Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Az aurális szimbióta” - BORU: 'Inertia' lemezkritika

Alföld, Szeged, a napfény város – a magyar metal zenei underground egyik fellegvára, mindenféle túlzás nélkül. Az utóbbi években a black, death és thrash metalban alkotó bandák mellé úgymond felzárkóztak a többiek: stoner, doom, progresszív és alternatív vonalon is erőteljes képet mutat a szcéna. Ennek egyik karakteres képviselője a 2017-ben alakult post-apokaliptikus sludge-ban utazó/utaztató BORU. 
 
Az Inertia a csapat bemutatkozó lemeze, melyet ezúton is köszönök szépen Kispál Laci basszusgitárosnak. 4 tételt kapunk 36 percben, amit leginkább a csodálatos, fennkölt, destruktív és nyomasztó jelzőkkel tudnék illetni. Amikor először meghallottam, hirtelen nem tudtam mire vélni; úgy tűnt mintha egyetlen tracket hallgatnék szekciókra bontva, aminek szerves részét képzik a black metalra jellemző, lélekaprító tuka-tuka vágták és a sötét ambient passzázsok, beékelődvén a súlyos, reménytelenséget sugárzó sludge-doom témák közé. Aztán meghallgattam még egyszer, majd megint és megint. Vagy százszor. Napi társam lett a hordozható mp3 lejátszómon, olyan örökzöld klasszikusok mellett, mint a Veér: 27 című albuma, mely számomra a magyar black metal egyik elpusztíthatatlan alap- s ékköve.  A BORU, a Veérhez hasonló sötét és innovatív eszmeiséggel rendelkezik: az extrém zenei spektrum végleteiről beszélek, amikor saját határokat feszegetve valami új, ismeretlen anyaggá formálódik át az eddigi egész. 
 
 
A Celestial Body nyitja az Inertia-t, talán ez a legkönnyebben feldolgozható tétel az összes közül. Szívnek és léleknek oly kedves Primitive Man illetve Amenra hatásokat hordoz magában; a földi nyomorultság és a lét súlya, durva projekcióként vetül ki ebben a 7 és fél percben.  A lemez fenyegető mélységét már itt kiérezni, ráadásul az Oaken énekesének vendégeskedésével készült szám, egy elvont klip formájában is testet öltött – lásd fentebb. 
 
Az Eternal-lal folytatjuk a sort: sűrű ambient és drone zörejekre, robajokra épül, meditációhoz hasonló állapotokat idézve elő, végtelenbe révedő fényszálak mentén. Éjszaka járunk, bénító hideg vesz körül bennünket, csak a gitár (M) és a basszusgitár (L) búgása figyelmeztet arra, hogy valami elkerülhetetlen felé közeledünk. Vagy valami közelít felénk és hozzánk ér…
 
 
Fura dolog ez, olyan, mint reggel egy téli álomból ébredni, a csipát kidörzsölöd a szemeidből, hugyozol egyet, majd lassú, komótos léptekkel kisétálsz a kávéfőző gépig és csinálsz egy erős feketét. Azon mélázol a kávéd kortyolgatása közben, hogy mi történt az álmodban éjjel.  Beüt a következő dal és az élet valódiságán, realitásán tűnődve, újabb kérdőjelek jelennek meg előtted. Málházós, brutális riffel indít a Hollow Dream - a belgák sem tudták volna jobban megírni - a dupla vokál (K) tovább súlyosbítja a kompozíciót, a hangulat emelkedett, ami kegyetlen black metal rombolásban csúcsosodik ki. Ez köszönhető a hihetetlen érzéssel adagolt doboknak (G) és a remek dalírói vénának. Végül a hipnotikusan mocskos gitártémákon át eljutunk a katartikus kiteljesedésig. Úgy vélem ez csak illuzórikus, pusztán pillanatnyi állapot, az igazi klimax a zárótételben jelenik meg: konkrétan az utolsó track a lemez csúcspontja. A The Inertia a maga 17 percével nem kegyelmez: rituális ceremóniához hasonló hangulata azonnal beszippantja a gyanútlan zenehallgatót, a Sigur Rós-ra hajazó kezdés megbabonázni képes szinte bárkit. Főleg ha koncerten sikerül elcsípni ezt a muzikális monstrumot… Bődületes. Lassan, tollszerűen hulló sziklákhoz tudnám hasonlítani, ahogy agyonnyomnak minden útjukba kerülő embert. Mindez persze szimbolikus, a fájdalomnak ugyanis megváltó hatása van. Megszabadíthat a földi lét béklyóitól. Miközben saját haszontalanságunk és hiábavalóságunk terhes súlyként feszül vállainkon. A fény lehet, hogy felemel, de meg is vakíthat. A hús börtönében a fájdalom szabaddá tesz.
 
 
A lemez központi témája a teljes elidegenedés, az izoláció és az önpusztítás folyamata bennünk, illetve társadalmunkban. Az Inertia nem a körfolyamatból való kilépést modellezi, hanem Ő maga a körfolyamat, a ciklus. Pontosabban egy tudatállapot. A The Inertia merengésre késztető záró-hangjai is ezt tükrözik. Lehet, hogy már álomszerű ez a stáció, de van még benne annyi tér, hogy gondolataink szabad utat kaphassanak. Újabbnál újabb kérdések vetődnek fel, válasz viszont nem sok akad. 
 
 
Szóval nem egy szerelem első hallásra, amit a lehető legjobb értelemben mondok (erre a műfaj nehézsége, fájdalmas aurája lehet a magyarázat) de minél többet pörög az anyag, annál inkább rátelepszik a befogadóra, konkrétan szimbiózisba kerül vele, s ez által örökre elválaszthatatlanok lesznek. Unalomnak vagy üresjáratnak nyoma sincs, komplex, rétegzett alkotás, tele mélységgel, érzésekkel, olyan tökéletes hangképbe ágyazva, amivel már rég találkoztam itthon. Szakít, döngöl, szétbasz. Minden elismerésem a srácoké, sikerült valami olyan időtállót és eredetit letenniük az extrém zenei nagyasztalra, amire nem sokan képesek. Abszolút külföldi minőség.
 
Itthon a Tortured Tree Productions és a Dögvész adta ki kézzel sorszámozott limitált kazettán, digitális formában pedig szinte az összes platformon elérhető. Vegyétek, vigyétek!
 
A zenekar elérhetőségei: Facebook, Bandcamp
 
 
Lupus Canis