A maga korában nem talált megértő fülekre a 'Led Zeppelin III'
A walesi vidéki népzene inspirálta, telítve van akusztikus és vallási témájú dalokkal. A Led Zeppelin idén 50 éves albuma megjelenésekor teljesen összezavarta a kritikusokat, végül mégis nagyban hozzájárult a zenekar legendájának építéséhez. Utazzatok vissza velünk 1970-be, és járjunk utána együtt a ’Led Zeppelin III’ történetének!
Az 1969-es év enyhén szólva mozgalmas volt a Led Zeppelin számára: 12 hónap alatt több mint 150 koncertet adtak, rögzítettek két listavezető nagylemezt, ÖT alkalommal turnéztak az Egyesült Államokban. Elképesztő ütemben nőtt népszerűségük. Miközben a szaksajtó nem igazán foglalkozott velük, drámai, szexuálisan túlfűtött hard rockjuk szinte ellenállhatatlan volt az épp felnövő generáció számára, akiket már nem izgatott a „régi unalmas Beatles és Stones”. De egy ilyen év megkívánja maga után a szünetet.
Robert Plant ötlete volt a kikapcsolódás – a 22 éves énekesnek volt egy emléke gyermekkorából, amikor is egy Bron-Yr-Aur nevű kis kunyhóban járt a Kambriai-hegyekben. Úgy érezte, nagyszerű lenne oda menekülni a mindennapi rohanás és a világ elől. Természetesen meghívta társszerzőjét, gitárosát és egyben producerét, Jimmy Page-et is, így fiatalemberek barátnőik és hangszereik társaságában tavasszal elutaztak eme idilli vidékre feltöltődni. Plant és Page walesi „regenerációja” az évek alatt beleszövődött a Zeppelin folklórba, nyilván első sorban az itt született akusztikus szerzemények révén, melyek nagy része a ’Led Zeppelin III’-re került fel. Page: „Amikor Bron-Yr-Aur-ba utaztunk Roberttel, egyáltalán nem gondoltunk a dalszerzésre. Eredetileg csak pihenés, kikapcsolódás és a természettel való összehangolódás volt tervben. Az egyetlen dal, ami kompletten ott született, a ’That’s The Way’, de rengeteg inspirációt vittünk haza magunkkal.”
Nyilván arról sem nagyon volt fogalmuk, hogy az erről a kis kiruccanásról hátra maradt ötletek később az egész rockzenei világra hatással lesznek. A Led Zeppelin harmadik sorlemezének felvételeire a londoni Olympic Studiosban került sor. Az egyszerűen csak ’Led Zeppelin III’ címet viselő album 1970 októberében került a boltok polcaira. Anno első hallgatásra meglehetősen öngyilkos ötletnek tűnt az andalító anyag, mely 360 fokos fordulatot jelentett a tesztoszterontól fűtött hard rockhoz képest, mely hőseinket a világ tetejére röpítette.
John Bonham így viccelődött az irányváltásról a májusi stúdióba vonulás során: „Két hét felvétel következik, egy halom akusztikus cuccot rögzítünk majd, és persze keményebbeket is. Sokkal jobb minőségű dalok lesznek, mint az első két albumon.” A dobos nem tévedett nagyot. A tíz nótából hat alapja Page akusztikus gitárja volt, a csapat pedig a bluegrasstól (’Gallows Pole’) a countryn (’Hats Off To (Roy) Harper’) át a táncra perdítő népdalig (’Bron-Y-Aur Stomp’) mindent érintett. Az album rusztikus hangulatát kihangsúlyozandó, a Zeppelin tagjai megjelenésüket is megváltoztatták: arcszőrzetet növesztettek és hippi ruhákat kezdtek el viselni, hogy sokkal inkább hasonlítsanak vidéki farmerekre, mintsem rockistenekre. Ez a rajongókat és a kritikusokat egyaránt összezavarta, de a döntés végleges volt. „Nehezen értették meg az emberek, mi a fityfenét csináltunk akkoriban” – nyilatkozta Jimmy 2012-ben. – „A kritikusok például nem is nagyon tudtak mit reagálni. A Led Zeppelin felnőtt. Miközben sok kortársunk beragadt egyetlen perspektívába, mi nagyon is eklektikusak voltunk.”
