Az ördög is táncra perdült volna a Hellripper hallatán – koncertbeszámoló, 2026.04.14., Dürer Kert
Hellripper, Scyophrenia, Sacrator, Türböwitch – 2026.04.14., Dürer Kert
A Hellripper az a fajta zenekar, ami egyből letarol. Nincs benne semmiféle finom átmenet, nincs benne óvatos ismerkedés. Úgy működik a dolog, hogy egyszer csak ott találod magad egy koncert közepén vagy egy szám kellős közepén, és azt érzed, hogy ez valami egészen más intenzitási szint. Nálam ez a pillanat 2023 nyarán jött el, amikor a Midnight előzenekaraként láttam őket élőben. Lehengerlő volt, és azóta gyakorlatilag rajongó lettem.
Emlékszem, konkrétan nem hittem a szememnek. Egy skót srác egyszemélyes hálószoba projektje állt a színpadon – még ha élőben többen is voltak –, és olyan agresszióval, dühvel, káosszal szántották fel a teret, mintha legalább egy teljes hadsereg energiáját sűrítették volna bele. Volt benne valami zsigeri, valami ösztönös erő, ami azonnal magával sodort. Azóta egyébként a Spotify lejátszási listáimat rendre vezette a Hellripper, teljesen beszippantott ez a nyers, kontrollálatlan energia. Amit tesz viszonylag egyszerű: a klasszikus speed metal lendületét összerántja a black metal sötétségével, majd az egészet felgyújtja, skót szoknyába öltözteti, és rád zúdítja mindenféle kompromisszum nélkül. És közben mégsem szétesett, hiszen van benne ív, van benne tudatosság, miközben koszos és élő.
A nagy felfedezésem óta vártam, hogy a Hellripper egyszer újra útba ejtse Budapestet. Aztán jött a bejelentés: koncert a Dürer Kertben. Nem volt kérdés, hogy ott a helyem.
És most jön a kevésbé közérdekű, de számomra annál fontosabb rész. Civilben politikai újságíróként dolgozom, az elmúlt időszak pedig – gondolhatod, kedves olvasó – teljes egészében a kampányról szólt. Politikusok, sajtótájékoztatók, mikrofon a kézben, rohanás egyik helyszínről a másikra. Amikor viszont végre lecsengett ez az egész, azt éreztem, hogy ki kell lépnem ebből a zajból. Hogy kell újra valami, ami nem a politikai hentelésről szól, hanem arról, ami tényleg számít. Ami nem széthúz, nem mérgez, nem húz le, hanem épít.
Ekkor jött az ötlet: mi lenne, ha készítenék egy interjút a Rockbook számára James McBainnel?
Jeleztem is a szándékomat a főszerkesztőnknek, Balogh Péternek, aki – ahogy már annyiszor – most is varázsolt egyet. Az ő közbenjárásával, valamint az Insane Hellride Entertainment segítségével az interjú végül tető alá lett hozva. Innentől pedig már csak egy dolgom maradt: beszélgetni.
James McBain (Hellripper)
Ha egy kis kulisszatitkot elárulhatok: James teljesen más, mint amit elsőre gondolnál róla a színpad alapján. Egy végtelenül alázatos, kedves és türelmes srácot ismertem meg benne, aki szinte zavarba ejtő módon hálás volt azért, hogy egyáltalán interjút szeretnék készíteni vele. Nem volt benne semmi távolságtartás, csak nyitottság meg őszinte kíváncsiság. Készséggel válaszolt minden kérdésre, figyelmesen, átgondoltan, és végig azt éreztem, hogy számára ez nem egy kötelező kör, hanem egy tényleges beszélgetés. Alázat és tisztelet volt benne, nemcsak a zene, hanem a közönség és az egész helyzet iránt is. (a teljes interjú itt olvasható)
Így viszont az este első felvonásáról – amit a Hellripper mellett egyébként kifejezetten vártam – le is maradtam, hiszen épp James McBainnel beszélgettem (sajnos épp ekkorra kaptam időpontot, amit nem hagyhattam ki). Ez pedig a Türböwitch koncertje volt.
A Türböwitch szerintem jelenleg a magyar underground egyik legizgalmasabb, legkarakteresebb formációja, az új lemezük pedig egészen brutálisan jól sikerült. A koncertről így sajnos nem tudok beszámolni, de akkor legyen ez most egy ajánló: ha még nem futottál beléjük, itt az ideje bepótolni.
Következett hát a Sacrator, és őszintén szólva: micsoda meglepetés volt! Svéd, hosszú hajú, gyerekfejű srácok álltak a színpadon, repkedtek a Flying V-k, és olyan elementáris tűzzel estek neki a daloknak, hogy nekem azonnal beugrott egy kép: valahol a nyolcvanas évek elején, egy még épp csak szárnyait bontogató Metallica. Az a fajta kontrollálatlan energia csapódott ki, amikor még nem tudod, hogy mit kellene csinálni, csak csinálod, teljes erőből, mert csinálnod kell. Nem tudom, hány évesek lehettek, de őszintén: kurvára mindegy is. Ez az a tűz, ami szerintem igenis életkor kérdése. Ehhez fiatalnak kell lenni. Ez az az állapot, amikor még neki akarsz menni a világnak, és nincs apelláta. Az a fajta intenzitás, ami egy ötvenesből már nem jön ki, de sokszor még egy harmincasból sem. Bennük viszont ott volt, tisztán, nyersen, mindenféle szűrő nélkül.
