Lazarvs, Breaking the Tarot, Waydown - 2025.04.05., Dürer Kert

Április 5-én a Dürer Kert nagytermében adott elementáris erejű koncerttel zárta le 15 Years of Hell című jubileumi turnéját a Lazarvs. A buli a zenekar fennállásának tizenöt évét ünnepelte – másfél évtizednyi zaj, düh, sötétség és kompromisszummentes zene. Közel telt ház, brutális hangzás és végig katartikus zúzás jellemezte az estét. Az év koncertje volt? Koncertbeszámolónkból kiderül.

Furcsa dolgokra büszke az ember időnként. Olyan dolgokra is, amikről valójában nem tehet. Például arra, hogy hová született. Ugyan semmi közöm ahhoz, hogy Magyarországra jöttem világra, mégis van bennem egyfajta mély, ösztönös büszkeség – nem a zászlóra, nem a politikára, hanem a nyelvre. Hogy ugyanazt a különös, rétegezett, dallamos, és kegyetlenül pontos nyelvet beszélem, mint Rejtő Jenő, aki a humor mélyén találta meg a tragédiát. Mint Hamvas Béla, aki a borban a metafizikát, az Istenben a csendet, az emberben az ősrégi szorongást kereste. Mint Radnóti Miklós, aki a halál árnyékában is verset írt, és Weöres Sándor, aki úgy táncolt a magyar szavakkal, mint senki más előtte vagy utána.

Igen, furcsa dolog ez. De azt hiszem, ezek a fura büszkeségek mondanak el valamit arról, honnan jövünk – és talán arról is, hogy mit tartunk fontosnak.

És ha már furcsa büszkeségeknél tartunk: igen, büszke vagyok arra is, hogy ugyanabba a középiskolába jártam, mint Áron András – vagy ahogy ma már többen ismerik, Apey, a Lazarvs frontembere és alapítója.

Nem voltunk közeli ismerősök, azt hiszem három évvel járt fölém, így nem osztoztunk padban vagy cigarettán az udvar sarkában, de láttam őt járni a folyosón, és ma is világosan emlékszem arra a különös intenzitásra, ami már akkor is körüllengte. Az ember néha már kamaszkorban is felismeri, ha valakiben ott izzik valami, amit nem lehet tanítani.

És most, sok évvel később, egészen biztosan ki merem mondani: ő az egyik, ha nem a legjobb frontember ebben az országban. Nem csak a hangja miatt – bár az is hátborzongató –, hanem a jelenléte, az őszintesége, az a fajta nyers érzelmi intelligencia miatt, ami minden projektjén keresztül árad belőle.

Áron András

Szóval igen, ezek talán apró dolgok, de lehetséges, hogy fontosak. Mert a nyelv, a zene, az, hogy ki volt a gimnáziumi iskolatársam  – mind olyan emlékek és kapcsolódások, amik újra és újra emlékeztetnek rá, hogy van mire büszkének lenni, akkor is, ha elsőre talán jelentéktelennek tűnik: de mégis identitást hordoznak.

Az pedig, hogy hová jutott a Lazarvs, már rég túlmutat egy egyszerű hazai sikersztorin. A zenekar mára megkerülhetetlen lett a magyar metalszíntéren – nem csak azért, mert évről évre telt házakat mozgatnak meg, hanem mert olyan színvonalon és olyan egyedi atmoszférával zenélnek, ami világszinten is simán megállja a helyét.

A Lazarvs zenéje nem akar mindenkinek tetszeni. Nem simul bele könnyen a rádióbarát sémákba, nem keresi a felszínt, nem kér bocsánatot a súlyért, a haragért, a sátánért vagy a csendekért. És mégis, vagy talán épp ezért működik. Mert amit csinálnak, az hiteles. Kíméletlenül az. És a hitelesség az, amit se pénzért, se promócióval nem lehet megvenni. A Lazarvs zenéje úgy működik, mint egy nagy, lassan gördülő gép: csikorog, füstöl, morog és néha szét is szed, de közben katarzist ad. A legjobb értelemben vett hangos terápia.

