"Csak néhány helyen lesz látható a Necropsia élőben, ezeknek viszont megadjuk a módját" - interjú
Azt hiszem, nem igazán kell bemutatnunk hazánk egyik legkiemelkedőbb hardcore zenekarát, a Necropsiát, akik nemrég, pontosabban 2022-ben ünnepelték fennállásuk 30. születésnapját, és egyben a csapat újraalakulását is.
Rockbook: December végén a Tankcsapda vendégeiként toltatok egy 30 éves, és egyben reunion bulit full teltház előtt, a debreceni Lovardában. Így néhány év kihagyás után mennyire volt "libabőr" a buli? Mennyiben volt másabb, mint például anno, a legelső megmérettetés?
Sz.I.: A legelső koncertünk Necropsia néven 1992 júliusában volt a debreceni Meteor moziban, ahol a Dr. Martens előtt mutatkoztunk be. Akkor még hárman voltunk, Gazda Gabi, Pósafalvy Krisztián és én. Nem nagyon emlékszem már arra a koncertre, de az volt minden későbbi történésnek a kiindulópontja. A 2022 decemberi Lovardás koncertek óriási energiákat szabadítottak fel és hatalmas érzelmi töltést adtak nekünk elsősorban a közönség és a régi rajongók részéről. A buliról készült profi videó és hang csak még jobban megerősíti, milyen jó érzés volt újra a Necropsiával színpadon állni.
Rockbook: A zenekar neve mellett feltűnik egy számjegy is, a "9230". Ennek milyen szerepe van, és mit szimbolizál? Illetve, anno miért pont a Necropsia név mellett tették le a voksotokat?
Pityesz: Fontos kiemelni ezzel kapcsolatban azt is, hogy ennek a "kódszámnak” egy igen erős üzenete is volt részünkről kifelé. Tudjuk jól – és ez az egész világon, szinte minden hasonló szituációban jellemző –, hogy egy ilyen "újjáalakulás" igencsak vékony jégen való táncolás. Nem kell különösebben magyarázni azt, hogy ez miért van így elég, ha csak a Pantera zenekar "újjáalakulásának" a példáját vesszük, mennyire osztotta meg világszerte a rajongókat, mondván ez így nem jó, úgy nem jó, hiszen Dime es Vinnie már sajnos nem él. Ez valahol egy természetes reakció, hiszen egy rajongó szemszögéből nézve a dolgot, ez lehet a menny és a pokol is egyszerre, hiszen hosszú idő után újra láthatja a kedvenc zenekarát, de mégsem abban a formában. Ez kétségeket, nemtetszést szül akarva-akaratlanul egyesekben. Nagyon fontos az az üzenet, amit a zenekar a 9230-al jelzett, ugyanis ennek a 9230-nak az üzenete a tiszteletről szól. Tiszteletről mindazok felé, akik valaha is, bármilyen módon/szinten részt vettek a zenekar életében. És ennek megfelelően álltam én is hozzá mindenhez. A legnagyobb alázattal álltam a dalokhoz, nem akartam többet hozzátenni, mint amit eddig is adtak a rajongóknak, köztük nekem is. Természetesen más kategória Böske és az én szerepem a mikrofon mögött, másabb az orgánum, a habitus, de ezt igyekszem csiszolgatni, megtartva a jövőben a Necropsia autentikusságát. Hiába engem is elkapott az a bizonyos flow, nekem is az egyik kedvenc zenekarom mind a mai napig a Necropsia. Persze nem lehet mindenkinek jó, nem tetszhet mindenkinek ez a felállás. Akkoriban a háttérben zajló nem igazán fair visszhangok elérték a céljukat, melyeknek köszönhetően a zenekar a rövid idő ellenére is összekovácsolódott, nagyon gyorsan bezárt maga mögött kapukat és ugyanolyan sebességgel meg is nyitott újakat, amelyeken 2023-ban újra Necropsia néven lépünk be. Ez így egy nagyon szép és kerek történet lett. Lehetett volna másképpen is, sőt én itt sem lennék, ha...
Rockbook: Bodnár Zsolt, az egykori énekes volt a csapat mozgatórugója. Mi volt az oka a szakitásnak?
