Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Végre nincs vita, egységesebbek vagyunk, mint valaha" - Dalriada interjú

Az előző évi sikerek után sem dőlt hátra a Dalriada: most áprilisban egész Európát végigturnézták a feröer-szigeteki Týr-rel és a holland Heidevolkkal. De vajon mennyire volt furcsa a tavaly a bandából távozott, a Týr sorait viszont azóta is erősítő Rieckmann Tadeusszal turnézni? Mit tanult a soproni csapat a megszaporodó külföldi fellépésekből? Hogyan bánik a magyar média a metalzenekarokkal, és mikorra várható az új Dalriada-album? Ficzek Andrással, a zenekar alapítójával beszélgettünk.
 
Rockbook: Ezen a turnén a headliner az a Týr, ahol Rieckmann Tadeusz dobol, miközben ő a Dalriadával tavaly szakított. Nem fura így Tadeusszal turnézni, nincsen kimondatlan feszültség?
 
Ficzek András: Részemről nincs, az ő nevében nem tudok nyilatkozni. Érzelmekről beszélni ennyire hosszú ideje a szakmában működő zenekarok esetében – gondolok itt most elsősorban a Týr-re – nincs értelme. A magam részéről nehezen engedek el barátokat, Tadeusszal ráadásul mintegy tizennyolc évig zenéltünk együtt. Ő ezt talán könnyebben lezárta, mint én. Szakmai szempontból egyébként a lehető legjobbkor hozta meg a lehető legjobb döntést, amit támogattam és támogatok most is. Amúgy egy nagy turnébuszban utazunk, ahol külön hálóhelyeink vannak, és nem kell a többi zenekarokkal vegyülnünk, ha éppen nem akarunk.
 
Rockbook: A tavalyi év elég jelentős volt a Dalriada életében. Voltatok például Japánban turnézni az Orphaned Land és a Myrath társaságában, rengeteg fesztiválra hívtak titeket, köztük a Wacken Open Air-re. Ezeknek köszönhetően jött létre ez a nagyobb volumenű turné?
 
F.A.: Ezek a kiemelt külföldi koncertek segítenek abban, hogy láthatóbbá váljunk a magyar határokon túl, úgy az emberek, mint a promóterek, a koncert- és fesztiválszervezők vagy a klubtulajdonosok körében. A mostani turné azonban nem ennek az eredménye, ezt már vagy tíz éve halogattuk. Nem kifejezetten ezzel a felállással, ezekkel a zenekarokkal, de 2008-2010 környékén voltak hasonló,  megkereséseink. Azokat ilyen-olyan okokból kifolyólag nem vállaltuk. A tíz-tizenöt évvel ezelőtti Dalriada lehet, nem tudott volna semmit hozzátenni egy ilyen turnéhoz, a mostani talán már igen. Magyarországon mindenképpen, de máshol is. Francia nyelvterületen, illetve a cseheknél már biztosan jól láthatóak és meglepően „népszerűek” vagyunk.
 
Rockbook: Zárójelbe kerül így most Magyarország?
 
F.A.: Nem. Magyarország mindig is az elsődleges terepünk volt, és az is marad. Az alapfelállás, hogy magyar nyelvű zenét játszunk magyar embereknek. Ezen nem fogunk változtatni.
 
Rockbook: Sokat segítenek gazdaságilag a külföldi bulik?
 
F.A.: Abszolút. Gondoljunk bele abba, hogy nem egy, hanem mondjuk vagy harminc országban vannak koncertjeink, és veszik a merchandise termékeinket.  Azt azért nem bánnám, ha Magyarországon is több figyelem irányulna a Dalriadára, de ez kétélű fegyver. A zenekarok akkor veszik magukra a meg nem értett zseni szerepét, ha valamit nagyon rosszul csinálnak. Nyilván rengeteg időnket emészti fel a külföldi építkezés, ami elvonja az energiáinkat az itthoni dolgoktól is – nem csak a szakmai, hanem a magánéletben is. De innen indultunk, és végül mindig ide is fogunk visszaérkezni.
 
 
Rockbook: Így, hogy külföldön is egyre láthatóbbá váltok, és hogy ez a gazdasági helyzeteteket is segíti, még mindig tartjátok, hogy a zenélés csak másodlagos tevékenység a hétköznapi munkátok mellett?
 
F.A.: Igen. A gazdasági javulás azért relatív...
 
Rockbook: Nem a zenéléssel lesztek milliárdosok.
 
