Bejelentkezés

x
Search & Filters

Megadeth – ’The Sick, The Dying… And The Dead!’ lemezkritika



Hosszas várakozás után, idén szeptemberben végre megjelent a várva várt új Megadeth (vagy ha úgy tetszik: Dave Mustaine & Co.) lemez. 
 
A csapat karrierje során rekordidő, uszkve hat év telt el a legutóbbi anyag, a 2016-os Dystopia óta, és – ha lehet ezt így mondani – a srácok nem is nagyon unatkoztak ez idő alatt, köztudott, hogy sokminden közbeszólt a munka során: Covid-19, a frontember torokrákos megbetegedése, vagy talán a legnagyobb port felkavaró eset, a hű bajtárs, a testvér, David ,,Jr.” Ellefson eltávolítása a fedélzetről. A részletekbe jelen cikkben nem kívánok belemenni, nyilván mindenki, aki ezeket a sorokat olvassa, képbe van a zenekarral, ezért értelemszerűen pontosan tudja, mi történt, az pedig, hogy ennek így kellett-e lennie, vagy sem, nyilván egyéni vélemény kérdése. 
 
Még a Megadeth-ben töltött idő alatt, a stúdióban feljátszott basszustémáit a történtek után Mustaine eltávolíttatta a producerrel (igen, ennyire durva a helyzet kettejük között), és a Sadus, Testament, Death, stb. felől ismert basszerlegenda, Steve Digiorgio kapta meg helyette ezt a feladatot, aki a részei feljátszása után ki is esett a képből, így a koncerteken az a James LoMenzo került a basszusgitárosi posztra, aki korábban már a zenekar Endgame című albumán is pengette a négyhúrost.
 
James LoMenzo
 
Na de térjünk végre a lemezre. Őszintén szólva – amúgy fanatikus Megadeth rajongóként - nem igazán tudtam, mire számítsak majd a friss anyagtól, hisz ha jobban belegondolunk: egy a 80-as évek óta (majdem) töretlenül működő zenekar 2022-ben már nemhogy újat nem tud mutatni, de még az is feladja a leckét a legtöbbüknél, hogy olyat produkáljon, ami ,,méltó régi nagy híréhez” – ahogy a költő mondta egykoron. Így van ez a Megadeth esetében is, a csapat legutóbbi lemezein ugyan akadt pár zseniális tétel (az előző két anyagról pl. a címadó nóták) de emellett ugyancsak rejtegettek pár laposabbra, erőltetettre sikeredett szerzeményt is. 
 
Véleményem szerint, a ,,hogy tetszik az új lemez” kérdést nagyban befolyásolja az ilyen esetekben az is, hogy az ember úgymond ,,milyen füllel” hallgatja azt. Ahogy azt az előbb említettem: egy ennyi éve működő zenekartól már ne várjunk csúcsalkotást, hibátlan mesterművet, mert a lőpor java már elfogyott, és ugyan pár remek dal még kitelik egy ilyen ,,veterán” brigádtól, de Rust In Peace 2-t, vagy Painkiller 2-t teljesen felesleges várni, mert ebben az esetben óhatatlanul csalódás lesz a vége. Jómagam nem is tettem ezt, inkább csak örültem, hogy végre itt van vöröshajú kedvencem új lemeze, aztán csak hátradőltem, és mindenféle előítélet, előzetes spekuláció nélkül hagytam, hogy pörögjenek a friss nóták. És nem bántam meg. 
 
 
Sejtelmesen fúj a szél, a távolból harangszó, majd egy hátborzongató kiabálás hallatszik egy férfitól (,"Bring Out Your Dead!" – Hozd elő a halottaid!”). Így indul a lemez, remek hangbéli megtestesüléseként a fantasztikusra sikeredett borítónak, mely az 1600-as évek nagy londoni pestisjárványát hivatott illusztrálni, természetesen a zenekar kabalafigurájával, Vic Rattlehead-del a fronton. Közben Mustaine lágy akkordbontogatásba kezd, az introhoz méltóan nyomasztó, vészterhes húrokat penget, majd egy velőtrázó nyújtással rátér a lényegre, a többiek is beszállnak, és indul is a címadó nóta megállíthatatlan zakatolása. A zseniálisan elővezetett riffre azonnal felkaptam a fejem, tízpontos telitalálat, mely annyira megkapóan melodikus, hogy akár egy power metal zenekarnak is simán odaajándékozhatták volna – de azért mégsem tették hálistennek, mert akkor most nem lenne minek örülni. smiley Dave remek verzét hoz, amit a korábbi anyagon debütált brazil gitármágus, Kiko Loureiro díszít pofás kis betétekkel. Érdemes közben megfigyelni a dal szerkezeti felépítését is, mely amilyen hagyományosnak ( vagy meg merjem kockáztatni a slágeres jelzőt?) tűnik elsőre, annyira fordulatos, tempó és ritmusváltásokkal gazdagon átszőtt nótává növi ki magát. A harmadik verze után ugyanis jobbnál jobb riffeket tolnak az orrunk elé a srácok, majd Loureiro mester szólózik egy fantasztikusat – dallamos frázisai egyből a fülbe ülnek – a végén pedig a szimpla, ám annál hatásosabb „DIE! DIE! DIE!” rész aprít, amit két kör után sikerül még ennél is tovább fokozni Dirk Verbeueren jóvoltából, a dobos itt aztán nem kíméli a két lábdobot. A Soilwork-ből elcsábított belga srác biztosan alig várta, hogy végre a stúdióban is bizonyíthasson, hisz az előző lemezt feljátszó, majd a turnén még részt vevő Chris Adler (ex-Lamb Of God) után szinte egyből bekerült a zenekarba. Megérte várnia, remekül teljesít amúgy az egész korongon hallhatóan technikás, magas szinten képzett játékával, noha stílusa nem olyan karakteres, mint ,,a régi szép időkben” a jazz-fenomén Gar Samuelsoné, vagy a csapat klasszikus felállásának ászáé, Nick Menzáé, de erre a lemezre hozza, amit kell, teljesen rendben vannak a dobtémák. A dal végén pedig majd kiugrok a bőrőmből, hiányzott már valami ilyesmi a csapat műhelyéből. 
 
