Nyárvég. A visszatekintés, az élmények feldolgozásának időszaka. Élmény persze sokféle lehet, de mivel a Rockbook zenei portál, jelen írással elsősorban néhány zenei eseményről szeretnénk megemlékezni.

Ennyi fesztivál tán még sosem volt kies hazánkban, mint az idén, főleg ilyen rövid időszakra (nyár) összezsúfolva, a tucatnyi esemény közül e sorok szerzője négyre gondol vissza szívesen. Se a Sziget, se a Volt, se más gigamega nincs a négyben, ezt nem árt előre leszögezni.

Nekem a „fesztiválszezon” július elején a paksi Gastroblues fesztivállal indul. Erről a rendezvényről tavaly (is) megemlékeztem már, az itt látható 30 koncert ismertetése szétfeszítené jelen írás kereteit, ezért csak két röpke élmény…

Alapvető tudnivaló, hogy a paksi ESZI-csarnok szellőzés szempontjából nem a legideálisabb tulajdonságokkal rendelkezik – miután egy szakközépiskola csarnoka, valószínűleg nem nyári rendezvények lebonyolítására volt tervezve eredetileg. Ettől még kiváló koncertek helyszíne lehet, de kétségtelen, hogy a júliusi kánikula odabent nehéz feladat elé állíthatja a muzsikust és közönségét egyaránt. Idén csúcs-közeli meleg volt, pénteken legalábbis biztosan. Aznap lépett fel Joanne Shaw Taylor az angol új gitáros generáció képviseletében. Hosszú hajú szőke lány ő, törölközővel facsarta a frizurájából a vizet két szám között. DE legyűrte a körülményeket, olyan koncertet adott, amely kvázi feladta a leckét minden utána következőnek és méltó módon demonstrálta: Anglia továbbra is vezető hatalom a blues-rock világában.

Nagyon jó ötletnek bizonyult a korábbi büfé helyiségében egy kisszínpad felállítása, itt a nagyterem átszerelési szüneteiben szólt a zene, így gyakorlatilag pauza nélküli élő muzsikálást élvezhetett, aki ide is betért, illetve befért. Benkő Zsolt a magyar zenei világ egyik „kaméleonja” volt itt a házigazda. Zsoltra ezt a kissé erőltetett jelzőt azért aggattam, mert a legkülönbözőbb stílusokban képes színvonalas zenét alkotni – na, erre a tulajdonságára Paks két napján erősen szüksége volt. Különböző zenésztársakkal – a Szekszárd All Stars tehetséges fiataljaitól a szintén kiváló Cliff Moore-ig - játszott rockot, jazzt, bluest, funkyt, jazzrockot, és minden mást, de mindent szigorúan rádióbarátságtalan (vagyis felzaklató szólókkal telitűzdelt) változatban.

(Gastroblues fesztivál - 2016. Paks)

Pakshoz képest még egy hónap sem telt el, amikor már Lábatlanon találtuk magunkat a festői szépségű Gerenday-kertben, a következő eseménysorozat első napján. (Véletlenül se Sziget Kft., csak névrokon.) Ez a hely kérem szépen egy botanikus kert, amely immár 14. éve ad helyt blues-fesztiválnak Horváth Misi szájharmonikás fanatizmusba hajló szervezésének, és az Önkormányzat támogatásának köszönhetően. Aki ide egy ízben ellátogat, biztos, hogy visszatér, ezt magamról tudom: ősfák közelében, valóban páratlan környezetben szól a blues, persze a rokonműfajokkal egyetemben a progresszív rocktól a rock and rollig.

(Lábatlani Blues Fesztivál 2016.)

A véletlen hozta úgy, hogy beestünk idén a Révfülöpi Blues-napokra is, első ízben, holott a rendezvény maga már 9. évfordulóját ünnepli. Itt történt meg számomra a nyár legnagyobb zenei élménye, amikor a Harakyru Band és a Borsodi Blues Collective játszott egy este, így ebben a sorrendben. Többször leírtam már itt-ott, részemről előbbi zenekart a jelenlegi legjobb magyar együttesnek tartom (lehet megkövezni, az én véleményem ez, slussz) de azt kell írjam, a Borsodi BC a nyomában liheg. Míg a Harakyru – a már említett Benkő Zsolttal, Kyruval és az egymás gondolatát is kitaláló Móré Attila-Tomor Barna ritmusszekcióval – szinte számról számra ugrál stílusok, irányzatok és korszakok között, persze minden nótát a saját képére gyúrva, addig a BBC ha úgy tetszik „vonalasabb”, na de ez a vonal a Robben Ford világát idéző improvizatív-gondolatébresztő-elvarázsoló vonal, megunni a hallgatását nem lehet…És hát Mezőfi István (Fifi) dobolása…nem gondolom, hogy méltatni kéne, csak halkan megjegyzem, hogy TANÁR!!!