F.A.: Nem, de nem is ez a cél. Tök jó érzés, hogy nem kell mérlegelned. Nem vagy rákényszerítve arra, hogy egyfolytában azt nézd, mi tetszik az embereknek, és mi nem. Nem akarok rocksztár lenni, nem is leszek. Én egy egyszerű vidéki gyerek vagyok, aki baromira élvezi, hogy el tud menni egy csomó helyre a saját zenéjével és szövegeivel. Ennél többet nem akarok, és megjegyzem, a többiek sem. A család, gyerek, munkahely mellett tök jó a koncertezni, de mi ezt nem vesszük véresen komolyan. Ez nem azt jelenti, hogy ne igyekeznénk professzionálisak lenni ebben is.
 
Rockbook: A külföldi turnézásnak vannak olyan szakmai tapasztalatai, amiket fel tudtok használni, és fejlődni tudtok?
 
F.A.: Egyértelműen. Nagy tapasztalat ez nekünk, ami a színpadi jelenlétet, a megszólalást, a fellépés ívét illeti, hogy valahol elkezdődik, és valahol befejeződik a koncert. Ezen a turnén negyven percben kell megmutatnunk tíz nagylemeznyi anyagot úgy, hogy ne üljön le a buli. 1998-ban alapítottuk a Dalriada elődjét, 2004 óta dalriadázok komolyan, és a mai napig tanulom ezt a szakmát.
 
Rockbook: Egy interjúdban említetted, hogy sok külföldi szereti a zenéteket, csak éppen nem értik, hogy miről szólnak a szövegek. Ennek orvoslására korábban a számokat elmagyarázó angol nyelvű bookletet is adtatok ki. Tapasztalsz azóta változást, tudatosabban hallgatják külföldön is a zenéteket?
 
F.A.: Kétféle ember van, aki velünk már kapcsolatba került: aki nem ismeri a zenekart, csak megnézte pár klipünket, meg nyilván vannak, akik már ismerik, látták koncerten, stb. Nyilván ezen a turnén az előbbiek vannak többségben. Az utóbbiaknak viszont már van valami kötődése hozzánk: utánanézett a zenekarnak, legalább azt tudja, hogy ennek a kis tízmilliós nemzetnek a történelmével, kultúrájával foglalkozunk a szövegeinkben. Vagy éppen a Dalriada zenéjével, hangzásával van jobban tisztában az ember, akár a szöveg értelmezésének tudatossága nélkül. Ezzel sincs baj, ő ettől nem lesz kevesebb. Viszont itt vissza lehet kanyarodni ahhoz, amit az előbb mondtam: magyar nyelven magyaroknak játszunk. Minden más, ami ezen túl van, baromi jó plusz nekünk, de nem több.
 
 
Rockbook: Amikor az AWS tavaly megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatóját, A Dalt, Szentpéteri Csilla zongoraművész kifakadt, hogy mégis hogyan képviselheti hazánkat ez „az idegesítő, démoni hörgést hallató, agresszív, a lélekre semmilyen hatást nem gyakorló zene”. Akkor Szög volt az, aki megvédte az AWS-t és a műfajt, utalva arra, hogy a klasszikus és a metalzene nem állnak távol egymástól. Ez a sztori mennyire volt téma a Dalriadán belül?
 
F.A.: Semennyire. Ez Szög magánakciója volt, amivel alapvetően teljesen egyetértettünk. Nem írt vállalhatatlan dolgokat, nem is tiltakoztunk a zenekaron belül. És azt, hogy egy metalzenekar jutott ki az Eurovízióra, üdvös fejleménynek tartom. De ezen túl nem foglalkoztam az üggyel, és közömbös is számomra.
 
Rockbook: Az Eurovíziót sokszor arra használják, hogy az adott ország zenei kultúráját mutassák be a versenyzők. A Dalriada zenéje meg ugye eléggé ápolja a magyar hagyományokat.
 
F.A.: El is indultunk A Dalon, kétszer is, csak egyszer sem jutottunk be az élő adásba. Először 2013-ban a kiadó nevezett be minket, illetve idén is próbálkoztunk. De pusztán azért, hogy a médiajelenlétünket erősítsük, és ebben nem voltunk szerencsések. És ezekre amúgy csak ezért van szükség, semmi másért. Hogy a média talán rád is figyeljen egy kicsit. Ha Németországban fellépsz egy fesztiválon, tartasz egy klubbulit, simán bekerülsz a helyi lapokba és tévékbe. Magyarországon nem. Koncerteztünk Japántól Floridáig, és semmiféle médiavisszhang ebből nem lett. Képtelenség bekerülni a médiába.
 
