Háború kívül, háború belül: 1914, Katla koncertbeszámoló - 2026.04.28., Analog Music Hall
1914, Katla – 2026.04.28., Analog Music Hall
Az Analog Music Hall ipari fekete dobozában ezúttal egy elsőre is furcsa párosítás állt össze: egy sötét, skandináv melankóliára építő dán doom-projekt és egy ukrán zenekar, amely a lövészárkok világát húzza rá a jelen háborús valóságára. Izgalmas este elébe néztünk!
Az este a Katlával kezdődött – a dán zenekarral –, és ezúttal egyébként nem a főzenekar, hanem az előzenekar miatt volt bennem nagyobb várakozás. A dán doom-trió, amely a Scandinavian Pain című lemezével hozott egy egészen markáns tónust a Napalm Records istállójába: hosszú, hömpölygő dalokkal, post-rockos építkezéssel, sludge-os kosszal, mindez „skandináv fájdalomként” tálalva. Élőben viszont ez az egész úgy szólalt meg, mintha valaki évek óta gyűjtött szorongásait, szégyenét, bűntudatát egyszerre engedte volna rá egy budapesti teremre: lassú, sűrű, hipnotikus sodrás, egy picike „sátánnal” kiegészítve.
Már a felállás is jó értelemben zavarba ejtő, ugyanis Rasmus Bang – gondolom ez a művészneve, de erre nem találtam információkat az interneten – dobosként és énekesként egyszerre tartja kézben a tempót és a frontember-szerepet, mellette Marc Lennart Christensen gitáros építi a falakat, Theis Thorgersen pedig basszuson és vokálban is rátesz egy réteget a sötét hangkép tetejére. A dob mögül érkező fő vokál mindig másképp húzza fókuszba a színpadot, mint a klasszikus mikrofonállvány mögül kiabáló frontember: egyszerűen fizikailag is máshol lüktet a zene közepe.
Egy meglepően személyes hangulatú koncertet láthatott a közönség – már csak azért is, mert kedd este nem voltak túl sokan az Analogban. Meg amúgy is, könnyű lenne azt képzelni, hogy egy friss Napalm Records-szerződéssel és erős kritikákkal megtámogatott dán doom-zenekar elvan a saját, épülő kultstátuszának illúziójában. Ehhez képest úgy álltak színpadra, mintha ez az este az egyik legfontosabb állomásuk lenne. Jó volt látni azt az alázatot, amivel végig jelen voltak: figyeltek a teremre, örültek annak, hogy itt lehetnek, és nem féltek a teljesen hétköznapi dolgokat sem megosztani.
Ennek lett az egyik legszebb lenyomata, amikor elmesélték, hogy a turné során Bécsben akár meg is tarthatták volna a szünnapjukat, mégis azt mondták, inkább ugorjunk át Budapestre, játsszunk, aztán ha már itt vagyunk, nézzük meg a Margitszigetet, bringóhintózzunk egyet. Ahogy a színpadról mesélték a Margit-szigeti bringóhintózásukat – azzal a lelkes, kicsit turistás rácsodálkozással – nos, az egészen kedves volt.
Zeneileg ez a fajta emberi közvetlenség jól illeszkedett ahhoz, ahogy Katla dolgozik: az interjúikban is arról beszélnek, hogy Astrid Lindgren Bröderna Lejonhjärta – A oroszlánszívű testvérek világa, a Katla nevű sárkány és úgy általában a „szörnyekkel való azonosulás” mennyire fontos nekik, mert a szörny valójában sosem önmagában gonosz, hanem valaki használja eszközként. Ez a szimbolikus háttér élőben is tökre átjött: a doomos, stonerbe hajló témák mögött végig ott volt az az érzés, hogy ezek a dalok inkább rólunk szólnak – arról, hogyan próbáljuk helyre tenni a saját szégyenünket, depressziónkat, haragunkat –, mintsem valami menő pózról.
Amikor az utolsó Katla-riff is elhalt, és a terem visszanyelte a dobok tompa puffanásait, s lassascskán színpadra is lépett az 1914. A Lvivből indult zenekar már a nevével is kijelöli a kereteket: 1914 – az év, amikor a világ végleg kifordult a sarkaiból. Az általuk játszott blackened death/doom pedig ennek megfelelően egyfajta auditív hadtörténet az első világháborúról.
Lemezeiken csataterek, árkok, katonák nevei, konkrét hadműveletek bukkannak fel, korabeli beszédek és fegyverzajok szövődnek a dalok közé, az egész úgy viselkedik, mint egy sötét, agresszív múzeum, ahol a tárlatvezetés nem valami unalmas történész monoton szövegelésvel, hanem blast beatekkel történik. A frontember, Dmytro „Ditmar” Kumarberg egyébként civilben ténylegesen hadtörténész. Az interjúkban sorolja, mennyit jár levéltárakba, múzeumokba, mennyire mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy minden dal valós eseményhez, dokumentált történethez kötődjön. Ezt a pedantériát a színpadon sem engedi el: a számok előtt és között rövid, de tartalmas bevezetőket ad, elmondja, hol járunk, melyik frontszakaszról, melyik nap pokláról lesz szó, és milyen forrásból dolgoztak. Így a koncert pillanatokra tényleg inkább történelmi rekonstrukció, mint „sima” metalshow.
