Már jóval a koncertkezdés előtt elkezdett feltelni az első sor, a pécsi Zsolnay Negyed, Pirogránit udvarán. Nem kifejezetten koncertezős idő volt, de ahogy Anna később mondta: jöttek befűteni, és ahogy telt az idő, egyre inkább sikerült is! Kicsit körbekérdeztem a b közép tagjai között, hogy mégis miért szeretik ennyire a zenekart, hogy mindenegyes koncertjükre követik őket? Mi jut először eszükbe, ha meghallják, hogy: Anna and the Barbies? Nos a válaszok: extravagáns, vetkőzés, négykézláb, Simi, Márti dala, szeretetgombóc.

Közel húsz dalt játszottak, köztük olyanokat is, amik az új albumra készültek, ilyen a Lábatlóbálva, a Mindenki, vagy az Apollinaire vers ihlette Hangaszál. Egy csöppet sem tévedtek a rajongók az extravagáns jelzővel. Ez be is bizonyosodott, amikor Anna színpadra lépett térdfölé érő csizmában, bőr fűzőben, pirosra festett arccal.  Elsők között csendült fel a Kardos-Horváth Janóval írt Ünnepélyesen fogadom című dal, ahol bárki, bármire megfogadhatta, hogy nem lesz többé szerelmes. Például: az úttörők 12 pontjára, a kisdobosok becsületszavára, az összes elrontott randevújára, vagy akár a rosszlányok.hu-ra. „Fogadom az égre, a földre és a kőre, nem nézek én többet, se férfira, se nőre. Nem fogadok hívást, se sms-t se tőle, szerelemmentesítek, most egy kis időre.” És, hogy mindenki szabadkezet kapjon a fogadalomtevéshez, a mikrofonnak is helyet kellett találni. Mi mindenre jó egy fűző!?!

Az angol számok közül is a legizgalmasabb a Loverman című daluk volt, -show me yo' balls- szól a szöveg, ami egyből egy kis magyarázattal is kiegészül „ez nem ilyen feminista duma, hogy mutasd a golyóidat, hanem inkább mutasd a golyóidat, légyszi, légyszi, légyszi! Már ha van kedved hozzá.” Itt hangsúlyoznám a férfiolvasók számára, hogy mindenképp érdemes Anna and the Barbies koncertre járni! Ugyanis a keménymagot még a hideg sem rettenti el a vetkőzéstől, és fél perc múlva már röpködtek a pulcsik, pólók, és trikók a színpad felé, ezután az első sor hölgy tagjai melltartóban ugráltak tovább a koncerten. „Szabad a csók! Szabad a puszi! Szabad az ölelés! Szabad a tánc! Szabad a repülés! Szabadesés!”

A koncert ezen pontján Anna két erős biztonsági ember segítségét kérte, hogy emeljék le a színpadról, át a kordonon, majd be a közönsége közé. Most már nem lepődök meg semmin, gondoltam, mikor egy rakás félmeztelen férfi is csatlakozott a kezdeményezéshez, a női hallgatóság, és az énekesnő örömére. „Kicsit úgy vagyok a férfiakkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéval.” És ha még nem lett volna elég meleg a közönség soraiban, kicsit meg is tornáztattak minket, csak hogy biztosan ne fázzunk. A srácok pedig a színpadról figyelték kaján vigyorral az arcukon, hogy mi történik itt lent.

Vissza a színpadra! Anna eltűnt hátul és átadta kicsit a „terepet” a fiúknak, az énekesi szerepet pedig az eddig is elképesztően jól vokálozó tesójának. Eszelős jó dalok voltak, de a java még hátravolt.

Anna gyorsan átöltözött, és a piros festést kiegészítve feketére húzta a száját is. „Lőjön le már végre, hogyha valaki szeret!” Robbant be Anna megint a Gyáva forradalmár című dallal, közben a mikrofonállványt fegyverként használva, szépen, sorban mindenkit „lelőtt”. Aztán a mindenki által ismert Márti dala következett, annyi változással, hogy az amúgy Kiss Tibi által énekelt részeket, most Pásztor Sámuel, Simi vitte. Kicsit összebújós, kicsit megállós dal, aztán jöhet az újabb felpörgetés, és a Négykézláb című dal, ami egy fesztivál másnapján ébredve íródott meg. „Ide kéne jól költözni, nem kéne többet kiöltözni!” Fura ezt épp Tőle hallani, de minden elismerés az övé, aki végig tombol egy koncertet húszcentis sarkú cipőben! Talán ezért is: „Négykézláb megyek hozzád”.