Sz.I.: Nincs szó szakításról. Megkerestük, ő nem akart ebben részt venni, mi meg nem erőltettük. Az tény, hogy az ő személye nélkül elég kockázatosnak éreztük ezt a reuniont, de szerencsére Pityesz csatlakozásával és fogadtatásával ez a kockázat megszűnt, sőt új lehetőségeket nyitott a zenekar előtt.
Rockbook: És mi volt az oka a csapat többszöri szétválásának?
Sz.I.: A szétválásokról szerintem külön könyvet lehetne írni, vagy filmet forgatni. Én úgy látom, hogy a Necropsia zenekar mindig előrébb volt pár lépéssel gondolkodásmódban és zenei produktumban, mint azt az aktuális felállások tagjai kezelni tudták volna. Ha belegondolsz, akkor szinte kamasz kölykök voltunk, amikorra berobbant a Mélység és a zenekarral kapcsolatos hype. Senki sem tudta, hogy kell egy ilyen produkciót vezetni, menedzselni, annál pedig sokkal öntörvényűbb volt minden zenekari tag, hogy bárkinek is fejet hajtsunk. Ment, ameddig ment, szép volt, jó volt, úgy történt ahogy. Most ezeket a tapasztalatokat alapul véve igyekszünk felnőtt fejjel normális körülmények közé terelve építeni a Necropsia jövőjét.
Rockbook: "Pityesz" (Sonic Bear Punch, Vulgar Display Of Cover, FreshFabrik, Neck Sprain)! egy hatalmas húzóerő lettél ikonikus, erőteljes hangoddal a zenekarban. Hogyan kerültél képbe a Necropsián belül, könnyen rábólintottál a felkérésre?
Pityesz: A koncertek után, amikor eltelt pár nap, magamba szálltam picit és emésztgettem mindazt, amit szinte 1-2 hónap alatt "lóhalálában vágtatva" véghez vittünk. Ilyenkor az emberben csend van. Egy zavaró, kurva nagy csend, nincs zaj, nincs történés és csak azt érezni belül, hogy rohadt jó visszaforgatni az idő kerekét, újra és újra végig menni a történteken, de mégis valami borzasztóan rossz. Hiányzik valami. Hiányoznak a zaj résztvevői, a zaj által okozott érzések, illetve maga a zaj. És még ennél is mélyebbre ásva, előkerülnek az egészet megelőző kiindulási pontok. Igen, miután a Sonic Bear Punch-ban Alessel együtt zenélünk, sőt 1997 óta igen erős baráti kapcsolatunk van, ezért egyértelmű, hogy nekem is mesélt a 30 éves jubileumról, a dokumentfilmről és én is nagyon örültem a hírnek. Örültem, mint rajongó és mint barát, mert tudtam mennyit jelent ez Alesnek. Vicces, hogy én inkább "Magány rítusai" rajongó vagyok, mint "Mélység", ezért csak úgy félvállról felvetettem Alesnek, hogy miután csinálok zenei kalandozás végett "cover" felvételeket, ezért csinálhatnék-e egy dalt a "Magány rítusai" albumról. Mondta, hogy simán, majd beszél Pistivel. Aztán teltek a hetek, hónapok, folyamatosan kaptam az infókat, hogy mennyire jó volt újra együtt lenni, újra találkozni, láttam az örömet, a jóérzést, a lelkesedést Alesben és örültem, ilyen gördülékenyen mennek ezzel kapcsolatban a dolgai. Semmilyen szinten nem kerültem képbe zenekarilag, csak interjúalanyként a dokumentumfilmhez! Majd az idilli hangulatot felváltotta az a pillanat, amikor Ales elmesélte, hogy Böskét hiába keresik a zenekar tagjaival együtt, nincs válasz, nincs reakció és Ők négyen ott állnak értetlenül az egész előtt. Az utolsó pillanatig kitartott a zenekar Böske mellett és addig semmilyen konkrétummal nem kerestek meg, pusztán Ales kérdezte meg, hogy ha nagy gáz lenne, segítenék-e, mint B-terv? Bosszantott a dolog, beleképzeltem magam a zenekar helyébe és igazságtalannak tartottam, hogy az egész ilyen módon van "intézve". A kérdésre válaszolva, nagyon is könnyedén, szinte azonnal rábólintottam a dologra. A hitelesség kedvéért ezt megjegyezném: mind a mai napig ismerősök vagyunk Facebookon Böskével azaz bármikor beszélhetnénk. 2004-ben együtt turnéztunk országszerte az akkori Necropsia felállással, soha nem volt kettőnk közt semmilyen konfliktus, hirig-harag, gond, ellenérzés. A legutolsó pillanatig fenntartottam azt a lehetőséget, hogy ha Ő előkerül, felbukkan, meggondolja magát, én akkor abban a pillanatban félreállok, hiszen én csak egy B terv vagyok és nem ez volt a zenekar célja! A többi innentől már csak történelem.
