Bejelentkezés

x
Search & Filters

Az akusztik varázsa – Sexepil: 'The Acoustic Sessions' lemezkritika

Nem túl elegáns hátrafelé nyilazni, a múlt felől közelíteni valamihez, ami egyébként az idők folyamán sokat változott. Ám tekintettel arra, hogy korábban még nem írtam egyetlen Sexepil-lemezről sem, ezért úgy gondolom, megengedhetem magamnak ezt a luxust. Arról nem is beszélve, hogy talán a személyes élmény megmutat valamit abból a folytonosan mozgásban lévő, ezáltal igazán sohasem megragadható brandből, amit Sexepilnek nevezünk.
 
Húsz évvel ezelőtt hallgattam először a zenéjüket, az egyik általános iskolai barátomnál – egy krómdioxidos BASF kazettáról dübörgött, hogy „üres lapokon magában beszél a történelem”. A magnószalag a haver nővéréé volt, akit kis híján beszippantott a dark, de aztán felfedezte magának a Bonanza Banzait (ergo menthetetlenül elveszett)... Jó, jó, de számomra mégsem az igazi, gondoltam akkor az Egyesült Álmokról, és visszatértem biztonságos zeneerődítményembe, amelyet a Sex Pistols és a Dead Kennedys dallamai képeztek. 
 
Aztán újra megkísértett a Sexepil, a Love – Jealousy – Hate című albumával, és a Hegyi Zoltánt váltó Mick Ness énekes-dalszerzővel, de akkor meg jobban tetszett a Miladojka Youneed... Végezetül jött egy hosszan kitartó csönd (a zenéjükkel való ismerkedésemben és a zenekar életében egyaránt).
 
Ezt a csöndet a Your Scream Is Music (2014) című lemez törte meg. Gyorsan megszerettem, mert az első pillanattól kezdve ismerős volt. Sok mindenre hasonlított, de semmire sem igazán. Más szempontból pedig egyben kaptam meg mindazt, amit a zenekar kvázi „feltámadásától” vártam, illetve amit bennük szerethetek.
 
 
Az idén megjelent The Acoustic Sessions EP gerincét tulajdonképpen a 2014-es album három dala adja, illetve találunk rajta egy-egy újraértelmezett szerzeményt a Love – Jealousy – Hate és a Sugar of the Soul lemezekről, meg van itt egy korábban még ki nem adott szám, a Disillusion.
 
Nem véletlenül használtam az előbbi bekezdésben az „újraértelmezett” kifejezést, hiszen az akusztikus hangszerelés eleve egy új értelmezési keretbe helyezi a dalokat. Ezért is tekinthetők kuriózumnak az alapjáraton elektromos hangszereken játszó együttesek akusztikus produkciói. (Ezért szól olyan nagyot például a Nirvana MTV-s unplugged-ja, vagy a Whitesnake Starkers in Tokyo című koncertje.) 
 
A Sexepil újraértelmezési kísérlete is abszolút sikeresnek tekinthető, mert egy barátságos, akár bensőségesnek is nevezhető összeállítás született, ami olyan jól esik a reggeli kávé mellé, mint a tájra ereszkedő köd az ablakomon túl.
 
Az akusztikról azt is szokás mondani, hogy az lenne a zenekarok igazi próbája. Merthogy az akusztikus zenéből jobban kihallatszanak a hamisságok, és sokkal nehezebben elkendőzhetők a hiányosságok. Ebből a szempontból is dicséretes munkát végzett a zenekar, és persze a stáb minden tagja, aki a lemez munkálataiban részt vett. Hiányérzetem egyetlen pillanatra sem volt, ám nem rejthetem véka alá, hogy a néhol fals ének hatására nemegyszer vontam össze, amúgy rózsasándorosan a szemöldököm. Noha a hamisság alapvetően nincs ellenemre a zenében. Sőt! Kellemes meglepetés volt számomra Szalai Anesz jelenléte ezen a lemezen, és egyáltalán a zenekarban. Ugyan többször találkoztam már a nevével, de a Those Days Are Gone és (a) The Wind daloknak köszönhetően most csodálhattam meg először azt a kivételes hangot, amellyel életet lehel a dalokba, és persze nem tekinthető csekély értékűnek az a produkció sem, amit vokalistaként a többi dalban hallhatunk tőle. Nem is kérdés, hogy ezután szeretném jobban megismerni a munkásságát.
 
Sok olyan új impulzust közvetítenek ezek a dalok, amelyek által teljesebbé, kiérleltebbé vált a Sexepil zenéje, éppen ezért nem tudok egyetérteni azzal a korábbi újságírói meglátással, miszerint a The Acoustic Sessions amolyan időkitöltő anyag lenne. Sokkal több annál. Aki nem hiszi, figyelje meg jól a hangszerelést, azt, hogyan fuzionálnak egymással az elektromos effektek, és a már-már nyers akusztikus hangszerek (itt elsősorban a kislemez második trackjében hallható gitárra gondolok). Igen, szépen kicentiztek mindent, és ami a korongra került, pontos, mint egy sebész munkája.
 
Mindez persze nem azt jelenti, hogy „kötöttek” lennének a dalok, hiszen kiváló apropót adnak az elkalandozásra – ilyen a meditatív hatású, szabadon áradó Disillusion, de ilyen a szintén „utaztató” lemezkezdő dal, a Go Away is. Szóval, született itt valamicske kis varázs – nevezhetjük az akusztik varázsának. És bizonyára van az olvasók között olyan, aki egyetért velem abban, hogy ezt a varázst célszerű lenne a Sexepilnek még jobban kiaknáznia. Akár egy nagyobb lélegzetű új akusztikus lemezzel, akár a zenekar eddigi munkásságának – az Acoustic Sessions hangzásvilágát átörökítő – retrospektív bemutatásával.
 
 
Barlog Károly