Bejelentkezés

x
Search & Filters

Toplistás anyaggal jelentkezett a Spock's Beard: 'Noise Floor' lemezkritika

Amikor meghallottam, hogy Jimmy Keegan dobos, a zseniális kisember kilépett a bandából, már szemem sem rebbent. Nem azért, mert ez a húzás valamiképpen várható vagy megjósolható lett volna, hanem mivel abszolút biztos lehettem benne, ez a zenekar lendületét nem fogja vissza, teremtő energiáit nem apasztja el. Ennél durvább dolgokat is átvészeltek már, ráadásul csak annyit kellett tenniük, hogy fölhívták telefonon a régi ütőst, Nick D'Virgiliót, aki örömmel játszotta föl velük/nekik a dalokat a stúdióban. Az egyelőre talány, hogy mi lesz a koncerteken, ő kíséri-e majd a csapatot a turnéra, vagy valaki mást keresnek erre a szerepre. Mindenesetre remélem, hogy hazánk ezúttal sem fog kimaradni a szórásból.
 
A "Noise Floor" a prog-rock titánok 13. lemeze és csakúgy, mint elődje, az InsideOut kiadó támogatásával jelent meg. A 2015-ös "The Oblivion Particle" vonalát viszi tovább, amennyiben jobbára direktebb, rövidebb dalok kaptak helyet rajta. Ez a kijelentés azért leginkább csak a Spock's Beard egy-két korábbi nagyepikájához viszonyítva állja meg a helyét, hiszen a nyolc dal közül egy sincs öt perc alatt. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy talán az idejét sem tudom, mikor hallottam rock muzsikát utoljára ilyen eszméletlenül jól szólni. Minden hangszer tisztán, jól elkülöníthetően szól, az összhangzat mégis szerves és arányos; nincs torzulás, gerjedés, kása, de pihe-puha lekerekítés, fullasztó kompresszió sem: él és lélegzik az egész. Az érdem elsősorban Rich Mouser hangmérnöké.
 
 
Tagadhatatlan, hogy az Enchantből igazolt Ted Leonard mára teljes mértékben beilleszkedett a csapatba, sőt a zeneszerzési folyamatokból is kiveszi részét. Nekem most valamiért úgy tűnik, hogy talán egy kicsit túl dominánssá is vált, a bandában ugyanis mindenki jól énekel és a kidolgozott kórusokban is jól szerepel, de ezúttal szinte csak Leonard hangját hallani (e tekintetben üdítő kivétel a "Beginnings"). A frontember által egy személyben fölénekelt hangsávok ilyetén szaporításával a vokálok tehát kissé egyneműre sikerültek. Persze élőben másként fog mutatni a dolog...
 
Habitusomból adódóan én szeretnék valamivel több hangszeres részt, szólót, elszállást hallani (mint pl. a végig instrumentális, valószínűleg javarészt Ryo pihent agyából kipattant "Box Of Spiders"-ben), de ez már megint csak amolyan kötekedés. Az viszont tuti, hogy a rajongóknak nem kell azon tipródni, hogy érdemes-e megvenni az albumot; minden habozás, különösebb teketória nélkül mihamarabb meg kell rendelni a dupla CDs digipak csomagot, mert a második korongon helyet kapott négy dal is kiváló, alaposan kiérlelt szerzemény, nem pedig valamiféle koncként odavetett fércmunka. Toplistás anyag – kétség sem férhet hozzá.
 
 
Tartuffe