A két kedvencem: a Gombóc és az Álmatlan is itt hangzottak el. Igaz, most semmi nem volt altatóan néma. Sőt, ami azt illeti rendesen tépték a húrokat, már akinek adott volt ez a lehetőség, ugyebár a dobosnak vagy a billentyűsnek ez konkrétan nem ajánlkozott fel! Mindenesetre felejthetetlen koncertet adtak Annáék.

Vissza taps után már csak egy dalra volt idő. „Valami ütőset akartunk hozni Nektek!” Ez pedig a Nyuszika lett, a nagyszájú nyúl története, aki állandóan kérdezősködik, míg meg nem kapja a magáét a refrénben, amit már mindenki kívülről fújt és együtt ugrált a közönség a zenészekkel. Majd egyből a meghajlás után tűzijátékkal zárult aznapra a Zsolnay Fesztivál szabadtéri programja.

Az érkezés és a beállás között kaptam el egy villáminterjúra a zenekart alapító testvérpárt és a rajongók benyomásait, kérdéseit is tolmácsolva kérdezgettem őket.

Rockbook: A színpadon mindig 110%-on pörögsz, együtt élsz a dalokkal. Hogyan jut emellett időd és energiád a babádra?

Pásztor Anna: Abszolút mértékben megvalósítható, néha a csodával határos módon, de másodpercre kiszámolva sikerül. Sőt, sokkal pontosabb is lettem, sokkal jobban be tudom osztani, vagyis a baba meg az élet beosztja az időmet, mint azelőtt. Energiát pedig egymásból merítünk. Igazából a koncertekből rengeteg energiát viszek haza, és a baba pedig rengeteg inspirációt és energiát ad a koncertekhez. Ez egy ilyen óriási nagy körforgás.

Rockbook: És a baba hogy viseli ezt, hogy későn érsz haza koncertek után?

Pásztor Anna: Az a helyzet, hogy olyan hátországgal rendelkezem, ami párját ritkítja, mondhatni egy egész bűnszövetkezet áll mögöttem: a kedvesem, a kedvesem édesanyja, édesapja, valamint még a dédnagymama és a dédnagymama kutyája is a babára vigyáz. Tehát hála a jó égnek, nagyon nagy segítségem van, így amikor éppen nem vagyok otthon, akkor tudnak a babára vigyázni. De általában csak egy vagy két etetés marad ki, és mire először felébred, már otthon vagyok. Vagy pedig jön velem az egész család. Ez a másik megoldásunk: amikor ilyen lent alvós bulik vannak, akkor pedig üldözzük a mini buszt a családdal és ott alszik az egész banda. Beálláson még eszik a baba, koncert után egy órával pedig ott vagyok már a Hotelben.

Rockbook: Kicsit körbekérdeztem a rajongók között, hogy mi az első, ami eszükbe jut rólatok? És az öltözködésedet mondták. Mit akarsz ezzel kifejezni?

Pásztor Anna: Pacuhának hívták kisgyerekkorom óta az öltözködésemet. Gimnáziumból többször hazaküldtek, mert teljesen őrült dolgokkal tudtam magam felruházni. Vácra jártam és néha komppal haza kellett menni, mert rám szóltak, hogy kicsit túlzásba estem az ezer jelvénnyel. Volt egy Cure-os korszakom, és akkor ehhez méltóan nagypapám ruháit magamra vettem. Nagyjából mindent, amit találtam otthon.

Rockbook: A másik, amit mondtak, az a Márti dala volt. Nem gondoljátok úgy, hogy már sokat játszott, hogy kezd elcsépelt lenni?

Pásztor Sámuel: Nem. Mi igazából nagyon szeretjük játszani.

Rockbook: Mi ihlette a dalt?

Pásztor Sámuel: Ezt Anna tudná elmondani, mivel ő írta.