És innentől nehéz nem elővenni a Kanonenfieber-kártyát. A német projekt ugyanarra a háborús tematikára épít: ők is a Nagy Háborút dolgozzák fel, rendkívül precíz, modern hangzással, sokszor saját családi naplókra és levelekre támaszkodva. Ha pusztán mesterségbeli oldalról nézzük – sound, feszesség, koncept –, könnyű lenne azt mondani, hogy ebben a versenyben fél lépéssel előrébb járnak, mintha ugyanabból a történelmi alapanyagból készítenének még filmszerűbb, még kompaktabb háborús metálmozit.
De amint egy ukrán zenekar áll a színpadon 2020-as évek közepén, ezek az elméleti rangsorok elvesztik a súlyukat. 1914 ukránsága, a tény, hogy a tagok egy olyan országból jönnek, amelyet jelen időben támad meg egy imperialista ambíciókkal fellépő nagyhatalom, olyan többleterőt ad a produkciónak, amit semmilyen stúdiócsavarás vagy konceptlemez-fegyelem nem tud pótolni. És ezt ők sem hagyják kimondatlanul: a műsor több pontján félbeszakítják a koncertet, hogy az orosz invázió borzalmairól beszéljenek.
Magyarországon mindez ráadásul egészen másképp csapódott le, mint Nyugat-Európa nagy részén. Az elmúlt években a leköszönő kormány következetesen „békepártiként” pozicionálta magát, miközben rendszeresen vétózta vagy legalábbis lassította az Ukrajnát segítő uniós csomagokat és szankciókat, és sokszor különutas, kifejezetten oroszbarát politikát vitt az EU fősodrához képest, nem beszélve a folyamatos uszítást keleti szomszédaink ellen. A honi közvélemény is megosztott volt: bár a többség Oroszországot tekintette agresszornak, a kormánypárti szavazók jelentős része inkább úgy látta, hogy Oroszország „védekezett” – jelentsen ez bármit –, de legalábbis a Nyugatot és Ukrajnát is felelősnek tartotta a háborúért.
Ebben a kettős térben viszont egészen különös ereje volt annak, amikor egy ukrán hadtörténész-frontember Budapesten, egy klubszínpadon mondta ki a mikrofonba: „fuck Putin”, „fuck the Russian empire”. Az Analog közönsége nem feszengve reagált, nem lapított, és nem is próbált úgy tenni, mintha ez kényelmetlen lenne, hanem felszabadultan, örömmel csatlakozott, s tapsolt, ujjongott – ott és akkor ez egyértelmű, morálisan is tiszta pozíciónak tűnt. A világháborús koncept közben észrevétlenül csúszott át jelen időbe: az árkok, amelyekről a 1914 énekelt, kísértetiesen rímeltek azokra a drónfelvételeken látott lövészárkokra, amelyek az ukrán frontról váltak ismerőssé az elmúlt években.
Ha végigpörgetem magamban az estét, és értékelnem kell, az rajzolódik ki, hogy Katla és 1914 valójában két külön háborút hozott ugyanarra a színpadra. A dán doom-trió a belső, egzisztenciális csatáinkról beszél: depresszióról, szégyenről, bűntudatról, arról, hogyan azonosulunk a „szörnyekkel”, akikről gyerekkorunk óta azt hisszük, hogy ők a gonoszak, miközben gyakran csak eszközei valami náluk is sötétebb hatalomnak. 1914 ezzel szemben a külső, nagyon is konkrét háborúról beszél: előbb az első világháborúról, mint az „őskatasztrófáról”, amely mindent elindított, aztán a mai orosz agresszióról, amely ugyanabból az impériumlogikából nőtt ki.
Lehet azon vitatkozni, hogy a Kanonenfieber technikailag, hangzásban, konceptfegyelemben nem erősebb-e ebben a műfajban – szerintem az – de az 1914 ukránsága, hadtörténész-frontembere és szókimondó, politikai jelenléte olyan réteggel gazdagítja a produkciót, amit most egyszerűen nem lehet mással kiváltani.
És valamiért mégis, ettől lett ez az este több, mint két jó rock koncert egymás után: ez egy olyan pillanatkép a 2020-as évek Európájáról, ahol a dán doom és ukrán háborús metál találkozik egy budapesti klubban, mindez egy olyan országban, amely egy politikai fordulat után éppen újra próbálja meghatározni, milyen viszonyban álljon a körülötte lévő hatalmi blokkokkal, de ami legfontosabb talán – és erről beszélt a Katla dobosa a koncert közben –, hogy a metál egy kulturákon, frontvonalakon, vallásokon és földrészeken átívelő közös identitás, amiben – és ezt már én mondom – ukrán és magyar, szerb és horvát is egyek. Kell ennél több?
A koncerten elhangzott dalok:
01. FN .380 ACP
02. Vimy Ridge (In Memory of Filip Konowal)
03. 1914 (The Siege of Przemyśl)
04. 1915 (Easter Battle for the Zwinin Ridge)
05. 1918 Pt. 1: WIA (Wounded in Action)
06. 1916 (The Südtirol Offensive)
08. 1917 (The Isonzo Front)
09. Passchenhell
09. A7V Mephisto
Varga Máté
Fotók. Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