 
A következő két darab némileg egy kalap alá vehető, hagyományosabb megközelítésű speed-gránátok a jól bevált old school recepttel: két eldarált verze és refrén után belassult tempókkal operálnak, majd egy kis elidőzgetés után folytatódik a száguldás. Ha mindenképp hátrányt akarunk keresni a két nótában, talán a verzéket említeném, ezek ugyanis kicsit olyan semmilyenre sikeredtek. De ettől függetlenül találunk bennük jó pillanatokat. Előbbi, a Life In Hell valamelyest hagyományosabbnak tekinthető, Kiko ismét káprázatosat szólózik benne, a dal vége felé pedig Mustaine váratlanul jól eltalált, elnyújtott háttérvokálokkal spékeli meg az amúgy egyáltalán nem rossz refrént.
 

 
Utóbbi, a Night Stalkers rokon téma, ismét döbbenetes gitárvarázslással. A belassulós résznél pedig a közismert rapper, Ice-T is feltűnik egy kis szavalás erejéig, majd egy a zenekartól szokatlan – legalábbis az énektémákat tekintve szokatlan – betétet hallhatunk, ami amúgy teljesen működőképes, sőt, fel is kaptam rá a fejem. Csak kár, hogy – mint említettem, - Dave olyan jellegtelenül mondókázik a verzékben. A lendületből mégegyszer visszavesz egy hegedűkkel alázengett, rövid, klasszikus gitártéma, majd LoMenzo tízpontos basszuskiállása és az arra érkező gitár vezet minket vissza a zúzáshoz. 
 
 
A sejtelmes bevezető után lomhán vánszorgó riffelésbe kezdő Dogs Of Chernobyl elsőre talán dögunalomnak tűnhet, de amúgy ez is tartogat jó pillanatokat, nagyon tetszik például a verzékben az a minden versszak után elővezetett, a címhez híven kínzóan elnyújtott kis gitártéma. A második refrén után pedig alaposan rátaposnak a gázpedálra, Dave kegyetlen szövegköpködésbe kezd, és itt végre ő is szólózik egyet – igaz, a jól bevált, már-már védjegyszerű pentaton/blues skála alapú futamait hozza, de totál működnek a dalban.
 

 
A Sacrifice alapriffje nem éppen az album legötletesebbje, inkább egy már sokszor elpuffogtatott metal séma, de a nóta remek érzékkel elkapott ritmikája és lendülete simán élvezhetővé teszi, a verzék után hallható nyomasztóan disszonáns riff pedig telitalálat. A Junkie feszes tempóban döngölő téma jó kis refrénnel és többkörös szólókkal, akárcsak a Psychopathy törzsi rituálékat idéző dobolással megtámogatott, csaknem másfél perces átvezetése után következő Killing Time. A Soldier On! meglehetősen átlagosra sikeredett nyitóriffje hallatán nem gondoltam volna, hogy egy ennyire frankón elkapott, dallamos és fogós refrént kanyarítanak ki belőle (a verzék utáni átvezetések is nagyon tetszettek amúgy), a második körben már az egészet együtt dúdoltam Dave-vel. 
 
 
Több dalban is azt figyeltem meg, hogy a karakter és a lendület nagyon rendben van, de a verzék sajnos igencsak sótlanok, így aztán a refréneknek kell gyorsan sietniük, hogy még időben mentsék a dalokat attól, hogy a hallgató lemondjon róluk. 
 
