Minden tekintetben nemzetközi színvonal - Watch My Dying: 'Egyenes kerülő' lemezkritika
Watch My Dying: Egyenes kerülő (2024, Metal.hu)
Az indusztriális, extrém metál hazai kolosszusának új lemeze minden ígéretet bevált. Mit vártunk tőle? Őszintén, nem tudom. De elégedett vagyok, akárhányszor hallgatom, sőt. Az itthoni színtér egyik legfontosabb produkciója továbbra is a csapat. És mindennek ellenére számomra csak a „tárháztudatban” voltak ott mindig, ismervén jelentősségüket, de sose különösebben elmerülve a zenéjükben. Úgy döntöttem a kritika megírásánál, hogy ezt így hagyom. Hadd legyen más, mint a többi, már megjelent írás. Így tehát nem a diszkográfia tükrében hallgattam meg az anyagot, se nem régi rajongóként.
Első hallgatásra is feltűnt: a legtöbb lehangolt és HD-val (sampler-rel) dolgozó hazai zenekar csak álmodik ilyen riffekről, sőt, itt egy dalon belül annyi arcszaggató téma, annyi ötlet szerepel, amit mások egy lemezen át nyúznak. Ami a pláne, hogy legtöbb esetben így is koherensen működik az anyag. A riffek masszívak, de olykor klasszikusabb kikacsintásokkal játszanak, és mindezek közepette mindig „okosak”, abszolút jó értelemben. Vannak jól detektálható hatások, puffogtathatunk ismertebb neveket, mint a Korn vagy Meshuggah, és abszolút felvillanyozó volt Persefone-szerű húzásokkal is találkozni (még ha a zeneszerzők nem is ismerik). A kohéziót segíti továbbá a vélhetően alaposan összekreatívkodott elektronikus hátország, ami a sok nüansznyi húzással a mélyrétegekbe ágyazva elősegíti a háló összeszőttségét és összecsengését. El tudom képzelni a felénk tornyosuló lemezt egy monstrumozós építményként, melyből mintha az összes dalt egyszerre szólna felénk. Szigorú, rémisztő, mégis ismerős, imperatív hang ez. Valamiféle borzongtató felismerésre bír, belemeredünk egy démonainkkal telített kútba.
A lemez dinamikáját számomra a monolitként elénk táruló, velejéig indusztriális, technicizált zene és a belepréselt nyers erő feszültsége adja. Például ennek egyik kicsinyítő tükre a Napköszörű cím, melyben egymásba ágyazódnak egy markánsan természeti fenomén egy prototipikusan technoszferikus-ipari tárggyal. Az instrumentális-elektronikus intermezzo-k sem pusztán időhúzások, filmzenei szintű és nívójú mozzanatokat idéznek és jelentős szereppel bírnak az album világépítésében, a feszültség fenntartásában. Abszolút nem passzív a hallgatáskor ránktelepedő sötétség: húsbavágó-harapó, dühös, kígyóként tekergő, aktív. Nem pusztán agyon nyom, szinte ijesztő tud lenni az az agresszió, az a nyomasztás, ami a dalokból árad, mintha valami sújtás bekövetkeztére várnánk, amiről csak annyit tudunk, hogy jön majd, afféle személyes pokolba, tébolyba szorulunk, üldözötten.
A metálszövegek nagy része, valljuk be, általában komolyanvehetetlen (de persze úgy is sok a szerethető). Különösen, ha magyar nyelvű a csapat, nagyon nehéz nem szekunderszégyent érezni az elhasznált, rímkényszeres, klisés-edgy képektől, fordulatoktól. A lemez szövegei nem térnek el a metal hagyományos témáitól, képeitől, alakzataitól, pozícióitól és horizontjaitól, ugyanakkor nem dilettánsak, redundánsak, visszásak. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy van egy afféle narratíva, ami átfogja a lemez korpuszát. Továbbá vannak jó találatok is, szerintem, Instagram idézeten túl is jól működik például a Csontfehérben a következő: „Az idő begyógyít / Minden sebet / Tép majd helyettük / Frissebbeket”. A rekesztett éneket Rob Zombie-n kívül nagyon ritkán tudom affirmálóan befogadni, de itt már igen régóta működőképes, kifejezetten szépen festi az árnyalatokat az érzelmekben, helyzetekben a tiszta-rekesztett ének váltakozás és a az üvöltés-hörgés kontaminációi. Egyébként, megfelelő promócióval ezzel a lemezzel szerintem rengeteg új rajongót zsákolhat a csapat. Én is kíváncsi lettem nagyon egy koncertükre, biztosan elmegyek majd. Az albumzáró Utolsó fejezetben megjelenő Ritzel Ani hangja és a dal hangszerelése zenei szempontból egyféle feloldozást sejttet, igaz, ahogyan vége van, igazi cliffhanger-ré teszi a történetet. És hát a szöveg sem a legderűsebb, a másik hang beinvitálásának gesztusa pedig korántsem olyan egyértelműen megnyugtató, ha az anyag addigi szövegeinek fényében vizsgáljuk.
Erről a lemezről nem kritikát, tanulmányt kéne inkább írni, folyamatosan ez a benyomás dolgozott bennem, mindegyik dalról lehetne részletesebb elemzést készíteni. Egy lemezen belül egységesen úgy építkezni, ahogyan itt a WMD teszi, ennyi téma mellett, az lehengerlő és elismerendő teljesítmény. Hát még egy életművön belül. Minden tekintetben nemzetközi színvonal. Remélem, mielőbb látom őket!
Az 'Egyenes kerülő' album dallistája:
01. Egyenes kerülő
02. Kopogtatni egy tükrön
03. Jobb nap úgysem lehet
04. Napköszörű
05. Zuhogó testek
06. Minden rendben
07. Csontfehér
08. Mindenáron a béke se kell
09. Fedetlen lépés
10. A sötétség legalján
11. Utolsó fejezet
Gyarmati Dominik
Fotó: Hilák Antónia
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
