„Napfény és gin-tonic” - Elefánt + Analog Balaton koncertbeszámoló: Csongrád, Tisza Presszó, 2022.05.14.
Szombat esti kikapcsolódás gyanánt átmentem Szentesről Csongrádra a Tisza Presszóba, ugyanis jobb program nem nagyon volt a környéken, illetve sem az Analog Balatont, sem pedig az Elefántot nem láttam még élőben.
Két előadó révén, viszonylag korai kezdés fogadott, ami teljesen érhető, ugyanis nem nagyon van értelme manapság elnyújtani egy koncertet hajnalig, ez nem a főváros, itt jönnek és mennek az emberek, de van, aki marad. A hely családias miliőjéről már többször írtam a beszámolóim során, most is hasonló „érzés” fogadott: rengeteg fiatal töltötte meg a színpad előtti részt, pezsgő élettel teli helyszínné varázsolva a Tisza Presszó kerthelyiségét.
Az Analog Balaton eklektikus duója, Vörös Ákos és Zsuffa Aba nyitotta a sort (és remélhetőleg később a sört, egészségükre!) elektronikus alapokon nyugvó különleges zenéjükkel. Mondhatni laikusként csöppentem ebbe bele, ugyanis nem tudtam mire számítsak– az Elefántot már egy ideje figyelemmel követem, úgy a Gomoly albumuk óta – de, hogy mit fog nyújtani az AB, arra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Álomszerűen chill-es, néhol pop-osan nyugis beat-ekre épülő new wave / vapor wave elektronikából indulunk ki, amibe olykor – olykor, kiváló érzékkel adagolt dallamok és sampling-ek kerülnek. Ehhez rakjunk még kellemesen széteffektezett vokálokat, agyalós-kattogós szövegeket, hangulatos gitárokat és gyakorlatilag megkapjuk az Analog Balatont. Ami a különböző stílusbeli építő elemek ellenére is egészen koherens marad. Persze azért nem lehet a srácokat ennyivel elintézni. Többször is beugrott a Forest Swords neve velük kapcsolatosan, illetve némely részeknél a Four Tet is, de a fellépésüket figyelve valami igazán egyedi kerekedett ki a történetből. Amit abszolút a magunkénak tudunk érezni és átérezni. Ami a „miénk”. Nincs túltolva, nincs benne görcsölés, nem cringe, nem nyáladzik, nem fordul át műanyagba és ál-intellektuel módon kommunikál velünk, hanem szinte tökéletesen reprezentálja a dalszövegek által megfestett életképeket. Zene és szövegek kéz a kézben járnak.
Műsoruk váza, a Lent debüt dalaiból épült fel, minden egyes track önálló személyiséggel bír, ha szabad azt mondanom „hangulatában totál életszagúak”. Utólag visszahallgatva az olyan számokat, mint a Dealer, az Acid vagy a Hibrid, élőben ugyanúgy visszaadták a flash-t. A hangzás szerintem rendben volt, eleinte kicsit sok volt az alja és a mély, de aztán máshová pozícionálva magam a nézőtéren, gyors megoldotta ezt az apró gondot. Közel órás set-jük gyorsan lement, pedig szívesen hallgattam volna még. Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem őket és mindenféle túlzás nélkül állítom, hogy hiánypótló, amit ez a két úriember itthon leművel. Érdemes lesz rájuk jobban odafigyelnem a közeljövőben, mert megérdemlik. Színvonalas produkciót láthattunk tőlük.
Fél 9 magasságában aztán bejött az Elefánt. A Szendrői Csaba (énekes, költő, dalszövegíró) vezette ötös, nem sokat teketóriázott, egyből a húrok közé csaptak a Paulinával. Ami rögtön szembe tűnt, hogy milyen frankón megdördült mögöttük a cucc. A már - már punk rock-os felütést követően jött a Madarak – Micsoda – Én hármasa, mely bentebb, közelebb húzott. Azonnal hatott a lélekre. És mindezt szinte észrevétlenül. Aztán elengedés: a Csukódj be – Minden – Por – Nem számít szekciója hozott némi enyhülést, de csak a felkavaró érzések pillanatnyi nyugodalma volt ez.
Mélyben szunnyadó feszültség, kordában tartott belső energia és némi napfény. Olykor keserédes monumentumok. Szomorúság és merengés. Melankólia. Ha jobban odafigyelünk és összpontosítunk, akkor mindez képes kitörni, akár élőben megmutatkozni: ez az Elefánt sajátja. Miközben a zenei szekció, Németh Szabolcs (dobos), Horváth B. Ede (basszusgitáros), Tóth András (gitáros) és Kovács Zoltán (billentyűs) fenn varázsolt a deszkákon és mindenkit magával ragadó hangulatot teremtett, addig Szendrői Csaba hangjával és dalszövegeivel konkrétan a szívünkig hatolt. Kevesen képesek erre. S mindezt két gin-tonic közt. Költeményei inkább versek, szürrealista szó-festmények. Nincs nagy megfejtés vagy misztikum, bárki számára értelmezhető a mondanivaló, csak legyünk hozzá elég befogadók. És lehetőleg legyünk emberből.
Az este során az egész Elefánt életműből csemegézhettünk, (mint később tapasztaltam) műsoruk egy vad, érzelmi - spirálhoz vagy örvényhez volt hasonlatos. A képzett muzsikusoknak köszönhetően, a performansz hibátlan volt és nyugati színvonalú. Ahogy számonként haladtunk előre, úgy merültünk el egyre mélyebbre az érzelmek tengerében. Mindig volt egy pont, ahol már nem volt visszaút (például az Ég velednél). Aztán azon veszed észre magad, hogy csak visz a Folyó, majd kapunk még egy Fakardot a kezünkbe és Plüsst az arcunkba. A Macskákra nem találok szavakat, aki ismeri dalt, az tudja, miről beszélek. Csúcspont. A végén a Paula – Kösz – Bordahajtogató (!) hármasa zárta programjukat, a kör biztonságosan kiteljesedett, a spirál végéhez értünk, mi pedig az Elefántnak hála, gazdagabbak lettünk egy csodás élménnyel.
Sokat gondolkoztam, hogy a hazai zenei palettán, hova lehetne sorolni az Elefántot, mert az alternatív indie-rock követelményeinek szerintem megfelel, de valahol meg azt érzem, hogy ők, így öten sokkal többek annál, mint hogy bármilyen stílus-skatulyát is rájuk lehessen húzni. Talán a Radiohead grandiózusságával rokon, amit a Szendrői Csabáék csinálnak, itthonról pedig csak a legnagyobbak közé (Quimby, Vad Fruttik, 30Y, stb.) tudom sorolni őket. Az Analog Balatonhoz hasonlóan, hiánypótló, amit létrehoztak a fiúk, ha lehet azt mondani, az Elefánt a mi kis drága kincsünk, szemünk fénye, s büszkesége. Igazi Hungaricum. Szeressük őket!
Lps Cns
Fotók: Novák Attila
Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
