Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Kinullázva” – The Void: Nullified lemezkritika

A szegedi progresszív (és saját bevallásuk szerint) sci-fi metal-ban utazó csapat 4. sorlemeze a „Nullified”, amely március elsején debütált az on-line felületeken. Akik nem voltak restek, a zenekar facebook oldalát követve azok közé a 100 szerencsés ember közé tartozhattak, akik a hivatalos bandcamp oldalukon nulla forintért letölthették a lemezt.

 

 

Az előző albumot - „Unraveling” - nem mondom, hogy rongyosra hallgattam, viszont élőben többször is volt szerencsém látni a fiúkat és valahogy egy erős produkció képe jött le mindig. Ügyes, képzett zenészek, jó frontemberrel. A „Nullified”-on a legelső szembeötlő dolog, a hangzás. Fülesen és hifin egyaránt szépen megdörren a cucc, minden hangszeresnek odaillő helye van, ráadásul úgy, hogy a szinti-futamok sincsenek a háttérbe szorítva. Teljes a balansz. A 8 szám közül nem nagyon tudok kiemelni egyet sem, talán az egyetlen furcsaság, amit a tízedik-huszadik hallgatásra sem tudok hova tenni, az a 3. track-ben levő kocsmai (?) idillt megjelenítő rész. A

Akarva-akaratlanul az Űrgolyhók báros-step-táncos-alien jelenete ugrik be (pontosabban ki) ezzel a sramli-feeling-et árasztó betéttel. Bizarr! Utána, gondolom ezt ellensúlyozandó, beindul a lemez a „Hymn for the Faceless” képében. Szépen megírt nóta, csak úgy, mint a következő, a „The Uncanny Valley” (vajon Perturbator hommage?) ami talán a legerősebb az összes közül. Ebben a „reproduce to recreate…” sorok mellett egy hatalmas refrén vegyül a Gire / Thy Catafalque-ot idéző elszállós, de ugyanakkor lassan, sejtelmesen zúzó zenével.

A The Void engem egy nagy, muzikális betonkeverőre emlékeztet, amibe a szorgos munkásemberek beledobáltak mindenféle minőségi anyagot. Leginkább Static-X márkájú sóder van benne meg jó sok cement a Fear Factory-ból, amit aztán némi atmoszférikus, bionikus vízzel locsoltak, hogy keverés után elég kemény legyen. Annyi még, hogy a betonkeverő paneljét minden bizonnyal Devin Townsend nyomkodja mélán, a Strapping Young Lad-ből, így neki köszönhetően állandó fokozaton pörög a gép. Énekesük hangja öblös, brutál orgánum, amit jobban el tudnék képzelni egy súlyos sludge / doom zenekarban, mint a The Void-ban. Sokszor mélyebb tartományokban hörög, ami szerintem egy svéd láncfűrész death metal-hoz is remekül passzolna, de a dallamosabb tüdőt nem kímélő rekesztés is megy, elég csak megnézni a refrénjeit. Ebben csak bíztatni tudom, új dimenziót / színt kap az album általa. A zenészek teljesítményére sem lehet panasz; feszes, de nem gépies dobok, ízes gitárszólók, kimunkált prog-metal billentyűfutamok és dohogó basszus játék jellemzi ezt a kb. három-negyed órás alkotást.

Mindent egybevetve, ez egy jó érzékkel összerakott album, érdekes részekkel (az effektek, intrók / build-upok némi indusztriális jelleget kölcsönöznek itt-ott) amit érdemes többször, alaposan meghallgatni, mivel első hallásra nem fogja könnyen megadni magát.

 

Ezt áprilisban, fizikális formában is megtapasztalhatjuk.

Bandcamp, Facebook

Lupus Canis