Lehengerlő agresszió, düh és káosz, mindez fókuszáltan. Óriási koncertélmény, engem gyakorlatilag az első percekben megvettek, és egy újabb emlékeztető arra, hogy miért is érdemes mindig megnézni az előzenekarokat. Ott lehet belefutni azokba a zenekarokba, akik még nem „nagy nevek” – nem mintha a Hellripper esetében a Wembley fenyegetne –, de a lényeg, hogy ezek a bandák már most többet adnak, mint sok bejáratott produkció. Olyan kincsek ezek, amik aztán veled maradnak később is.
A következő zenekar a Schizophrenia volt. Ők már nem a blackened speed vonalon mozognak, mint az előző zenekarok vagy a Hellripper, inkább egy masszív death–thrash irányt képviselnek. Bevallom, engem ők kevésbé mozgattak meg. Talán azért is, mert még mindig a Sacrator által okozott katarzis hatása alatt voltam, sőt, egy ponton már a Hellrippert is „féltettem” ettől az élménytől. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy basszus, ennél jobb ma este úgysem lesz már. A Schizophrenia egyébként teljesen rendben volt, hozták a kötelezőt, feszesen, faszán, minden a helyén. De bennem most nem indítottak el igazán semmit. Van ez így.
Érkezett az est fő attrakciója – legalábbis számomra mindenképp – a Hellripper. Egy aberdeeni srác hálószobájából nőtte ki magát a blackened speed metal egyik megkerülhetetlen projektjévé, és néhány hete megjelent legújabb lemezük, a Coronach is azt mutatja: ez már egy érett, magabiztos anyag. A hatás pedig nem maradt el. Úgy durrantották be a helyet, ahogy kell. Az első hangoktól kezdve elszabadult minden: izzadt emberek, stage dive-ok, mosh pit. Pontosan az a fajta káosz, amiért az ember egy ilyen koncertre megy. Az elején láthatóan voltak technikai problémák, a monitorokon nem szólt rendesen befelé a hang, de ezen is profizmussal lendültek túl a srácok. Mentek tovább, mintha mi sem történt volna, és húzták magukkal az egész termet.
Mit is mondhatnék: hozták, amit hozni kell. Lekaszabolták a fejeket.
A setlist is bőven adott muníciót ehhez. Amikor megszólalt a The Nuckelavee – ami nálam személyes kedvenc –, konkrétan robbant a terem. A Goat Vomit Nightmare, a Hell’s Rock ’n’ Roll vagy a Bastard of Hades mind hozták azt, amit kell – de az az igazság, hogy itt a nüanszokat elég nehéz szétszálazni.
Mert persze, egyik kicsit ilyen, másik kicsit olyan – tempóban, hangulatban, témában van különbség –, de élőben ezt nem analizálgatja az ember. Itt minden egyszerre történik, és minden ugyanabba az irányba mutat: a totális, megállíthatatlan energia felé. Ez nem az a típusú koncert, ahol számokat külön-külön „fogyasztasz”. Ez egy egybefüggő támadás. Egy folyamatos kaszabolás, ahol nem az a lényeg, hogy épp melyik dal megy, hanem hogy az egész milyen erővel csap át rajtad. És ebben a Hellripper egyszerűen hibátlan.
Ami külön imádnivaló, az a számcímek világa. Goat Vomit Nightmare. Hát mi ez, ha nem tökéletes? Kecskehányás rémálom. Abszurd, túlzó, már-már parodisztikus, és mégis pontosan azt az esztétikát hozza, amit ez a műfaj képvisel. Ez az a pont, ahol a black metal komolysága és a rock’n’roll önfeledtsége találkozik, és egy pillanatra az egész nemcsak sötét és gonosz, hanem szórakoztató is. Ugyanez a játékosság ott van a többi címben is: Bastard of Hades, Warlocks Grim & Withered Hags, vagy épp All Hail the Goat. Ezek nem simán dalcímek, hanem egyben kis világok, hangulatok, amik már önmagukban is beindítják a képzeletet. És amikor élőben megszólalnak, akkor áll össze igazán a kép: ez az egész nem valami gagyi póz, hanem egy következetesen felépített, szerethetően őrült univerzum, mindez egy végtelenül kedves, csendes aberdeeni srác fejéből.
Hogy mi marad az egész után? Egy koncert, ami önmagában is remek élmény volt, de számomra még több ennél. Az interjú miatt ez az este valahogy személyesebb lett, közelebb került. Nem csak néztem egy zenekart a színpadon, hanem beszélgettem is azzal az emberrel, aki mögötte van. Vettem is egy bakelitet meg egy pólót…
És így már nem csak egy koncert marad emléknek, hanem egy este, amit biztosan nem felejtek egyhamar!
A koncerten elhangzott dalok:
01. All Hail the Goat
02. Kinchyle (Goatkraft and Granite)
03. Hell's Rock 'n' Roll
04. Goat Vomit Nightmare
05. The Hanging Tree
06. The Affair of the Poisons
07. Warlocks Grim & Withered Hags
08. Within the Everlasting Hellfire
09. Mortercheyn
10. Hunderprest
11. The Nuckelavee
12. Bastard of Hades
13. Demdike (In League with the Devil)
Varga Máté
Fotó: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