Rockbook: Kinek a fejéből pattant ki az újraalakulás ötlete, és mi volt az apropója? Mikor történt, és mikor kezdődtek az első próbák?
Sz.I.: Krisztián hívott fel engem 2022 februárban, hogy van pár ötlete és lejönne a stúdióba egy dobossal felvenni. Mondtam, hogy OK, gyertek. Majd pár nap múlva visszahívott, hogy ezek olyan témák, amelyekre csak az én dobolásomat tudja elképzelni. Szó-szót követettet és pár nap múlva a stúdióban két új dalt vettünk fel alig 2-3 óra leforgása alatt. Innen jött az ötlet, hogy kérjük meg Alest basszusgitározni, aki szintén egyből bólintott, sőt megkérdezte Rossit, hogy neki nem lenne-e kedve részt venni ebben az alkotási folyamatban. Ettől a perctől már tényleg minden adta magát, szerencsénkre áprilisban Rossi éppen Debrecenben volt, így személyesen is tudtunk találkozni, ahol kialakult a 2022-es terv.
Rockbook: Hogyan fogadták az ismerősök, és a régi barátok - akik végigkísérték a csapat útját - az újraalakulást?
Sz.I.: Mint azt Pityesz is említette pár sorral fentebb, voltak azért negatív kommentek a háttérben a 30 éves jubileumi koncertek hírére. Ezért sem jelentettük be előre kit állítunk a mikrofon mögé. Érdekes módon ezek a visszhangok a két koncert után teljesen megszűntek, csak a gratulációk, az öröm és a rajongóink hálája zúdult ránk azóta. Többen úgy borultak a nyakunkba már az első koncert után, hogy „köszönjük, hogy visszaadtátok a gyerekkorunkat”... Kell ennél több? Ha másért nem, már ezért megérte megcsinálni ezt a két bulit. A közvetlen barátaink – még azok is, akikkel több éve nem találkoztunk – egy emberként álltak a csapat mellé újra. Perge, aki a technikusunk volt, Titi, aki énekelt a csapatban korábban, Bajka, aki mindent fotózott és videózott, Farkas Gyula (Záróra), aki nélkül nem lenne ilyen koncertfelvételünk, vagy a Molto zenekar legénysége, de Hegyes Geri és Fejes Tomi is minden segítséget megadott a Hangszerarzenál részéről. Hosszú köszönetlistánk van, akik támogatása és segítsége nélkül nem valósult volna meg ez a jubileum. Itt is szeretnénk egy óriási köszönetet mondani nekik.
Rockbook: Az elmúlt 30 évben miben lett más a közönség összetétele (leszűrve a reunion buliból)? Ott volt a régi keménymag, feltűntek fiatal tízen-huszonéves arcok?
Ales: Azt elmondanám, hogy mivel ez a két koncert elsősorban Tankcsapda koncert volt, így csak részben tudjuk felmérni ki az, aki csak miattunk jött el. Láttunk rengeteg olyan embert, aki régen is ott volt és többségében pedig olyan embereket, akik a Tankcsapda miatt váltottak jegyet. Az előbbieket rövid idő alatt sikerült meggyőznünk, utóbbiakhoz azért kellett egy kis idő. Új generáció jár már a koncertekre. Sokan nem is tudják kik voltunk, mit csináltunk, talán most találkoztak először a zenekarral. A legjobb sztori mégis az volt, amikor egy 7 és egy 9 éves kisfiú kért közös fotót Pityesszel, mert nekik egyből bejött a Necropsia.
