SBB koncert - 2016.február.24. MOM Kult

Annak idején, valamikor a 70-es évek legvégén, a 80-asok legelején, barátaim s jómagam a zenei felfedezések korát éltük. Ezeknek a felfedezéseknek az volt a tanulsága, hogy hát ami rockzene, pláne progresszív rockzene, az mind-mind a Lajtától nyugatra hallható, kapható, értelmezhető. Aztán, egy családi ebédről való közös kisunnyogás alkalmával pont ekkoriban szembesültem unokatestvérem lemezeivel, aki sűrűn fordult meg ama Krakkói gyorson, amelyet Cseh Tamás is megénekelt, és azonnal konstatáltam, hogy elméletünk dugába dőlt. Vacak minőségű papírborítókban – érdekes grafikai világgal, ezt azonnal hozzátenném – kissé zsengén szóló albumokon kiváló zenéket hallgattam. Czeslaw Niemen, Zbigniew Namyslowski, Michael Urbaniak, Mahagon, Collegium Musicum, Fermata, ilyen nevek ugrottak elém, lengyelek, csehszlovákok vegyesen. És mind közül, ami a legjobban tetszett: SBB.

A név megfejtésébe nem mennék bele, mert már ott, a lemezek fülszövegein is két verzió jelent meg, az egyik a szimplább Silesian Blues Band, a másik az elvontabb, filozofikusabb, miszerint a rövidítés Search Breakup and Build lenne, amely ugyanígy kijön lengyel szavakkal is…

Nem ez volt a fontos. Hanem az a hosszú szólókra épülő, improvizatív muzsika, amit addig nem hallott virtuozitással fokozott egészen eksztatikus vadságig a három muzsikus – hogy aztán a zene valahová, egy Chopin etűdbe torkolljon, majd két perc múlva már kint érezzük magunkat a két bolygó közötti semmiben, Stanislaw Lem világában.

Nos, mindez tért vissza Budapestre a múlóban lévő hét szerdáján, az elegáns kultúrközpont, a MOM Kult színpadára. Ismét megmerítkezhettünk ebben a különleges zenei atmoszférában, amit a témák lassú fokozása és a végtelennek tűnően egymásba kapcsolódó felelgetős szólók határoznak meg…valamint a ritkán, de akkor hangsúlyosan felcsendülő lengyel nyelv, illetve Jozef Skrzek fájdalmas, néha egészen sirató jellegű éneklése.

Itt már végképp nem kerülhető el a közös történelem, a számtalan elbukott szabadságharc és forradalom, a sok meg nem valósult álom, és a reménytelen megváltatlanság jellegzetesen Közép-Európai érzése. Igen, azt éreztük akkor is és most is, hogy ez a zene bár lengyel, de a miénk. Az SBB világhírű szellemi rokona és talán mestere, a Mahavishnu Orchestra megszólíthat bárhol bárkit a világon, de ez az együttes nekünk szól, ezt mi értjük igazán, mi, akik tudjuk mit jelent az, sírva vigadni.

Gyönyörű pillanatokkal gazdagodott, aki jelen volt a MOM Kultban, és örömmel írom le, hogy bár az átlagéletkor meghaladta az ötvenet, szép számmal láttam fiatalabbakat is a közönség soraiban. Mondhatnám, a zenekar kreativitása ihletett légkört teremtett. De olyannyira, hogy ott helyben meg is született a Visegrádi Négyek Progresszív Rockfesztivál ötlete, mondjuk az SBB-vel, mondjuk a kiváló szlovák Collegium Musicummal, és mondjuk az EAST-tel, vagy a Varga János Project-tel Magyarországról. A dolog hibája, hogy ezt a vélhetőleg a környező országok rajongóit is megmozgató eseményt, egyelőre csak barátaim s jómagam ötlöttük ki. Viszont az ötlet nem levédett, íme átadjuk a köznek.

Ha az említettek és esetleg a „fiatalabb eresztés” összegyűlnének egyszer, meglepő dolgot vehetnénk észre, nevezetesen azt, a Kelet-Európai progresszív rock VAN, él, megkerülhetetlen értékeket hordoz, melyekkel mai napig hatni és adni képes!

El Bandi