Pásztor Anna: Itt igazából kétféle sztori van: az egyik részét azért többen tudják, hogy az egyik rajongónknak dedikáltuk. Nem neki íródott, de mivel épp akkor, - amikor már kész volt a dal- ő akkor halt meg, így én Mártinak dedikáltam, mert olyan életet is élt, amit híven tükröz ez a dal, az ő életfelfogását.

Aztán a másik történet, hogy a kedvesem és a haverja buliban voltak és fiatal fiúk, ilyen 17-18 éves gyerekeknek mesélték, hogy hát mi is volt: nagy csajozások, satöbbi és kicsit mintha ilyen visszaemlékezés szinten mondták volna. És ezt elmesélte nekem, hogy ezek hogy figyeltek, én meg mondtam, hogy te jó ég hát ti olyan fiatalok vagytok! Nem nosztalgiázva kell ezeket mesélni, hanem kezdjetek el élni! Még egyszer ennyi idő van hátra legalább.

Rockbook: Van olyan dal, amit megvétóztak a fiúk?

Pásztor Sámuel: A gombóc mondjuk elég nehezen ment le a zenekar torkán.

Pásztor Anna: A gombóc és a néha sokat volt úgy, hogy a tesómnak tetszett meg nekem, de a zenekar másik felének „jajj de alter, jajj de alter”. Aztán megtalálta végső formáját zeneileg is, és akkor már nagyon szerették. Valamint a macskát hosszasan nem volt hajlandó - a bluesos alapok miatt - megírni a zenét hozzá a tesóm. Majd amikor már azzal fenyegettem, hogy a Lovasi fogja megírni hozzá a zenei alapot, akkor gyorsan megcsinálta.

Rockbook: Énekeltél már a Kiscsillaggal, Papp Szabival, Kiss Tibivel, hogyan jöttek ezek?

Pásztor Anna: Igazából ők olyanok, akiket általában a fesztiválra járó épkézláb némberség megnéz, vagy rajongva kedvel. Ugye kihagyhatatlan, hogy amikor ilyen pozícióba kerül az ember, hogy kollegának titulálhatjuk őket, hogyha lehetőség nyílik, hogy duettet énekeljek velük vagy esetleg őnekik tetszik, amit én írok, és ezt adja az élet, akkor kihagyhatatlan, az a helyzet. De szerintem több ezer, több tízezer nőtársam ezzel egyetértene. Amíg a fiúknak az jutott, hogy bugyikat, meg melltartókat dobál a közönség a színpadra, én a kedves és nagyon sokra tartott kollegákkal tudok egy kicsit duettezni.

Rockbook: Kivel szeretnél még együtt énekelni? Ki van a listádon?

Pásztor Anna: Azon kívül, hogy tényleg nagyon jóképű pasik, és borzasztóan tehetséges zenészek, én nagyon élvezem a közös munkát, tehát akár zeneírás, akár szövegírás, akár színpadi lét. Lajkó Félixszel nagyon szeretnék együtt játszani, és ha minden igaz, November 14.-én, a 10 éves koncertünkön sikerül. Igazából nagyon nyitott vagyok, de a Kerekes Bandből a furulyás nagy kedvencem, szintén szólisztikus fazon, valamint Tátrai ugye a nagy példaképünk, ő lehet, hogy eljön, sőt már igent mondott erre a november 14-re. Valamint Hoboval volt közös munkánk az Óz, a csodák csodájában, amit a Müpában csináltunk tavaly, abban működött közre. Ők az igazán nagy legendák, ez már nagyon nagy megtiszteltetés ekkora legendákkal, ilyen kaliberű emberekkel együtt zenélni. Ha minden igaz, December 28.-án az Illés zenekarral a Bécs ünnepen is fellépünk, ez már tényleg a legenda kategória.

Rockbook: Ha egy szóval kéne jellemeznetek a zenekart, mi lenne az?

Pásztor Sámuel: Anna and the barbies.

Pásztor Anna: Egy szóval!

Pásztor Sámuel: Lendület

Pásztor Anna: hűűűha. Szabadesés? Lehet a szabadesés? Akkor szabadesés!

Hetesi Júlia