Rockbook: Mi történt a csapat tagjaival az elmúlt évek során? Gondolok itt például a családalapitásra, munkára, stb...
Sz.I.: Én 18 évig a Szeg zenekart csináltam, megnősültem, van egy nagylányom és elindítottam Moszi kollégámmal az MMP Hangstúdiót, amely az elmúlt 12 évben szép nevet szerzett magának. 2018-tól a Molto zenekart csináljuk a volt Szeg tagokkal, egyre nagyobb sikerekkel.
Krisztián: Én a Necropsia után átpártoltam a basszusgitárra, részt vettem kisebb projektekben, majd a 2010-es években már ismét zenekarokban játszottam: Sexy Rodeo, 2HZKZT. Ezzel egyidőben újra elkezdtem szólógitáron játszani, majd segítettem Kálmán Balázsnak a UK Burn Out projektjében. Jelen pillanatban csak a Necropsiával foglalkozom. Elég keveset vagyok itthon, Németországban és Ausztriában dolgozom tetoválóként.
Rossi: Én már több, mint tíz éve Franciaországban élek, de mielőtt kiköltöztem Ujj Rolanddal (Én és a Magnum, Sunny Leon) és Hargita Gabival (korábban Én és a Magnum, Necropsia, Sunny Leon) rögzítettünk vagy 20 dalt Sunny Leon néven, amely az interneten fellelhető.
Ales: Nekem a Necropsia után volt egy saját zenekarom Skizodigital néven, amolyan debreceni all-star csapat. Minden zenész ismertebb volt már a városban, egy demót csináltunk, aztán valahogy elsikkadtunk. Most a Sonic Bear Punch zenekarban vagyok basszusgitáros, eddig a koncertanyagot csináltuk, most kezdtünk el pesti koncerteket szervezni. Sok éve felköltöztem Budapestre, de próbára lejárok Debrecenbe.
Pityesz: Két éve fordult velem egy nagyot a világ, nem csak zeneileg, hanem életvitelileg is. Egy nagyon hosszú önsajnáltatási folyamatnak vetettem véget, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy kaptam egy utolsó esélyt a sorstól, hogy jobb ember lehessek. És ezt zeneileg, énekesi és emberi szempontból is maximálisan igyekszem megragadni. Persze a zene mellett családilag történt a legcsodálatosabb dolog azzal, hogy 2022-ben megszületett a kisfiam, Teó, aki az életem mindennapjait aranyozza be azóta, hogy világra jött. Jó persze néha hajnali 3 órakor kilométereket sétálva/altatva nem mindig gondoltam így, de ebben is megtaláltam a szépséget. Lett egy nagy családom, ugyanis kedvesem két gyermekével együtt most már öten élünk, a mai helyzetet figyelembe véve nehezebben, de annál békésebben, boldogabban. Abból a bizonyos önsajnáltatási folyamatból nagyon sokat tanultam. Volt egy különlegesen személyre szabott ritka arcbénulásom, amely mind a mai napig ismeretlen eredetű és bármikor visszatérhet, orvosilag pedig nincs rá gyógymód. A komoly alkohol és drogproblémák mellett a megbízhatatlanság és az önmagamból való kifordulás volt az, amelyek után ezerszer jobban értékelem mindazt, ami most megadatik és élem meg mindennap nagyon nagy hálával, hogy sokan megbecsülnek jelenleg. Zeneileg ez azt jelenti 2023-ban, hogy a Necropsia mellett, a Vulgar Display Of Cover zenekarral országosan és Európa-szerte koncertezünk, a Sonic Bear Punch zenekarral albummegjelenésre készülünk valamikor tavasz/nyár környékén, beiktatva néhány élő fellépést, a Jozzy féle Toxic Twins Project albuma, amelyen két dalban is énekelek, március 31-én jelenik meg és idén lesz még újabb "közösködés" is, a Funktory zenekarral decemberben debütált dalunk (Mese) után, tavasszal újabb dal érkezik velem, szeretnék a saját szólómból (Uncle Steve Band) is megjelentetni már végre valamit illetve kapok felkéréseket is, amelyeknek ugyanúgy igyekszem megfelelni.
