Bejelentkezés

x
Search & Filters

Wolf Hoffmann (Accept): Headbanger's Symphony (2016) lemezkritika

Alapvetően én vagyok az egyik utolsó ember, aki kimondja, hogy néha a kevesebb az több, hiszen Yngwie Malmsteennal együtt bátran vallom, hogy nem kell mellébeszélni, meg lökni ezt a hülye gitár-elitista szar dumát, a több, az több – téma lezárva. Csak nagyon ritka kivételek vannak, de azért vannak. Egyik összehasonlító kritikámban is megjegyeztem, hogy technikai felkészültségben ugyan összehasonlíthatatlanok, de a Lynch vs. Hoffmann klasszikus-átirat párbaj győztese 2010-ben az Accept-bárdista lett. Lynch mindent tud a gitárról, varázsolt is az átiratokban, ahogy kell, de ez az "össze-vissza lemez" csak lógott a levegőben, nálam legalábbis kicsit sem működött, míg a technikailag lényegesen alárendeltebb Hoffmann elkapta a fonalat és teljesen hangulatos kis darabokat formált saját képére és hasonlatosságára a legtöbb zenehallgató által ismert klasszikusokból.

Érthető hát, hogy vártam ezt a lemezt is, sőt nagyon vártam, hiszen egyértelmű, hogy a gitáros most nagyon elemében van, fut az Accept-szekér is rendesen, minden adott volt egy ismét nagyon hangulatos új cucc megszületéséhez. Ehhez képest viszont csalódás az anyag, pedig voltaképpen a recept nem változott. A jól ismert klasszikus darabokat igyekszik megszólaltatni a saját (gitár)hangján. Milyen érdekes ez, hogy ha szigorúan technikai értelemben nézzük, Hoffmann nem gitározik kifogástalanul, szúnyogvibratója van, ami gitáros berkekben nem bocsánatos bűn, mégis, ahogy megszólal a kezében a hangszer, az egyszerűen jó és izgalmas, arra oda kell figyelni.

 

 

Ez a Hoffmann-féle hangulat most is itt van, tehát népszerű is lesz a lemez, nem is mondom, hogy rossz, ha eredetiben nem is szerzem be, az iPodról tuti nem törlöm. De közben folyamatosan érzem, hogy most a technikai hiányosságokon nem sikerül túllépni, holott a "Classical" lemezen ezt oldotta meg parádésan a kompozíciókkal, a szűk technikai eszköztár ellenére. Nézzük csak! "A hattyúk tava" tipikusan Hoffmann ziccer lenne, de ott hangsúlyozza és nyújtja a hangokat, ahol nem kellene, ahol ez totál megöli a főtémát. Albinoni Adagio-ja ilyen értelemben már jobban sikerült, de ott meg van ugyebár egy összehasonlítási alap… Úgy is mondhatnám, hogy épeszű gitáros ezt Yngwie után már nem fogja, nem akarhatja ugyanabban a felfogásban eljátszani, feltéve, ha nem akar beleszaladni egy óriási pofonba. Wolfy viszont kemény és bátor, és akarja, és bele is szalad.

Vannak azért jó pillanatok, pl. a klipesített Muszorgszkij-átirat eléggé rock lett. Ez egyben egy jó példa arra, hogy a hangulat és a kompozíció újragondolása miként fedi el jótékonyan a technikai lemaradást. (Szigorúan a technikás gitárhősökhöz képest, mert azért Wolf is "hero" ám, ráadásul alanyi jogon!) Az első lemezen nekem nem hiányzott, hogy Wolf nem gitármágus, sőt homlokon dobta a gitármágus Góliátot egy parittyányi jó ötlettel és hangszereléssel, amitől ő ki is terült, most viszont hiányérzetem van. Nemhogy nem terített le senkit, de az Adagio-val még meg is rázta a pofonfát és készségesen alá is állt. Viszont, ha nálam kevésbé tudálékos és szakmai okoskodó Accept fan vagy, simán élvezni fogod.

 

A 'Headbangers Symphony' dallistája:

01. Scherzo (L. v. Beethoven)
02. Night On Bald Mountain (M. Mussorgsky)
03. Je Crois Entendre Encore (G. Bizet)
04. Double Cello Concerto in G Minor (A. Vivaldi)
05. Adagio (T. Albinoni)
06. Symphony No. 40 (W. A. Mozart )
07. Swan Lake (P. Tchaikovsky)
08. Madame Butterfly (G. Puccini)
09. Pathétique (L. v. Beethoven)
10. Meditation (J. Massenet)
11. Air On The G String (J. S. Bach)

 

 

Túrisas

Forrás: Dionysos Rising