„A hallgatás művészete” - Képzelt Város: 'Samizdat' lemezkritika
„Van időd? Csak annyi kell, hogy meghallgass! Kérlek, ülj ide mellém, hogy a világból kiszakadva, kicsit odafigyelj rám! Hadd meséljek el egy történetet! Az én történetemet. Ami a te történeted is… A miénket. Ami rólunk szól. Hallgasd a hangom, ott benn, érzed már? Mit érzel? A rezgések átjárják testedet, gondolataid új formát öltenek, végtelenbe nyúló, de gyorsan múló felvillanások. Mint apró lángok. Mint gyertya lángja az éjszakában. Remegve táncol, lassú szellő fújja. Talán mégis van remény. Még.”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak az ember fejében, ha veszi a fáradságot és meghallgatja a Képzelt Város legújabb lemezét, a Samizdat-ot. Persze, nem lehetünk egyformák, kinek mi jut eszébe, az asszociációk vad tárházában élünk, ahol a zene mindenkié. A Samizdat a Képzelt Város ötödik nagylemeze a sorban, nekem pedig ez az első találkozásom velük. Amikor először lement az album, nem tudtam mire vélni, csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, de ugyanakkor furcsa nyugalmat éreztem, némi szomorúsággal vegyülve. Mintha egy külföldi bandát hallanék, a Godspeed You! Black Emperor-t vagy Silver Mt. Zion-t vagy ősrégi Pelican-t, de ez a jellegzetes érzés annyira a miénk amennyire csak lehet – ezért pedig dicséret jár a tagoknak. Végre sikerült azt a magyar „miliőt” megfesteniük, ami amellett, hogy abszolút ránk jellemző, más is könnyen azonosulhat vele. Főleg, ha szereti a jól megírt post rock-ot csellóval és szállós, lélekbe markoló témákkal együtt fogyasztani. Pontosabban konzumálni, mely étek a fülnek és a szívnek, gyógyító hangok formájában.
„A szó elszáll, az írás megmarad. Mint ahogy ez is. Hangok visszhangzanak a hideg éjszakában. Társas magány, keser-édes. Semmihez sem hasonlítható. Gondolataimban egy városban járok, amely csak „itt” létezik. Leheletem meglátszódik e képzelt város vibráló sötétjében. Mint a füst… Kavarog… Az utcák üresek, de mégis ismerős minden egyes kő s minden macskakő, de kereszteződés és utcasarok is. Nekem csak mennem kell, már szinte öntudatlanul, álmomban is tudnám az útvonalat. Az utat mely hazavisz.”
A Samizdat 8 tétele majdnem egy órában nyújt kikapcsolódást az erre fogékony elméknek, végtelenül egységes alkotás, hangzásilag erőteljes, ha kell szilaj és gyors, felkavaró, ha kell lágy szellő, olykor sirató. Tragikus, de felemelő egyszerre. A hangulat a post-rock eszmeiség egyik legmélyebb honi visszatükröződése, csak olyanok képesek ezen a szinten járni és alkotni, akik őszintén átérzik és értik is ezt a műfajt. Ami a szívemen, az a számon, igaz?
Sokadik meghallgatásra sem tudnám szétbontani részekre, hogy mi történik a lemezen, inkább csak be-bevillanó, impulzív képeket látok, mint amit például a Dissenter vagy az Unsound ad. A hangulati potméteren finoman csavartak, már-már intim e territórium, a vokálok MJK-t (Tool, A Perfect Circle énekes) idézik. Öregrádió filter az éneken, éteri aura sugárzik középrésztől mely egy felkavaróan szép zárásban teljesedik ki. Erre - még két másik mellett - videoklip is készült, mondhatni a szabad interpretáció jegyében.
Szerkezetileg a Mono munkásságára emlékeztet csöppet a zene, ehhez hasonló monumentális tételeket a japánoknál lehet fellelni. Hangulat-fokozásban-erősítésben is hasonló a két banda, de mint már említettem, a Képzelt Város csakis a miénk és rólunk szól. A sound roppant egészséges, erőteljes, csodásan kihallani mindent a mix-ből, nem tudom kinek a munkája, de minden elismerésem érte. Arányaiban hibátlan, különösen az akusztikus gitár kontra torzított gitár + basszus témák tetszenek, van bennük dög. Amikor az atmoszférateremtés a cél, csak úgy áramlik minden (főleg ha fülessel hallgatja az ember az anyagot) szinte megállíthatatlanul. A gyorsabb, úgymond súlyosabb részek (mert, hogy igen, ilyen témák is megbújnak a Samizdat-on) az érzelmi index legmagasabb pontján találják be a figyelő füleket, ezzel is tovább fokozva a Képzel Város vad viharát. Ha a hangkép nem lenne már teljes a két gitáros (Kovács Ákos és Miskolczi Márton), basszusgitáros (Győrffy Máté) és a cselló (Bos Michaella Lilla) miatt, akkor a billentyűs részek tesznek róla, hogy az kellőképpen sűrű legyen. Ha pedig csak a dobra és a dobtémákra figyelek végig – Kaczvinszky Tamás érdeme - külön öröm hallani, ugyanis munkáját fifikás, feszes játék jellemzi.
Ha jobban belegondolok, hogy mennyi mindent tudnék még írni a lemezzel kapcsolatosan (a Dissenter-re készült klip kiindulásnak például tökéletes), inkább most megállok és átadom nektek a lehetőséget, hogy jobban megismerjétek a zenekart. Talán még annyi, hogy csak digitális formában jött ki, szóval a szokásos platformokon keressétek a Samizdat-ot, én viszont rettentően örülnék valami „kézzel-foghatónak”, ami nem feltétlenül egy CD korong lenne… Sőt, egy ilyen izgalmas hazai kiadványt vétek lenne fizikális megjelenés nélkül hagyni.
Köszönet a zenekar teljes tagságának ezért a kiváló albumért!
Nálam az év végi szerkesztői listán biztosan ott lesz.
Lupus Canis
Fotó: Vadászi Zoltán
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