Így gondoltam ezt elsőre is, legalábbis addig, mígnem jött a Célebutante, sodró speed metalos témáival (bár a dal inkább rockos, mintsem metalos lendülete nyomán akár becézhetnénk speed ’n’ rollnak is, smiley), mintha a fejembe látva azonnal rá akarna cáfolni erre az egészre, mert ez a nóta bizony végig élvezetes marad. Kár, hogy ez csak erre és a nyitó címadó számra igaz a lemez dalai közül. 
 
Ja nem, merthogy jön egy kis űrutazás a Mission To Mars képében, melynek már a címéhez méltó introja is olyan, mintha valami sci-fi filmhez irták volna aláfestő zene gyanánt, aztán berobban a tényleges dal, és – noha semmi extra, csak szimpla riffek kényelmes középtempóban tálalva – egyszercsak azon kapom magam, hogy új kedvencet avattam a zenekartól. Nem is tudom mivel ragadott meg, talán az egyszerűségével ,talán a zenekartól szokatlan jellegével, vagy Mustaine cseppet megmosolyogtató, de annál jobb „I wanna , I wanna wanna” szövegével (kicsit olyan húszéves tinibandák énekeseire emlékeztetett, ezért is tartom egy kicsit megmosolyogtatónak egy 61 éves fazon szájából, de amúgy nagyon jó kis téma), mindenesetre a lemez egyik legkiemelkedőbb dalának tartom. Amúgy ha odafigyelünk, a dal közepén a rádión beszélő asztronauta szájából elhangzik a Rust In Peace lemez címe is a mondataiba ágyazva:) A dalt végül pörgős, reszelős riff zárja, elégedetten bólintok.
 

 
Majd következik az albumról előzetesen elsőként bemutatott We’ll Be Back. Vágtázó speed/thrash szerzemény, aminek a verzéi egyébként a lehető legnyíltabban idézik meg a zenekar Good Mourning/Black Friday című dalát a Peace Sells… lemezről. Ettől függetlenül elsőre nem tűnik annyira izgalmasnak, mint a régi klasszikus, aztán hirtelen meglepetésként a lemez talán legjobb refrénjét kapjuk. A dal végéhez közeledve, az utolsó refrén után hallható riffre Mustaine egy olyan témát hoz, amiről akaratlanul is a Testament „Trial By Fire”-je jut eszembe, az ezt követő lassú rész pedig – talán a disszonáns akkord miatt – akkora Voivod, hogy arra talán még Snake-ék (a kanadai zenekar énekese – a szerk.) is felkapják a fejüket. 
 
 
A két záró tétel pedig feldolgozás, a Dead Kennedys 'Police Truck'-ja nem éppen a legjobban sikerült coverje a bandának, amúgy hallgatható, sőt, látom is a szemem előtt, ahogy egy nyári fesztiválkoncerten a söröspoharakkal teli kezű ifjoncok erre ugrabugrálnak, de szerintem a Megadeth mindig is a 80-as 90-es évekbeli felvételein hozta a legjobb feldolgozásait.
 
A Sammy Hagar klasszikus, a This Planet’s On Fire talán egy fokkal erősebb a Dead Kennedys covernél, de különösebben ez sem vágott földhöz, még annak ellenére sem, hogy Hagar is vokálozik benne a főnök mellett.
 
 
Nos, ez a 2022-es Megadeth, nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy megérte-e a várakozást, vagy sem, de ahogy azt már mondtam: ezek a bandák már sosem fognak akkora alapműveket letenni az asztalra, mint a hőskorban, ezért aztán ezt ne is várjuk tőlük. Inkább csak hallgassuk az új lemezt, mindenféle előítélettől mentesen, a többit majd utána eldöntjük. 
 
Összességében jó kis anyag lett ez amúgy, csak kár, hogy sok dalt valóban az ötletes refrének mentenek meg a dögunalomtól, de azért akad pár remek szerzemény is köztük. Pontozni nem fogok, mert feleslegesnek tartom, legyen elég annyi, hogy ez a zenekar igenis tud még jó dalokat írni, ez a makacs, de mégis simán szerethető vöröshajú géniusz pedig ismét bebizonyította nekünk, hogy a világon semmi, még a daganat sem állíthatja meg, és ez mindenképpen nagyra becsülendő, a magam részéről rajongóként talán sosem voltam még rá ennyire büszke, mint most.
 
A 'The Sick, The Dying… And The Dead!' dallistája:
 
01. The Sick, The Dying… And The Dead!
02. Life In Hell
03. Night Stalkers (feat. Ice T)
04. Dogs Of Chernobyl
05. Sacrifice
06. Junkie
07. Psychopathy
08. Killing Time
09. Soldier On!
10. Célebutante
11. Mission To Mars
12. We'll Be Back
13. Police Truck (Dead Kennedys cover)
14. This Planet's On Fire (Burn In Hell) (Sammy Hagar cover) 
 
 
Rick L’yanne