A liminalitás megelevenedése: Iamyank koncertbeszámoló – 2026.03.25., Magyar Zene Háza
Iamyank – 2026.03.25., Magyar Zene Háza
Nem egyszerű dolog koncertekről írni, verbalizálni a zenei hatásokat. Ha Iamyank koncertről van szó, akkor ez hatványozottan igaz. Hogyan írták körül a szervezők? „Nyers, önmagára utalt, western-világot megidéző drámák, a ’60-as évek pszichedelikus rockja, a modern filmzenék klasszikus hangszerelése és a kelet-európai népzenék elemei olvadnak egybe törzsi, intim formában, ezt hozza el a Magyar Zene Házába vendégzenészekkel és speciálisan erre a helyszínre készült egyedi és immerzív vizuállal.” Korrekt megragadás – és mégis azt érzik, akik jártak már Iamyank valamelyik zenekaros koncertjén, hogy ennél sokkal megfoghatatlanabb dinamikák szövik át a műsorokat. Ja, és akkor bele se mentünk még, hogy milyen fantasztikus zenészekkel dolgozik együtt. Micsoda este!
A Fiumei úti koncertet irtó nehéz lenne überelni – és hál’Istennek nem is kell. Jó, hogy nem egy szimpla zenei klubban, hanem ismét egy kicsit különlegesebb térben élhettük át, a Magyar Zene Háza természetközeli szcenáriója felettébb passzolt a projekthez. Persze affelől sincsenek kétségeim, hogy a Dürerben ne lett volna kolosszális a performansz. Na, de lássuk a legutóbbit!
Hősünk minden teatralitást mellőzve lépett színpadra, majd David Lynch gondolataival és saját reflexiójával nyitott. A születés előtti és a halál utáni állapotról semmit sem tudunk, és a kettő ismeretlen között száguldunk egy végtelenül nagy univerzumban. Az őszinte pillanat ontológiai keretezést kölcsönzött: már az is csoda, hogy egyáltalán itt vagyunk, egy időben és térben, és micsoda fantasztikum, hogy megosztjuk a figyelmünket, együtt élünk meg valamit. Innen indult a közös kievezés a végtelen vizekre. Egy útra, amelyről előre tudható volt, hogy nem lesz mentes sem a fénytől, sem a vihartól.
A tér lassan átalakult. Az üveg mögötti fákon fények játszottak, mintha a külvilág is a zene mágiája szerint mutatkozna, alakulna. A prológust és introt egy western hangulatú, beavató jellegű darab követte. Már itt érződött, hogy nem lineáris dramaturgia bontakozik ki, hanem egy rizomatikus, iterációs, kontaminatív mozgás, metamorfózisok sora.
Ezután a pianínóhoz ült és egy csodaszép dallam elevenedett meg. Egy szakaszt élőben feljátszott, majd azonnal visszafordítva loopolta, így építve zenei szövetet a rétegekből. Az idő nem egyenes vonal, hanem visszahajló, önmagára záródó struktúra. Az emlékezet nem archivál, hanem újrateremt. A dallam idilli, már-már szentimentális volt, ám épp ez a tisztaság tette törékennyé.
Ezt a meghittséget hirtelen tépte fel egy sötétebb réteg: disszonáns, baljós hangzások, a kétely, a félelem, a harag, a meghasonulás, a rossz sejtés árnyékainak tánca. Egy ponton house/techno grooveba fordult át, ahol a jazzes dobok gépiesen monoton használattal párosultak. Űzött, szinte dantei atmoszféra – „az emberélet útjának felén, / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém.” – a szubjektum elveszíti saját stabilitását, kontúrjait.
Egy merengőbb, interpretatív pianínó-dallam visszahozta a belső fókuszt, de már nem ugyanabba a térbe: a hangzások szűkebbé váltak, az akkordbontások bizonytalanságot fogalmaztak meg, miközben a dobok egyre inkább külső erőként hatottak. Ami addig belső történések sorozata volt, itt mintha kívülről nehezedett volna rá a hallgatóra.
