Amikor Steve Marriott elhagyta a Small Faces-t 1969-ben, a három megmaradt tag bevonta a gitáros Ron Wood-ot, és az énekes Rod Stewart-ot, hogy pótolják a hiányt, a nevüket pedig Faces-re változtatták, ami helyénvaló volt, hiszen a csapat most már aligha emlékeztetett az egykori mod-pop együttesre. Ehelyett a Faces egy kemény, laza rock & roll banda lett, amely képes volt megjelentetni egy rock számot, mint a „Had Me a Real Good Tome”, egy blues balladát, mint a „Tell Everyone”, vagy egy folk számot, mint a „Richmond” egyetlen albumon. Stewart, aki akkorra már saját maga is híresség volt, hagyta magát vaddá válni a Faces-el, önfeledten dacolva mind feldolgozásokkal, mind saját szerzeményekkel. Míg a hangjának nem volt meg a stewart-i ereje, a basszusgitáros Ronnie Lane dalai legalább olyan hatásosak voltak, mint amilyen eklektikusak. Wood ritmikus gitárjátékában volt valami meleg, telített hangzás, ami épp oly hatásos és magával ragadó volt, mint Keith Richard stílusa.

Közismertek voltak a kemény bulizásaik, részeges turnéik, és a durva koncertjeik; a Faces a legextrémebb formában űzte a rock & roll életstílust. Amikor Stewart szóló karrierje sikeresebbé vált, mint a Faces, a banda lassan alávetettje lett az ő személyiségének; az utolsó stúdió albumuk, az „Ooh La La” után 1973-ban Lane elhagyta a bandát. Egy turné után 1974-ben a banda bejelentette a feloszlását. Wood csatlakozott a Rolling Stones-hoz, a dobos Kenny Jones végül tagja lett a Who-nak, és a szintetizátoros Ian McLagen keresett session zenész lett; Stewartból szupersztár vált, habár soha nem illett a Faces egyszerű vonzerejéhez.

Amíg együtt voltak, a Faces soha nem adott el annyi albumot, és nem is számított olyan fontosnak mint a Rolling Stones, mégis a zenéjük nagyon befolyásosnak bizonyult az évek során. A 70-es évek végén rengeteg punk rocker tanult meg hangszeren játszani azzal, hogy a Faces-t hallgatta; a 80-as 90-es években gitár rock bandák a Replacements-től a The Black Crowes-ig legalább annyira kaptak kedvet a Faces-től mint a Stones-tól. A vakmerő, könnyelmű és életvidám hangulatuk tovább élt a legjobb rock & roll slágerek nagy részében az elkövetkezendő évtizedekben is.