Rockbook: Azért az AWS-nek, a Depressziónak vagy Köteles Leanderéknek valahogy mégis sikerül.
 
F.A.: Más zenét, más műfajt nyomnak azért, akiket említettél. Az AWS például jóval fogyaszthatóbb a szélesebb közönségnek, mint mi, amivel egyáltalán nem akarom bántani az AWS-t, ez egyszerűen tény. Ezen felül ezek a zenekarok más módon is jutnak el bizonyos platformokra. Leander például nagyon tudatosan építi a médiajelenlétét, ő eleve egy médiára is optimalizált történetet csinál, egyébként iszonyat ügyesen. Magyarországnak ő tanította meg, hogy ezzel a zenével hogyan lehet a médiához eljutni. A Depresszió egy saját jogán gyökeret vert, nagy népszerűségnek örvendő, nagy beágyazottságú, stabilan turnézó zenekar. Ők így csinálják. Az AWS-nek meg – nem elvitatva annak a tíz évnek a nehézségeit, amit ők is lehúztak a klubéletben – volt egy jó dala, és mellette egy adag szerencséje. És akkor  a végére is értünk, ennyi, ami a metalosokból látszik a tévében. A Road-ot például, a Moby Dicket vagy az Ossiant nem látod. Ráadásul a Dalriada azért sem túl médiakompatibilis, mert kívülről szinte irányíthatatlan.
 
Rockbook: Milyen értelemben irányíthatatlan?
 
F.A.: Senki nem mondja meg nekünk, hogy milyen legyen a frizuránk, a ruháink, alapvetően a megjelenésünk, nem mondják meg, hogy akkor te most oda menj, amikor jön ez a riff, akkor azt csináld. Mi a saját produkciónkat csináljuk, ami nem feltétlen illik bele azokba az elvárásokba, amiket kívülről támasztanának velünk szemben. Minden tiszteletem azoké, akik a produkció érdekében képesek alkalmazkodni a külső elvárásokhoz, de én nem vagyok ilyen.
 
Rockbook: Ez az irányíthatatlanság a Dalriadán belül is jellemző? Mindenki azt csinál a színpadon, amit akar, ami jön belőle, vagy vannak mondjuk közös beszélgetések, akár próbák, hogy a színpadi produkcióitok egységesebbek legyenek?
 
F.A.: Ilyen értelemben egységesek vagyunk, a színpadi jelenlétünket mi találjuk ki együtt. Van saját véleményünk is mint zenekar, nem mint egyes ember, amihez ragaszkodunk. De nem zárkózunk el teljesen, van pár ember, akiknek a véleményére sokat adunk, és szívesen vesszük a meglátásaikat. Ők általában már majdnem a kezdetektől velünk dolgoznak. Például a kiadónkra, a régi koncertszervezőnkre, a hangmérnökünkre, ilyen emberekre kell gondolni.
 
 
Rockbook: Azért nektek is sikerült bekerülni az országos médiába 2011 környékén, amikor azzal vádolták sokan a Dalriadát, hogy szélsőjobbos zenekar.
 
F.A.: Ez már régi történet, nem foglalkozunk vele. Aki hülyeségeket akar belelátni a zenénkbe, az úgyis bele fogja látni. Ez egy szélsőségektől mentes zenekar; a történelmet, a tradíciót, a kultúrát, az irodalmat, a hagyományokat, ezek átadásának szándékát nem keverném össze a melldöngető ostobasággal. A politikának szerintem amúgy sincsen létjogosultsága a zenében.
 
Rockbook: Szempont az új tagok kiválasztásakor, hogy mondjuk elkötelezett legyen a magyar kultúra iránt, ismerje a magyar írókat, költőket?
 
F.A.: Dehogyis. Ez csak egy metalzenekar, nem kell véresen komolyan venni. Nem szeretjük a tagcseréket, mert elsősorban barátok vagyunk, és csak utána kollégák. És egy barát elvesztése mindig fájdalmas. Amennyiben mégis új tag után kell néznünk, nem foglalkozunk azzal, hogy kinek mi a világnézete.
 
Rockbook: Hogyan rekrutálódnak az új tagok? Először a baráti körben néztek szét, vagy jobban szerettek castingolni?
 