A cselló belépése radikálisan kitágította a teret: súlyos, mégis emelkedett jelenléte mellé vokál társult, amely egyszerre idézett meg valami innen túlit és valami mélyen személyeset. Egy ponton a bagolyhang egy másik állapotba, egy másik világba való átlépést implikált. Érdekes módon – bár a fények végig hangsúlyosak, gyönyörűek voltak – egyre többször csukódott le a szem. A vizualitás háttérbe szorult, mert a tapasztalat intenzitása belül zajlott. És ebben a belső térben egyszer csak megjelent a pusztulás horizontja: nem konkrét képként, hanem érzésként, egyfajta végesség-tapasztalatként. Sein-zum-Tode.
Innen nyílt meg valami más. Éteri vokálok, fenséges groove, vissza-visszaszorított dallamvezetés. Mintha a zene maga is feloldódás és forma között pulzálna. A tételek végén megjelenő dúros kicsengések nem kínáltak enyhülést, inkább csak résnyire nyitották meg a lehetőségét. Nagy erénye Iamyank zenéjének, hogy neki is megvan a maga narratívája a szerzeményekről a lemezek koncepciója mögött, ám hallgatóként egészen másként is alakulhat mindez, és itt jön a dupla csavar: koncertről-koncertre, hallgatásról-hallgatásra.
A következő szakasz már talán a mindezekkel szembesülés utáni létből szólt. Az ego, a komplexusok, a belső konfliktusok tereként konstruálódott előttem, amikor gy hirtelen vágással vihar váltja fel a zenét. Nem átmenet, hanem törés. Innen törzsies rigmusokból bontakozott ki egy folkos, pogány dallamvilág, mintha egy kollektívabb, ősibb szintre lépnénk vissza. Ez a rész számvetésként hatott: a viharban való konfrontáció és az emlékezés megtörte azt az illúziót, hogy a szubjektum „megvilágosodott” volna bármiről.
A farkasok vonítása is elég markáns jel volt. Átváltozás. Ezt egy meglepően tiszta, harmonikus, szintén majdhogynem mesei szerzemény követte, amelyben az alkotó jelenléte háttérbe húzódott. Mintha a rendszer önmagát játszaná tovább. A légzésként ható outro nem feltétlenül lezárás volt, hanem visszatérés valami alapállapothoz. Zaklatott, de megnyugvásba hajló. Gyermeki tisztaság? Mindannak feldolgozása és erőmerítés?
A végső szakasz azonban ismét univerzálisabbra nyitotta a horizontot, jött a fel, ahol mindennek. A testfestés, a dűne-szerű zenei világ, a dobokkal való közös jelenlét mind azt erősítette, hogy itt már nem egyéni, hanem közösségi, rituális térben vagyunk. A mindannyiónkban közös nevező hangneme tört elő – kinek mi tetszik: lélek, szellem, tudat, emberség, együtt létezés.
És itt érkezünk el a kérdéshez: miért működik mindez? Miért képes egy ennyire nem konvencionális, a zeneipari logikának látszólag ellentmondó projekt valódi hatást kiváltani? Nincsenek könnyen fogyasztható hookok, nincsenek algoritmusbarát struktúrák, nincs azonnali jutalom. De éppen ebben rejlik az ereje. A túlterheltség, a végtelen kínálat, az ismétlődő formák és a kiszámítható élmények közegében a valódi tapasztalat ritkává válik, így a hallgatók azonnal rezonálnak vele, ha találkoznak. Ez a projekt kockázatot kínál a kényelem helyett. Szabadság és jelenlét. Nincs optimalizáltság, algoritmizáció. A siker tehát nem paradoxon. Nem annak ellenére történik meg, hogy ez a zene szembemegy a trendekkel, hanem részben éppen emiatt.
Zárásként egy másik látszólagos ellentmondást érintenék. Iamyank zenei és vizuális világa nagyrészt igen sötét hangot üt. Mégis olyan mély és elemi szintekről merít, hogy nem tud nem az életbe gyökerezett, abból természetesen fakadó lenni. A nem-narratív remény újabb apoteózisának lehettünk átélői. És tényleg meghatóan szép volt, ahogy a zenekar is abszolút beleivódott mindebbe. Kiemelkedő, fenséges teljesítmény. Köszönjük!
Gyarmati Dominik
Fotók: Komróczki Dia, Marozsán János
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