Másodnap nagy vihar csapott le Révfülöpre, erre a napra az EC 70 (Clapton emlékzenekar) és a Takáts Tamás Dirty Blues Band fellépése volt kiírva. Szabadtéren persze, a móló közelében. Az első koncert még le tudott menni, és bár a zenészek jó része kortalan, azért Tóth János Rudolf, vagy Fekete Jenő minden bizonnyal megérezte a színpadon átszáguldó hideg szelet. A koncert a mostoha körülmények dacára végig ment, nem csak hogy végig, de ráadással, tapsorkánnal, csuda zenéléssel. Az átszerelés alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a TTDB nem léphet fel, a szél fákat döntögető erejűvé vált – természetesen a közönség döntő hányada is „elhagyta a terepet”. ATTDB nem.

Ők a szervezők és a technikusok segítségével összedobattak maguknak egy fedett helyen lévő kicsiny színpadot, és ott zenéltek, jammeltek két órát 15 néző előtt. Félreértés ne legyen, nem a gázsiért tették. „A zenész, ha meghívták, játszani akar” – mondták együtt, testületileg. Ez a mondat valószínűleg meg is húzta a határt egyszer és mindenkorra a tényleges művészek és a sóbiznisz termékeiként futtatott egyedek között, akik egyébként szintén hangjegyekre épített produktumaikat kívánják reklámozni koncert címén. (Aki a Szigeten kiverte a biztosítékot, annak a nevét eddig se írtam le, most miért tenném, pláne egy oldalon az eddig felsoroltakkal, de szögezzük le, ő csak egy példa a közönség meggyalázására, napi szinten fordulnak elő kicsiben-nagyban hasonlók.)

(Révfülöpi Blues Napok 2016. - Fekete Jenő)

S végül a nyár záróeseménye a Kalifa-tanyán…Indiai ragák, ZZ Top, Ted Nugent, J.J. Cale, a Mini, Radics Béla, Török Ádám, Tátrai Tibor, Tűzkerék XT, együtt a múlt, a jelen és jövendő. Mindez egy óriási, de sűrű növényzettel borított telken a Duna közvetlen közelében Esztergom alatt, ahol szemben, 50 méterre egy valódi lakatlan sziget, a tisztáson álló színpad mögött a vízen éjjel máglya gyullad, naplemente a stégen, amikor élőben a hátad mögött indiai zene szól, majd napfelkelte ugyanott, miközben a Colosseum legendás koncertlemezét hallgatod, mert egy jótét lélek az autójában ezt rakta be az ébredőknek. (Nem én voltam, bár bennem is megvan a hajlam…)

Mit írjak még, mit lehet írni még többet erről? Talán azt, hogy ez a nagyra nőtt házibuli maga az esszencia. A barátságnak, az együttlétnek, és az együttlét örömének esszenciája, amiről mind-mind a korábban említett fesztiválok is szólnak. A „titok”, ez világos, minden alkalommal néhány ember.

(Kalifa-tanya 2016.)

Nem is feltétlenül a zenészek, nem a beengedők, nem a pultosok, nem is a közönség, bár persze ők is viszik a lángot. Mindenütt van egy vagy két ember, aki a Lelke az egésznek. Pakson Gárdai György, Lábatlanban Horváth Mihály, Révfülöpön Kovács Péter, a Kalifa-tanyán Tóth Tamás és persze a hely névadója, a páratlan házigazda.

Őt a becenevén említhetem csak, több mint valószínű, hogy teljes nevét nem kívánná „nyomtatásban” látni. Az egész nyár csúcspontját jelenti számomra, hogy Vele, a buli másnapján több órán át beszélgethettem. Mert van ám szelíd és következetes bölcsesség, szeretet és harmónia még ezen a világon, dacára mindannak, ami körülöttünk történik – és néha mindez egy emberbe van gyúrva, mégpedig jellemzően olyan emberekbe, akik nem is tudnak semmit az egészről...No, az ilyen ráismerések miatt érdemes igazán blues-fesztiválokra járni.

Ja és jövőre: 25. Paks, 15. Lábatlan, 10. Révfülöp. (Kalifa-bulit nem tudom hányadik…) Szóval biztosan jó nyár lesz a 2017-es, de még messzi van egy kissé. Addig is hegyezzük vigyázó füleinket pl. a Muzikum, a BJC, a MOMKult, vagy a Dürer-kert kínálatára! Abból, ami eddig látszik, bizton állíthatjuk, az ősz sem lesz pite!

Üdv mindenkinek, a rehabról visszatért

El Bandi