F.A.: Én azért eléggé figyelemmel kísérem a hazai színteret, tudom, ki hol lakik, milyen hangszeren játszik, milyen szinten zenél, mit csinált eddig. Látom, hogy adott esetben ki az, aki mozdítható, aki jó lehet a Dalriadába, és ez alapján egy-két srácot meghallgatunk, ha erre szükség van. Ahogy az történt tavaly is, amikor Monostori Ádám lett az új dobosunk. Azért ő, mert jó srác, illik közénk, és ami a legfontosabb, jól tolta a dalokat. Ráadásul ő egy alkalmazkodni képes ember, aki nagyon rövid idő alatt megtalálta a helyét a zenekarban.
 
Rockbook: Azóta is teljes az összhang a Dalriadán belül?
 
F.A.: Igen. Végre valahára nincs vita, hülyeség, problémamentes a légkör, és egy irányba tudunk haladni. Nincsenek világmegváltó céljaink, de azért így is összejött egy japán turné vagy egy Wacken.
 
Rockbook: A Wackent mennyire élitek meg mérföldkőnek?
 
F.A.: A Wacken azt jelenti, hogy tulajdonképpen fel is lehet oszlatni egy zenekart. Mert metalcsapatként mi mást tudsz még elérni? (Ez persze nem jelenti, hogy ilyenen gondolkodnánk.) Óriási élmény volt számunkra, de nem az volt a legjobb bulink tavaly nyáron.
 
Rockbook: Hanem?
 
F.A.: A spanyol Leyendas Del Rock-os fellépésünk, ahol brutál teltház mellett szinte lebontotta a közönség a helyet. Vagy a cseh Masters of Rock, ahol a fesztiválszervező szerint abban az idősávban, amiben játszottunk, nézőszám csúcsot produkáltunk. De óriási buli volt tavalyi Rockmaratonos koncertünkön is. Koncertélmény szempontjából tehát a Wacken nem volt kiemelkedő, viszont maga a tény, hogy művészként, kiérdemelten, az esti főműsoridőben a folk metal színpadon felléphettünk, nagyon sokat jelent. Ez keveseknek adatik meg.
 
 
Rockbook: Tanácsolnál valamit a feltörekvő bandáknak? Mit igen vagy éppen mit ne csináljanak, ha sikeresek akarnak lenni, és mondjuk ki akarnak jutni a Wackenre?
 
F.A.: Nem érzem magam olyan embernek, akinek tanácsokat kellene osztogatnia, én csak a tapasztalataimról tudok beszámolni. Számomra az egyik legnagyobb tanulság, hogy kell egy vezér a zenekarba, valaki, aki irányt mutat, stratégiát szab, és akinek az elképzeléseihez kitartóan ragaszkodni kell. De ami a legfontosabb (a jó zenén túl) az elhivatottság és a kitartás, mert másképp nem megy. Bár az, hogy kitartó vagy, nem jelenti, hogy sikeres leszel. Az szükséges, de nem elégséges. Vannak azért jó példák itthon is… Tény persze: a sikerhez a rockszakmában egy nehéz, hosszadalmas és rögös utat kell bejárni.
 
Rockbook: Mi a véleményed a Týr és Heri ellen indult lejáratókampányról, aminek köszönhetően a Týr hannoveri fellépését le is fújták?
 
F.A.: Ez tőlünk egy nagyon távol álló téma. Magyarországnak nincsen tengere. Így meg hogyan tudnék megnyilvánulni tengeri élőlények ügyében? Leszögezném: az állatkínzás minden formáját elutasítom, és abszolút zöldpárti vagyok. De nem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan mi folyik Heriékkel, és nekünk ezzel nem is kell foglalkoznunk.
 
Rockbook: Végül megtudhatjuk, mikorra várható új Dalriada-lemez?
 
F.A.: Íródik az új lemez, egyelőre leginkább gondolatban, de az alapkoncepció már megvan. Szeretnék egy késő őszi, de legalább idei megjelenést.
 
Rockbook: Mennyi ennek a realitása?
 
F.A.: Ha optimista akarok lenni, fifti-fifti. Én nem fogom erőltetni, vannak azért más dolgok is, amikkel foglalkoznak a zenekar tagjai: család, munka, bármi. Nem mindent és nem mindenáron csinálunk meg a zenei karrierünket illetően.
 
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Dalriada, Metal.hu