Bejelentkezés

x
Search & Filters

Napsütötte pop-punk albummal jelentkezett a LongStoryShort!: 'Helo' lemezkritika

Igencsak barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar zenei paletta bővelkedne pop-punk bandákban, sőt, alapos fejtörés kellene hozzá, hogy a Fish!, a The Grenma és a Rockbook I. Online Tehetségkutatóján is megfordult Burning Hate Heroes mellett bárkit is megnevezzünk. Ezen az áldatlan állapoton szeretne változtatni a 2017 óta ténykedő LongStoryShort!, akik egy négydalos angol EP után nemrég adták ki első teljes albumukat, a Helót, immár túlnyomórészt magyar szövegekkel.
 
Bevallom, annak ellenére, hogy a stílus kifejezetten közel áll a szívemhez, az LLS valamiért teljesen elment mellettem egészen a Leléptél klipjéig, ami egyúttal a lemez felvezető dalának is tekinthető. Műfajtól függetlenül hosszú idő után először éreztem úgy, hogy valami igazán elkapott és pontosan azt hozta, amire éppen szükségem volt és ami egy kis izgalmat csempészhet a néha meglehetősen szürke mezőnybe. Persze tény és való, hogy a pop-punk műfaj sokkal inkább a kikapcsolódásról és a lazulásról szól a világmegváltó gondolatok és megoldások helyett, de néha igenis szükség van erre is.
 
 
A Helo lemezen kilenc dal – hét magyar és két angol – kapott helyett nagyjából 27 percben, ami pontosan jelzi, hogy átlagosan 3 perces nóták sorakoznak itt, amelyekben éppen ezért nincs is üresjárat és akkor is ideális hallgatnivaló, ha valakinek szó szerint csak egy szabad fél órája van. Az album a címadó dallal indul, ami rögtön meg is adja az alaphangot: mondhatnánk, hogy Kaliforniában érezhetjük magunkat, de sokkal inkább a Balaton-parton, ami konkrétan meg is jelenik a szövegben, miközben a banda éppen táncba és buliba hívja a hallgatót.
 
Azt hiszem, nem kockáztatok nagyot, ha kijelentem, hogy a srácokra minden bizonnyal nagy hatással van a Blink-182 és a Sum 41, ugyanis kezdettől fogva könnyen eszünkbe juthatnak az említett zenekarok jobb pillanatai, sőt, a másodikként érkező Egy életen át akár egy klasszikus Mark Hoppus-Tom DeLonge szerzemény is lehetne, amibe emellett mégis sikerült egyedi ízt is csempészni, részben az ötletes, frappáns szövegeknek köszönhetően. Ha már itt tartunk, a nyelv mindenképpen sarkalatos pont, hiszen ez a műfaj alapvetően angolul szólal meg, és talán ez is az egyik oka lehet annak, hogy idehaza elég kevesen próbálkoznak vele. Nekem a – nem is annyira – közelmúltból csak a szép (vagy megítéléstől függően éppen kevésbé szép) emlékű Mom’s Favorite, Aljas Kúszóbab, IdiotSide trió ugrik be, és bár nem célom megbántani egyik szóban forgó csapatot és annak emlékét sem, de a LongStoryShort! mindhármuknál jóval magasabb minőséget képvisel a dalszerzés és a produkció szempontjából is. Visszatérve a szövegekre, a fiúktól kifejezetten jó döntés volt, hogy magyarra váltottak, mert ezek a dalok szerintem egytől egyig jobban sikerültek, mint a 2018-as My Summer anyaga, és magán a Helón belül is éppen a két angol szám talált be nálam a legkevésbé, bár a Song for the Heartbroken-t egészen megszerettem több hallgatás után.
 
 
Az album második fele a Ha erre gondolnál-lal indul, amiről nekem egy másik korábban említett magyar zenekar, a The Grenma ugrott be, és helyenként még Marschall György hangja is hasonlít Szalay Csongoréra. A dal egyébként már első hallásra tökéletes koncertnótának tűnt az együtténeklős részek és a „nanana” rész miatt, ráadásul a szóló is igencsak tetszetős. Az azt követő Gyere azonnal a szívem csücske lett: hibátlanul eltalált hangulatú pop-punk – vagy ahogy a banda korábban utalt magára „school punk” – nóta, amire még a szobában is ugrálnia támad kedve az embernek. Itt is van egy erős Blink utánérzés, sőt, én éppen az ilyen dalokat hiányolom tőlük az utóbbi jónéhány évben.
 
A Gyere után következik a második angol nyelvű dal, a Song for the Heartbroken, ami szerintem sokkal jobban sikerült, mint az Is This World Alright?, azt viszont mindkét szám esetében el kell ismerni, hogy az angolul megfogalmazott sorok is jók lettek és a kiejtésre sem lehet panasz, pedig ezen a téren sok hazai előadó elvérzett már. Az album végére visszatérünk a magyar nyelvhez: Az ár kifejezetten pozitív, buzdító üzenetet fogalmaz meg, egyfajta jóindulatú seggberúgás, ami megadja a kezdőlökést az induláshoz, ha valakinek – hozzám hasonlóan – éppen erre lenne szüksége. Stílszerűen a legérzelmesebb dallal, a Talán holnappal zárul a lemez, amit én rögtön a Leléptél-lel rokonítottam, már csak az azonos téma miatt is, hiszen mindkettő a szakítás-elmúlás-továbblépés témáját járja körül, Marschall Gyuri pedig itt mutatja meg igazán a hangja sokszínűségét és vált egyik pillanatról a másikra a nyers dühről a visszafogott, finom megoldásokra, vagy éppen fordítva.
 
 
A Helo a digitális platformok mellett CD-n is megjelent, ami mindenképpen örömteli hír. Maga a kiadvány egyszerű és letisztult: fekete papírtok, rajta fehéren a banda nevével és az album címével, belül pedig egy zenekari fotóval és köszönetnyilvánításokkal. A felvételek egyébként a szegedi Miracle Sound stúdióban készültek, és csak dicsérni lehet az illetékesek munkáját: minden szépen, arányosan szól.
 
Egy minden tekintetben jól sikerült albummal állunk tehát szemben, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki kicsit is kedveli a pop-punk műfajt és úgy szeretné újjáélni a gördeszkaparkos, Blink-182, Sum 41, Offspring pólós időket, hogy közben aktuális, friss, lendületes dalokat hallhat, amikre mostanság különösen nagy szükség van. A LongStoryShort! nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy egy (zömében) magyar nyelvű pop-punk albumot adtak ki 2020-ban, amikor egyébként sem egyszerű az élet, de én mindenesetre szívből drukkolok nekik!
 
A Helo album dallistája:
 
1. Helo
2. Egy életen át
3. Leléptél
4. Is This World Alright?
5. Ha erre gondolnál
6. Gyere
7. Song for the Heartbroken
8. Az ár
9. Talán holnap
 
 
A LongStoryShort! elérhetőségei: Facebook, Instagram, YouTube
 
Tóth Mátyás