Rockbook: Anno, a 90-es években megnyertétek Magyarország első komolyabb rockzenei tehetségkutató versenyét, a Marlboro Music Rock-In tehetségkutatót. Mennyire volt nagy próbatétel az első hely elérése, illetve mekkora lökést adott a csapatnak a Biohazard zenekar előtt fellépni?
Sz.I.: A Marlboro Music Rock-In egy olyan tehetségkutató volt, amilyen talán már soha nem lesz. Az oda jelentkező zenekarok mind aktív csapatok voltak, próbáltak, koncerteztek, léteztek, saját produktummal, dalokkal érkeztek az elődöntőkbe. Olyan szakmai zsűrit sikerült összeválogatni, akik tényleg képben voltak a hazai zenei élettel mind szakmailag, mind pedig üzletileg és mint az a Rocktükör összefoglalójából látszik is, komoly szócsaták árán döntöttek a továbbjutókról és végül a nyertesekről. Nekünk ez annak idején egy álomszerű dolog volt. Soha nem gondoltuk volna, hogy a mi kis zenekarunk ilyen magasságokba emelkedhet. Elvoltunk a klubkoncerteken, csináltunk demókat, élveztük az országjárást és annak az óriási baráti társaságnak a létrejöttét, amely mindenhol körülvett bennünket, bármerre jártunk. A Marlboro első helye olyan magasságokba repítette a zenekart, amelyet nem nagyon tudtunk kezelni, de élveztük minden pillanatát. A Biohazard előtt fellépni pedig minden addig történt előrelépésnek a koronája volt.
Rockbook: Miben különbözött szerintetek, mint a mostani X-Faktorhoz hasonló tehetségkutatónak nevezet „showműsorok”?
Pityesz: A kérdésre a történetem és a véleményem megadja szerintem a megfelelő választ. Az említett tehetségkutató műsor évről-évre rendszeresen felkeresett, hogy jelentkezzek és folyamatosan vegzáltak mindent bevetve. Ha nem volt zenekarom, akkor úgy, hogy most nincs semmi zene az életemben és itt a nagy alkalom, amikor visszatudok "robbanni" a zenei életbe. Volt, hogy odáig is "elfajultak" a dolgok, hogy garantálták volna, hogy az első nyolcig eljuttatnak! Vagy stílust váltva közölték, hogy ha ezt most kihagyom életem nagy lehetőségét szalasztom el, mert most hűde-húde olyan zsűritagok lesznek, hogy meg fogom bánni, ha nem mondok erre igent. És sorolhatnám. Ott szakadt meg ez a csodálatos "kapcsolat", hogy nyomatékosítottam: felejtsék el az elérhetőségeimet és soha többet ne keressenek meg ezzel és ezt a következő évre kibérelt "toborzóknak" is hagyják meg az adatlapomon. Ez a szénné pénzelt, minden szakmai hitelességet nélkülöző műcirkusz az egyik, amely a legnagyobb kárt okozta a magyar zenei életnek, tudatosan megágyazva annak az ízléstelenségnek, amely sajnos jelenleg tapasztalható, Ha lehetne, ifjúságvédelmi szempontból megérdemelnék, hogy feljelentsék az egész kócerájt, mindazért a kárért, amit a fiatalok fejlődésében, ízlésében okoztak. Semmilyen értéket nem közvetít, egy szemfényvesztés az egész. A "mentoroknak" nevezett akárkik pedig a dilletantizmus csúcsai egytől egyig. A tehetségek persze gyengék, hamisak, fel nem készültek, a tehetségtelenek pedig lesznek ezek még jobbak is, látják bennük úgy a lehetőséget, hogy egy karaoke bárban is ledobálnák Őket. Pedig ott aztán mindent lehet. Ha belegondolok abba, hogy hol tartunk most, hogy ki hogyan lesz arany-gyémánt lemezes előadó, akkor mi a FreshFabrik-al és a Neck Sprain-el már vibránium lemezesek lennénk. És ez most tűnhet úgy, hogy savanyú a szőlő. Nem, egyáltalán nem az, sosem lennék a helyükben, mert tudom, hogy milyen értéket képviselek a magam több, mint 1000 koncertjével a hátam mögött. És ez még 49 évesen is ugyanolyan tisztelettel hajt a közönség felé, mint anno 30 éve.