Nemzetközi mércével nézve sem lógnak ki a sorból – vagy ha igen, akkor felfelé. A sound, a produkció, az élő energia mind-mind simán felér bármelyik nemzetközi kortársukkal. Ha egy francia, német vagy belga klubban lépnének fel – márpedig lépnek is – senki nem kérdezné meg, „ezek honnan jöttek?” Mert nem kell magyarázkodni. A zenéjük univerzális nyelven szól.

Meg kell vallanom, volt idő, amikor picit húztam a szám. Nem is azért, mert ne lett volna erő vagy tehetség abban, amit a Lazarvs csinált – hanem mert úgy éreztem, mintha valami ismerőset hallanék vissza. Egy kis Pantera-hangulat itt, egy kis sötét, zsíros grunge ott, és Apey is, főleg a korai korszakában, néha úgy hatott, mintha Phil Anselmo reinkarnációja lenne egy magyarul gondolkodó testben. Túl ismerős volt, túl dühös, túl… amerikai. És bennem megszólalt a kisördög: oké, de hol van ebben a mi történetünk?

Aztán telt az idő, jöttek új lemezek, új irányok, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ez már rég nem utánérzés. Hogy amit hallok, az nem másolat, hanem önálló univerzum. A Lazarvs valójában nem „magyar Pantera”, nem „sötét grunge”, nem „valami, amihez hasonlít”. A Lazarvs maga a Lazarvs. Egy olyan zenekar, ami kinőtte az árnyékokat, és most már másokat szorít bele újabbakba.

Apey pedig – bármennyire is sokat tanult a nagyoktól – nem lett senkinek a másolata. Amit csinál, az belülről jön, és ha emlékeztet is valakire, az csak azért van, mert ugyanabból az archetípusból dolgozik. Ő is a sebekkel énekel, nem a torkával. És ez az, amit nem lehet tanítani. Aki valaha látott már igazi frontembert színpadon megszűnni embernek lenni, az tudja, miről beszélek.

Szóval igen, volt egy korszak, amikor kerestem, mi az, amitől ez több, mint stílusgyakorlat. De most már nem keresem. Tudom. Mert már nem lehet másnak hallani, csak annak, ami: valami nagyon is valóságos, nagyon is saját, és nagyon is fontos ebben a zűrzavaros kis országban, ahol még a zajnak is megváltó ereje lehet.

Lazarvs (2024)

A koncertet ezúttal két előzenekar vezette fel: a hazai Waydown és a kassai Breaking the Tarot. Őszintén szólva, mindkettővel kapcsolatban voltak fenntartásaim, és bár valóban nem könnyű feladat egy olyan zenekar előtt színpadra állni, mint a Lazarvs, mégis érdemes pár szót ejteni róluk.

A Waydown fellépésére kifejezetten kíváncsi voltam, de sajnos hamar csalódnom kellett. A produkció ugyanis túlságosan emlékeztetett az Alice In Chains világára – és nemcsak hangulatában vagy zeneiségében, hanem konkrétan úgy hatott, mintha egy hazai AIC-tribute zenekart hallanék, gyengébb köntösben. Sajnálom, srácok, de én már hallottam az Alice In Chainst – és az egyszerűen jobb volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Waydown ne lenne technikailag felkészült, vagy ne dolgozna lelkiismeretesen a zenéjén, de jelenleg még nem érzem bennük azt a saját hangot, ami miatt izgalmassá válhatnának egy ilyen estén.

Waydown

A Breaking the Tarot metalcore-os, modern hangzású produkciója valamivel erősebben szólalt meg, de a katarzistól itt is messze voltam. A zenekar láthatóan rutinos és összeszokott, de a színpadon valahogy mégsem történt meg az a bizonyos átkattanás. Talán a hangulat, talán a közönség visszafogottsága – ami egyébként jól érzékelhető volt a reakciókon –, de úgy éreztem, mintha egy próbatermi koncertet hallanék, amit csak véletlenül lát több száz ember.

Tudom, előzenekarnak lenni mindig nehéz. Kevés az idő, a közönség még hideg, és mindenki a főattrakciót várja. De pont ezért fontos, hogy már az első perctől valami olyat tegyen le egy zenekar, ami nem csak felvezeti az estét, hanem meg is ragad. Most ez sajnos nem történt meg.

