő is ugyanúgy részese lehessen a műsornak, szőke „cicababa”, aki nem volt túlöltözve, és ki nem néztem volna belőle, hogy a szövegeket is kívülről fújja. És még sok-sok magyar volt egyébként kinn a koncerten. (Koncert után a helyszínről kifelé menet el is hangzott egy „Gyerönk!” és egy repatarurgyán is)
Na, de visszatérve a műsorra, a New Day után a zenekar levonult pár percre, szusszantak egy rövidet, majd szépen sorban visszaszivárogtak a színpadra (Mark Hosking futólépésben a többiek után kicsit késve, egy sörrel a kezében.) Jöhetett az In Verses két záródala, a gyönyörű Opal és a veszteségeket feldolgozó Salva. Mind a két dal nagyon szép és kerek, hibátlan lezárása volt az estének, jó választás volt kicsit lassítani, lenyugodni még úgy is, hogy mind a két dal jócskán tele van katartikus pillanatokkal. Amikor a vén hülye fejem (közel ötvenhez) egy kibaszott koncerten majdnem elkezd könnyezni, akkor azért elgondolkodtatóvá vált számomra, hogy itt valóban valami nagy dolgot éltem át…
Ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű: szerintem életem egyik legnagyobb koncertélményén vagyok túl. Az (élő) zene ereje ismét megmutatkozott az esten, olyan magasságokba lehet eljutni vele, amit más módon ritkán lehet átélni. És ez az este az egyik legkomolyabb ilyen élmény volt. Eddig életem legjobb élő showjának a ’96-os Therapy?-t tartottam, most igencsak elgondolkodtató, hogy átvette-e ez a helyét. Pedig egyébként az elmúlt 30 év során nem egy-két műsort láttam és élvezhettem, és higgyétek el, nagyon megválogatottan és jobbnál jobb élményekkel tudtam gazdagodni. De ez az este más volt mégis. Több.
„It’s so good to see, this world is alive”
A koncerten elhangzott dalok:
01. Ghost
02. Simple Boy
03. Aozora
04. Goliath
05. Drone
06. We Are
07. Deadman
08. All It Takes
09. Animation
10. Themata
11. Roquefort
12. New Day
Ráadás:
13. Opal
14. Salva
Gede Norbert
Fotók: Csángó Kornél
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