Rockbook: Ha jól tudom, a csapat tagjai közül nem mindenki debreceni. Hogyan szoktátok megoldani a próbákat, és milyen rendszereséggel sikerül összehozni?
Ales: Ahányan vagyunk, annyi felé sodort a szél bennünket az évek során. Igazi nemzetközi zenekar lettünk: Rossi Franciaországban, Krisztián Németországban és Ausztriában, Pisti Debrecenben, Pityesszel mi ketten pedig Budapesten élünk. Rossival a legnehezebb a közös próba. Ő mindig úgy jön haza koncertekre, hogy az előzetesen online átnézett és egyeztetett dolgokat összepróbálja velünk. Mi négyen pedig szépen előkészítjük a koncertműsort, hogy Rossit már tényleg csak be kelljen illeszteni a képbe. Az internet sokat segít és az, hogy Pisti a stúdiójában minden gyakorlósávot elő tud készíteni. Amikor végre találkozunk, akkor már tényleg csak egybe kell gyúrni. Ezek az igazán intenzív időszakok, amikor egy, vagy két hétig minden nap próbálunk.
Rockbook: Mi volt a zenekar létezése alatt a legextrémebb koncertélményetek, és melyik volt az a buli, amire simán rámondhatjátok, hogy ez volt életetek legnagyobb koncertje?
Sz.I.: Extrém koncertélménynek szerintem az 1995 februári Tankcsapda-Necropsia közös német turnét tudnám megemlíteni, amely elég vadregényes volt. Nem tudtuk hol és milyen körülmények között játszunk, nem tudtuk hol alszunk, nem tudtuk lesz-e pénzünk tankolni és még sorolhatnám. Ettől függetlenül egy-két apró fennakadás ellenére egész jól sült el a dolog. Ott például volt olyan foglaltház, ahol az udvaron térdig állt a fekália, senki nem mert bemenni a társaságból, míg Lukács Lacival ketten összeszedtük minden bátorságunkat és az ajtó előtt álló nagyon kemény helyi punktól megkérdeztük, hogy itt lesz-e a koncert. Vérben forgó szemei egyből csillogásba váltottak, mikor rájött, hogy mi vagyunk a zenekar és jöttünk szórakoztatni őket. Innentől kezdve már nem volt gond egészen a koncert végéig, amikor is valamin összeszólalkozott egy helyi társaság és a székdobálástól kezdve mindenféle csetepaté közepette zárult az este. A foglaltház emeletén aludtunk, ahol egy terráriumban egy óriási madárpók volt, mondanom sem kell, hogy nem volt letakarva a teteje... Alig vártuk, hogy másnap útnak induljuk a következő helyszínre.
Ales: Életünk egyik nagy élménye a Biohazard előtt játszott koncert ahol több Bio tag is végignézte oldalról a koncertet, de megemlíthetném itt az 1995-ös Sziget fellépést, amikor a Faith No More után a Rockszínpadon játszottunk hihetetlen tömeg előtt. Mérföldkőnek tekinthető még az 1994-es debreceni első önálló koncertünk az ÚÁMK-ban, ami abszolút nézőcsúcs volt.
Rockbook: Mennyi idő alatt sikerült újból összerakni egy ütős koncertanyagot? Itt azért azt tudjuk, hogy Pityesz budapesti, Rossi pedig nemrég tért haza külföldről.
Sz.I.: A felkészülés tavaly májusban kezdődött, nyáron volt pár közös próba, amikor Rossi és Krisztián itthon voltak, majd decemberben a live session és a koncertek előtti két hétben egy igazán intenzív próbaidőszak. Az eddig játszott koncertanyag csak egy része a teljes képnek. Pillantnyilag ennyi időnk volt, ezt a kilenc dal sikerült koncertképessé tenni. Most azzal telnek a napok, hogy a 40 perces műsor 80 perces legyen és helyet kapjanak a Magány Rítusai lemez dalai is olyan speciális módon, hogy Krisztián kiegészíti saját ötleteivel az amúgy egy gitárra írt szerzeményeket. Két gitárral, új köntösben fognak megszólalni a 2023-as koncerteken.
