A Piramis berobbanásával induló csövesjelenség az egész országot foglalkoztatta, és mindenkit emlékeztetett, aki látta ezeket az aluljárókban, tereken és lépcsőházakban bandázó fiatalokat, hogy valami nincs rendben. Megbélyegzett csoportosulás voltak, akikről az állami tévén még az is elhangzott, hogy közülük kerülnek ki a bűnözők, sőt, a Kritika az egyik 1982-es számában azt írta: “Koszlott csoportusálasaik: kellemetlen színfoltok a nagyváros betonozott terein és aluljáróiban. Kihívóan kellemetlenek, még ha nem is kötekednek senkivel, látványuk egymagában is azzá teszi őket.”

Szökött intézetisek, munkakerülők egyaránt voltak köztük, sokuk csonka családból származott. Ápolatlan (vagy annak ható) külsejük mellett az otthontalanság érzése kötötte őket össze. Nehéz körülményeiket jellegzetes öltözködésükkel kommunikálták: szűkített csőnadrágot hordtak kockás inggel, tornacipőben vagy alföldi papucsban jártak, nyakukban lakat vagy penge lógott, holmijukat szimatszatyorban vitték magukkal. A fiúk haja többnyire hosszú volt, ha esetleg mégis rövid, az általában azt  jelezte, hogy nemrég szabadultak, valószínűleg Baracskáról, közveszélyes munkakerülés miatt.

A hatalom főleg azért utálta őket, mert “a csöves szubkultúra felbukkanása, anomáliái megkérdőjelezték a szocializmus alapvető ígéreteit, melyek szerint a rendszer létbiztonságot nyújt” – ahogy Deréky Pál és Müllner András Né/ma? című tanulmánykötetében is olvashatjuk. A csövesjelenség olyan problémákra világított rá, amelyeknek a létezéséről az országvezetés hallani sem akart: kilátástalanság, szegénység, otthontalanság, munkakerülés, alkohol- és drogfogyasztás. A hatalom attól is tartott, hogy a devianciák iránt érdeklődő értelmiség és a munkásság összefog, ahogy Lengyelországban is történt. “Itt nem lehet Lengyelországot csinálni” – figyelmeztették egy alkalommal a reményvesztett fiatalok egyik legnagyobb idolját és hangját, Nagy Ferót.

“Én például már nem is emlékszem, mikor beszélgettem hosszabban anyámmal. Vagy neki nincs ideje, vagy én nem érek rá. De rájöttem, nem is érdemes várni ezekre a beszélgetésekre. Egy ötvenest vagy százast hamarabb megkapok, mint 10 percet anyám életéből. Pedig szeret engem. Ez fix. (...) Idő előtt önállóvá lettem. Kényszerből. Mert nem volt kitől tanácsot kérnem. És nem vagyok egyedül. Tízezer, százezer társam van” – írta egyikük az Ifjúsági Magazinban.

Hogy jobban megértsük az egykori csövesek érzéseit, elég meghallgatni néhány olyan régi rockslágert, mint az Engedjetek saját utamon az Eddától, a Nem kell a Beatricétől és A becsület a Piramistól. Urbán Tamás fényképei és az Ifjúsági Magazin oldalain lehozott olvasói levelek szintén közelebb hozhatják hozzánk a csövesek világát, ezekből szemezgetünk mostani válogatásunkban.

(A képen pedig egy csöves a csöveken.)

Egy csöves vallomása az Ifjúsági Magazinban: “A többi srácok és lányok is ugyanúgy, mint én, unalmukban ültek a padokon. Sok mindent kitaláltunk. Nyolcadikos koromban foglalkozott velem először a hatóság. Lebuktam, mert pornóképet árultam. Az egyik srác lopta el az apjától.”

“Ezek a fiatalok szeretnének mások lenni, mint a felnőttek. Ugyanis a felnőttek világában a csövesek viselkedésénél sokkal súlyosabb problémák vannak. A mai fiatal hamar észrevette, hogy nem talál a felnőttek között megfelelő példaképeket. Hisz a munkahelyen azt látja, hogy főnökei munkaidőben a maszek építkezésen dolgoznak vagy dolgoztatnak, hogy a kétes eredetű pénzből nyaralót, kocsit vásárolnak. Ez az, ami ellen a csövesek lázadnak. Ez a világ nem kell nekik, másképp szeretnének élni. Viselkedésükkel, öltözködésükkel azt akarják kimutatni, hogy nem azonosulnak ezekkel a felnőttekkel.” (Ifjúsági Magazin 1980. szeptember)

"Én éltem a csövesek között, és most is jó érzéssel gondolok rájuk. Segítik egymást, törődnek a másikkal. A Piramissal, az Omegával kapcsolatba hozni őket csak annyiban lehet, hogy ott vannak minden koncerten. Legalább egy időre feledni a problémákat."

Tovább a teljes cikkre!