Ma 25 éves az Annihilator 'Carnival Diablos' albuma (lemezismertető)
2001. január 29-én jelent meg az Annihilator Carnival Diablos albuma. Egy tudatosan megtervezett váltás eredményeként született, zeneileg változatos lemezről van szó, amely ugyan nem vált klasszikussá, de így is egy meglehetősen erős produkció lett belőle.
Kedvelem a kanadai Annihilator zenekart, de be kell vallanom, hogy nem minden lemezük talál igazán szíven. Akadnak köztük olyan darabok, amelyekhez bizony türelem szükséges, mert Jeff Waters néha annyira elengedi a gyeplőt, hogy a végeredmény inkább egy technikás útvesztő, semmint könnyen befogadható album. Persze a banda központi alakja maga Waters, aki kétségkívül kivételes gitáros. Amikor azonban sikerül a tehetségét feszes dalstruktúrák közé terelni, akkor olyan lemezek születnek, amelyek előtt csak elismerően lehet bólintani.
Nos, a kanadai banda nyolcadik albuma, a Carnival Diablos pontosan ilyen. Itt is jelen van a Waters-féle zsenialitás, de sikerült azt nagyjából kordában tartani. Hallgatása közben nem kalandozott el a figyelmem, és alább azt is kifejtem, hogy miért. Ehhez azonban társak is kellenek – és abból az Annihilator történetében sosem volt hiány. A zenekar olyan, mint egy folyamatosan változó műhely: mindig érkezik valaki új, aki hozzátesz valamit, majd továbbáll, de a nyoma ott marad a következő lemezen. A Carnival Diablos idején Jeff Waters társai Ray Hartmann dobos és Joe Comeau énekes voltak. Utóbbi csatlakozásának története különösen érdekes.
A Criteria for a Black Widow után Waters új frontembert keresett elképzelései megvalósításához, és Joe Comeau-ra egy Overkill-koncerten figyelt fel, ahol vokálozott. Megtetszett neki a hangja, annak ellenére, hogy Comeau ekkoriban gitárosként játszott Blitz csapatában. Érdekes módon az elképzeléseik pont itt találkoztak, hiszen Joe inkább énekesként szerette volna folytatni a pályafutását. Egy interjúban ki is fejtették, hogy az album friss energiáit Comeau érkezése hozta magával: olyan énekes került a csapatba, akire a teljes vokális koncepciót fel lehetett építeni. A Carnival Diablos tudatosan lett ennyire sokszínű, és cél volt a korai időszak kreatív lendületének visszahozása is.
Bár nem konceptalbumról beszélünk, a lemez mégis erős tematikus ívvel rendelkezik. Az összes dalt Jeff Waters írta, a szövegeken pedig megosztozott Joe Comeau-val.
A Denied-del indul az album: dinamikus, tipikus Waters-riffel. Ezt követi a lemez több csúcspontja. A Perfect Virus erőteljes, groove-os darab, fenyegető, hideg atmoszférával és disszonáns fordulatokkal. A címadó Carnival Diablos szintén kiváló szerzemény: groteszk és súlyos, remek énekesi teljesítménnyel, lebegős refrénnel – egy igazán játékos, izgalmas tétel. A két erős dal közé ékelődik a kissé gyengébb Battered, amelynek thrashes lendülete afféle hullámvasút-energiát hordoz.
Újabb remek szám következik a Shallow Grave képében, amely egyértelmű tisztelgés az AC/DC munkássága előtt: direkt az ausztrál banda stílusában íródott, lüktető és feelinges. A Time Bomb sokak szerint az album leggyengébb dala – és ezzel én is egyetértek. Vonszolós, többrétegű, vészjósló hangulatú szerzemény. Nem úgy a következő két tétel, a The Rush és az Insomniac. Előbbi lendületes, pulzáló metal-turbulencia, utóbbi pedig fűrészelős riffekkel az álmatlanság torzított hangképe. A Waters-féle instrumentális Liquid Oval megnyugtató hatású, míg az Epic of War ennek éppen az ellenkezője: egy Iron Maiden-hangulatú metalvihar. A lemezt a Hunter Killer zárja, amely szintén groove-os és erőteljes, a végén egy poénos levezetéssel, amelyet Waters szándékosan hagyott rajta az albumon.
A kritikusok összességében kedvezően fogadták a lemezt. Kiemelték Comeau énekesi teljesítményét, az album változatosságát, valamint azt, hogy Waters újra jó formában van – gitárosként és dalszerzőként egyaránt. Emellett értékelték a lemez kiváló megszólalását és a „régi” Annihilator-szellem visszatérését is.
Negatívumként azt említették, hogy a lemez egyszerre túl sokat akar, a Time Bomb nem üti meg a kívánt szintet, illetve az album groteszk tónusa megosztó lehet. Többen a túl steril hangzást is felrótták.
A rajongók véleménye nagyjából egybecsengett a kritikusokéval. Egy fan így fogalmazott:
„Ha valaki azt mondja, hogy csak, az Annihilator régi lemezei a jók, akkor felrakom neki ezt az albumot, és megvárom, míg elhallgat.”
A dalok közül a Denied maradt meg a legtovább a koncertek setlistjeiben.
Összességében tehát a Carnival Diablos egy színes, energikus és erős album. A dalok nincsenek túlzottan túlbonyolítva, és ha mégis, abból is általában valami jó sül ki. A lemez egyértelműen bizonyítja, hogy az Annihilator zenészi precizitása és kreativitása ekkoriban magabiztos irányt vett.
Az album dallistája:
01. Denied
02. The Perfect Virus
03. Battered
04. Carnival Diablos
05. Shallow Grave
06. Time Bomb
07. The Rush
08. Insomniac
09. Liquid Oval
10. Epic of War
11. Hunter Killer
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