Az album megjelenése után nem sokkal Page teljesen beleélte magát a Zeppelin evolúciójába: „Van egy eddig ismeretlen oldalunk is. A bandában mindenki változásokon megy keresztül. A játékstílusunk és a szövegeink is változnak. Robert szövegei nagyon mélyről jönnek. Ez a lemez nagyon sokszínű és rengeteg hangszert használtunk fel hozzá. Még nem olvastam egyetlen kritikát sem, de az embereknek muszáj adniuk egy esélyt az LP-nek.” Néhány kritikus egészen odáig ment, hogy a csapat felült a Crosby, Stills, Nash & Young akusztikus vonatra, amit Jimmy szánalmasnak talált, azzal visszavágva, hogy az akusztikus gitárok az első két albumon is ott voltak, sőt, mindennek a magját képezték, amit a Led Zeppelin valaha is képviselt.
Ugyanakkor Plant sokkal nyitottabb volt a ’Led Zeppelin III’-t illetően: „Látjátok a szalagcímeket, nem? Most, hogy ezt a lemezt megcsináltuk, a határ a csillagos ég. Képesek vagyunk a változatosságra. A lehetőségeink száma innentől végtelen. Nem vagyunk elavultak, pont ez rá a bizonyíték.” Az igazság az, hogy aki valóban követte a zenekar munkásságát, az nem lepődött meg az új irányvonalon. Évekkel a ’III’ előtt elültették mindennek a magját, ami ezen az anyagon már megjelent. A 60-as években, mikor Page volt London legnépszerűbb session zenésze, a gitáros minden stílust képviselt, ami akkoriban elképzelhető volt, a chicagói bluestól kezdve a George Harrison-féle szitár orientált zenéig (ráadásul jóval megelőzve vele a Beatlest). Az egzotikus elemeket már a The Yardbirds zenéjébe is bele-beleépítgette, azokat az ötleteket pedig továbbfejlesztette az olyan korai Zeppelin dalok révén, mint a ’Black Mountain Side’ vagy a ’Babe, I’m Gonna Leave You’. Page szerint „a keményebb daloknak sohasem volt nagyobb szerepe az életműben, mint a lágyabb daraboknak”.
Mindent egybevetve, a ’Led Zeppelin III’ bizonyos nézőpontból öngyilkosságnak számított, de utólag visszatekintve zseniális húzás is volt egyben. Nem csak azért, mert megvédte a zenekart attól, hogy a Deep Purple vagy épp a Ten Years After mintájára önmaguk karikatúrájává váljanak, hanem mert egy evolúciós lehetőséget is előrevetített számukra. A ’III’ sokkal több volt „az akusztikus albumnál”: egy dobbantót jelentett a népzene, a rock és a világzene szintézise felé, melyek egyébként ugyanúgy megtalálhatóak voltak az előző két lemezen is, amikre ugye mindenki csak úgy hivatkozott, hogy „a Led Zeppelin valódi stílusa”. A feszes és rejtélyes ’Friends’ például egy kísérleti próbálkozás eredménye, melyet Page kimondottan az észak-afrikai vibráló zenék mintájára hangolt, plusz előrevetítette a ’Kashmir’ és a ’Four Sticks’ világát. Abba belegondoltatok már, létezne-e egyáltalán a ’Stairway To Heaven’ és az ’Over The Hills And Far Away’ olyan stílusteremtő darabok nélkül, mint a ’That’s The Way’ vagy a ’Gallows Pole’?
Page tehát próbálgatta a szárnyait, de Robert Plantnek is lehetősége nyílt megvillogtatni szövegírói vénáját. Többé már nem volt elvárás, hogy a mellét verve méregesse a farkát, megírhatta első igazán nagyszerű szövegét, a ’That’s The Way’-t. Page gitárzuhataga, a cimbalom és a szinte már síró pedálok közepette Plant egy gyászos gótikus mesét sző, hasonlóan Bobbie Gentry 1967-es ’Ode To Billie Joe’-jához. Kísérteties kétértelműségével a dal szólhat osztályharcról, rasszizmusról, homoszexualitásról vagy akár ökológiai katasztrófáról. Plant állítása szerint a harmadik nagylemez elképesztően fontos szerepet játszott méltósága megőrzésében, de ez talán az egész zenekarról elmondható.