Breaking the Tarot

Ezután jött a Lazarvs. Már a nyitány is tökéletesen megágyazott annak, ami következett: a sötétség és a transzcendencia határán egyensúlyozó, katartikus utazásnak. A hangszórókból a The Louvin Brothers 1959-es Satan is Real című dala szólt – ez az alabamai karizmatikus ébredési mozgalmak világát megidéző, sátánellenes manifesztó mára már a déli gospellel átitatott amerikai vallásos folklór egyfajta torz, szent hagyatéka lett.

Ahogy a két testvér kórusa zengte, hogy “Satan is real / Working in spirit you can see him and hear him in this world every day”, a Dürer Kert nagyterében valami egészen különös feszültség kezdett el épülni. Nem csak hangulatban volt erős ez a választás – szimbolikájában is. Mintha csak jelezték volna: ez az este nem simán egy koncert lesz, hanem egy rítus. Egy mélyre hatoló tisztítótűz, ahol minden, ami belső démon, kicsapódhat a falakon.

Ez az ironikus és komor felütés aztán szépen fokozódott a zenekar bevonulásával. Nem volt túlbeszélve, nem volt show, nem volt színpadi bohóckodás – csak az a bitang energia, amit már jól ismerünk tőlük. Aztán elindult az első dal, és a sátán, ha eddig csak spirituálisan volt jelen, onnantól kezdve végig ott tombolt a gitárokban, a dobverésekben, és legfőképp Apey torkában.

Léteznek sámánisztikus karakterek a zenetörténetben. Olyanok, akik nem csak előadók, hanem médiumok is – akik mintha valamiféle másik világból csatornáznák át az energiát a színpadon. Ilyen Maynard James Keenan a Toolból, Jim Morrison a The Doorsból vagy Keith Flint a Prodigyből. És ilyen akart lenni – legalábbis a saját belső mitológiájában – Kovács Ákos is, a vörösboros jófiú, aki a nagymama (és Orbán Viktor) damasztabrosza mellett próbálta újraéleszteni a rock and roll hulláját, csak épp egyházi engedéllyel és állami támogatással. Csakhogy a sámánság nem attól működik, hogy akarjuk – hanem attól, hogy nincs más választásunk.

És itt jön képbe Apey.

Mert amit ő csinál, az nem manír, nem szerep, nem póz. Hanem egy transzállapot. Mintha tényleg megszállta volna valami felsőbb – vagy épp alsóbb – erő. Ahogy ott áll a színpadon, az nem előadás, hanem átváltozás. Nem közvetíti a zenét – ő maga lesz a zene. A fájdalom, a düh, a szépség, a sötétség. Amitől egyszerre lesz egy hús-vér ember és valami nagyon is más.

És az ilyen figurákból mindig is kevés volt. Az ilyen emberek miatt megyünk koncertre újra meg újra, hátha történik valami megmagyarázhatatlan. És most, ezen az estén: történt.

Mit is mondhatnék még ezután? A számok kifogástalanul szóltak, a ritmus szekció – Balogh Attila és Makai László – ellentmondást nem tűrően tolták a műsort, hatalmas erővel. Én pedig nem is emelnék ki egyetlen számot sem a setlistből, mert igazán mindegyik egy-egy kiemelkedő pillanatot hozott. Az egész este, az elejétől a végéig óriási volt – az energia, az intenzitás és a tökéletes zene, valamint a démoni fények és színpadkép.

Balogh Attila

Makai László

Büszkék lehetünk a Lazarvsra. Egy kiemelkedő, világszínvonalú produkció, amely nemcsak Magyarországot, hanem a nemzetközi színpadokat is kérdés nélkül megérdemli. Ahogy Apey egyéb projektjei is. Fel is teszem a kérdést: ha Amerikában születik ez a srác, világsztár lesz? A válaszom: igen, mindenképpen.

Most pedig a végén nagyot mondok, mert miért ne, és egyben válaszolok is a bevezetőben felvetett kérdésemre: igen, a Lazarvs az év koncertjét adta a Dürer Kertben.

A koncerten elhangzott dalok: