Bejelentkezés

x
Search & Filters

Érettebb és kompaktabb lett az új Almanac album: 'Kingslayer' lemezkritika

Azok közé tartom, akik Peavey mester érdemei elismerése mellett is éveken keresztül azzal tornáztatták az agyukat, hogy vajon mi születne abból, ha Smolski – a tanulóéveket megköszönve, és hálás szívvel maga után hagyva – végre önállósítaná magát, és egy (vagy kettő, netán három?) komoly kvalitást képviselő énekessel csinálna új zenekart. Így amikor az Almanac megszületett, könnybe lábadt szemmel énekeltem hozsannát minden tálentum ősforrásának, a zsenik géniuszának (értsd: a Jóistennek), amiért meghallgatta fohászaimat.
 
Azután a "Tsar" című bemutatkozó albumot hallgatva kicsit megtántorodott bennem a nagy hév, mert – őszintén szólva – nem voltam benne biztos, hogy ez most sokkal jobb, vagy több, mint mondjuk egy "Soundchaser", vagy éppen "Speak Of The Dead" a Rage-től. Nem történt markáns arculatváltás, nem éreztem jelentős minőségi ugrást – természetesen az énekhangot kivéve. Persze amit Smolski a hangszerén művel, az emberi szavakkal leírhatatlan, így nem volt kérdés, hogy az Almanac azonnali bebocsátást nyer a kedvencek "dicsőség csarnokába".
 
Egy kicsit talán az is zavart, hogy eredetileg alapvetően sokkal progresszívabb, esetleg neo-klasszikusabb anyagot vártam, ehhez képest az Almanac enyhén szimfonikus hajlamú, mégis lényegében virtigli direkt power metál lett, ami folyamatos csapongást hozott a dagályos romantikából a mesterkéletlen döngöldébe, és vissza. Ha van erénye (márpedig van) a "Kingslayer"-nek, akkor az egyrészt az, hogy meggyőzött: ez a dolog működik, sőt ragályos; másrészt pedig, hogy végre eszembe juttatta, ez a muzsika mire is emlékeztet oly nagyon.
 
 
 
Lehet velem vitatkozni (ahogy kollégáimat és egy-két notórius kommentelőnket ismerem, fognak is), de nekem az Almanac bizonyos értelemben a Paul O'Neill producer által (Isten nyugosztalja!) patetikus metáloperák felé terelgetett Savatage európai inkarnációjának tűnik. Összefüggő sztorik, power riffek, két férfi énekes, romantikus zenei betétek... ismerős? Amikor a "Kingslayer"-t döngetem, szinte ugyanaz az érzés tölt el, mint amikor annak idején a "Dead Winter Dead"-et hallgattam rongyosra: olyan mintha egyszerre rúgnának hasba és öntenének nyakon egy nagy vödör ragadós nyállal...
 
Néha szinte kínosan szentimentális ez a muzsika, de ezt egyfajta egészséges egyensúlyba hozza Smolski fejszaggató riffelése és a dupla lábgép kérlelhetetlen dübörgése. Nyilván Smolski sem tudja, vagy akarja megtagadni azt a döbbenetesen gazdag orosz romantikus zenei hagyományt, amit pl. Csajkovszkij és az ún. "orosz ötök" (pl. Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov) hagytak örökül. Ugyanakkor a német power metal bűvköréből sem tud, illetve akar szabadulni (és talán a Savatage példája is sokszor lebeg szemei előtt).
 
A "Kingslayer" zeneileg és tematikájában is közvetlen elődje nyomában jár, de valahogy érettebb, kompaktabb az egész (a kb. 50 perces játékidő talán túl kompakt is nekem). A mindent elborító pátoszt egészen biztosan szokni kell, és biztos akad olyan "true metal" arc, akinek ez megfekszi a gyomrát, de én például az a típus vagyok, aki a "logosz" intellektuális aprólékossága mellett (barokk muzsika, jazz) igényli a "pátosz" elnagyolt szenvedélyességét is. Mit szaporítsam a szót!? Toplista, és kész...
 
 
Tartuffe