A Led Zeppelin merész volt ugyan, de nem elég őrült ahhoz, hogy teljesen eltávolodjon a hard rocktól. Miközben az anyagnak megvannak a maga lágy, csöndes pillanatai, helyenként igazán hangos tud lenni – a maga módján. Az ’Immigrant Song’ az egyik legsúlyosabb és legérdekesebb dal a Zeppelin teljes katalógusában. Egy út inspirálta, mely során a banda június 22-én pihenésképp kiruccant adni egy koncertet Izlandon. Három hónapja ez volt az első fellépésük, melynek helyszínéül a reykjavíki Laugardalsholl Sports szolgált. Plant egyszerűen szabadjára engedte képzeletét, miközben megfigyelte Izlandot: „Azon alkalmak egyike volt, amikor éjjel lepihennél, de nem tudsz aludni, mert 0-24-ben süt a Nap. Az égboltnak csodálatos színe volt, nem tudtam nem a vikingekre és hatalmas hajókra gondolni – és persze John Bonham étvágyára. Kevesebb mint egy héttel később már a Bath Festival Of Blues & Progressive Music főattrakciójaként volt jelenésük az Egyesült Királyságban, ahol – nagyon helyesen – az ’Immigrant Song’ volt a nyitódaluk. A több mint három órás koncert 150000 rajongó előtt nem meglepő módon hatalmas sikert aratott. Page akusztikus gitárja mellett a show közepén John Paul Jones basszusgitárról mandolinra váltott a ’The Boy Next Door’ erejéig, mely később ’That’s The Way’ címmel került fel a ’III’-re.
Az akusztikus témák mellett tehát a maga nemében kemény dalok is szerepelnek az albumon, ott van például a ’Since I’ve Been Loving You’ hamisítatlan bluesa, vagy a dühöngően feszes ’Celebration Day’. És persze olyan kuriózumok is, mint az ominózus Aleister Crowley idézet, ami itt sokkal direktebb, mondhatni zeppelinesebb módon jelenik meg, mint a Beatles ’Sgt. Pepper’s Lonely Heart’s Club Band’-jének borítóján. A ’Do what thou wilt’ és a ’So mote it be’ a bakelit egy-egy oldalába lettek belevésve, Terry Manning hangmérnök javaslatára. Az okkultista Crowley „Anglia leggonoszabb embere”-ként vált hírhedté. A lemez megjelenésekor Page érdeklődése a sötét művészetek iránt már nyílt titok volt, az első valódi kinyilatkoztatást pedig ezek a sorok jelentették: „Nem kötöttem szövetséget az ördöggel. De a mágia érdekelt, minden formában. Megvettem Crowley házát, hogy ott alkothassak. De az igazság az, hogy ez sosem történt meg. Most néhány barátom él ott.”
A zenekar egyébiránt mindig mélyen elhatárolódott attól, hogy önmagukat ismételjék. „A ’Since I’ve Been Loving You’-val előkészítettünk valamit, ami a jövőben várt a rajongókra” – így Page. – „A blues szellemében játszottunk, de a zenénket olyan új dimenziókba helyeztük, melyek négy zenész masszív elhatározásában fogantak meg.” Az előzményeket tekintve legszürreálisabb dolog a ’Led Zeppelin III’-vel kapcsolatban valószínűleg az a tény, hogy az évek során megfelelően beérett. Miközben sosem ez lesz a hivatkozási alap velük kapcsolatban, nagyon is időtálló marad. Csak gondoljatok bele: szakállas srácok, akik turkálóból öltözködnek, felturbózott népzenét játszanak, mely a dallamait egyszerre a liberális világzenéből kölcsönzi és mégis kihallhatók belőle a heavy metal alapjai, ez az igazi indie rock a modern fülnek, nemde? Nem csoda tehát, hogy az album csak az utóbbi két évtizedben háromszor annyi példányban kelt el, mint amennyit eladtak belőle az első 20 évben. Talán épp erről beszélt Page, mikor azt állította, hogy „nagyon is tudtuk, hogy a jó úton haladunk és hogy amit csinálunk az új alapokat ad a popzenének. Egy machetevel hadonásztunk a dzsungelben, ezzel pedig generációs templomokat fedeztünk fel.”
A stílusformáló szerep kemény feladat, ugyanakkor nagyon is kielégítő eredménnyel szolgál, ha megfelelően okos emberek követik a lépéseid. A ’Led Zeppelin III’-ről öt évtized távlatából elmondható, hogy sikeresen felépítette a maga templomát: olyan előadók meghatározó élménye volt az évek során, mint Laura Marling, a Fleet Foxes, Devendra Banhart vagy akár a Mumford & Sons. Az album októberi megjelenését követően a Led Zeppelin folytatta útját, ahogy mindig is tette, és azonnal megkezdődtek a valaha volt legsikeresebb Zep’ album, a ’Led Zeppelin IV’ munkálatai. Ugyanazzal az akusztikus gitárral a kezében, melyet egy lemezzel korábban is nyúzott, Page összerakta a zenekar legkedveltebb himnuszait: a ’Stairway To Heaven’-t, a ’The Battle Of Evermore’-t, a ’Going To California’-t és a ’Four Sticks’-et. A kritikusokat pedig – mindenki mással karöltve – sikerült letaglóznia.
Somogyvári Ákos
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