Pityesz: Ahogy már volt szó róla a legutolsó pillanatig kivárt a zenekar. Tulajdonképpen két hónap alatt lezajlott minden. Az első legfontosabb dolog a decemberi live session volt. Október végétől két-három dalonként heti rendszerességgel feldemóztam a kilenc dalt a saját verziómban. Novemberben kétszer Debrecenben próbáltunk négyen, decemberben pedig szintén kettőt Rossival kiegészülve. Közben Fejes Tomi felajánlotta a december végi dupla Lovardás Tankcsapda bulit, így egy kalap alatt készültünk a live session-re és a koncertre. December 19-én felvettük a live sessiont, aztán már csak a koncert napján próbáltunk egy rövidet. Statisztikailag Rossi Franciaországból egyszer oda-vissza utazott ugyanannyi ezer kilométert, mint én körülbelül hatszor Pestről Debrecenbe és vissza. Sima liba amúgy. Elüldögélsz pár órát a vonaton, nem nagy dolog.
Rockbook: Melyek voltak azok a csapatok, akik a kezdetekkor hatalmas lökést adtak a zenekarnak, és melyek azok a zenekarok, akik a mostani időszakotokat inspirálják? Van bakancslistás zenekar, akivel szeretnétek legalább egy közös bulit?
Sz.I.: Én Metallica rajongó voltam, illetve mindenféle thrash metal jöhetett. Kreator, Sodom, Anthrax, S.O.D, M.O.D, Megadeth, Annihilator. Akkortájt jutott be egy csomó jó külföldi zene Magyarországra, természetes volt, hogy elkapott minket is a sodrás. A többiek tök más zenéket hallgattak, Krisztián pl. Voivod és Black Sabbath imádó volt, majd később elkapta őt is a Helmet. Mostanában nagyon kevés zenét találok, ami inspirálna, de van egy-két nagy kedvencem, mint pl. az Arch Enemy, a Tallah, de szívesen hallgatom a Soen és a Leprous lemezeit is.
Rossi: Mindannyian hallgattunk ezerféle zenét a Metallicától a Prodigy-n keresztül egészen a Snoop Doggy Dog-ig. Ales például a Suicidal Tendencies-en nőtt fel, de abban az időben mindenkinek kinyílt a zenei világa. Én ma már nem hallgatok úgymond klasszikus értelemben vett pop-rock-metal zenét. A világzene és klasszikus zene felé fordult az érdeklődésem, és az érdekes, autentikus hangszerelésű dalok irányába. Mondhatám azt is, hogy az egyetlen hagyományos hangos zenekar az életemben a Necropsia zenéje.
Rockbook: Mik a terveitek a jövőre nézve? Koncertek, lemez, klip, vagy bármi, ami érinti a zenekart, és a rajongókat?
Sz.I.: A terv a minőség, és nem a mennyiség. Ezért csak néhány helyen lesz látható a Necropsia élőben, ezeknek viszont megadjuk a módját. Közben készül a dokumentumfilm a live session képi és hanganyagával, illetve egy speciális teaser szerű sorozat fog előtte megjelenni a december 28-ai koncert profi kép- és hanganyagával, amely előrevetíti, úgymond megágyaz a dokumentumfilmnek. Közben folyik a zenekari műhelymunka is az új dalokon. Próbáljuk úgy kihasználni a rendelkezésre álló csekély közös időt, hogy a koncertműsor próbáira és az új dalokra is tudjunk fókuszálni. Két új dalt szeretnénk megmutatni 2023-ban klippel kísérve és ha minden jól alakul, akkor jövőre jöhet akár egy új Necropsia lemez is.
Rockbook: Karitatív bulit vállalnátok, mondjuk egy debreceni, idén 25 éves punk bandával, egy nemes cél érdekében? Természetesen, amennyiben felkérnének benneteket. 
Sz.I.: Mivel többen családos emberek vagyunk, így a nemes cél elsősorban valamilyen gyerekeket segítő alapítvány támogatása lenne. Ha ezen a rendezvényen egy 25 éves punk banda is fellép, azzal túl nagy baj nem lehet.
Elérhetőség: Facebook
Lek Gabi
Fotók: Bajka Zoltán
Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
