Cannibal Corpse, Revocation, Aeon koncertek -  2014 november 20. Club 202

Az őszi/téli időszakban történő bődületes keményzenei turné dömpingben, hazánk, számos emlékezetes bulinak adott és ad folyamatosan helyet – az igényes fémzenére vevő zenehallgató fanatikus, sokszor nem is tud olyan könnyen dönteni, egymáshoz közel vannak a dátumok, ezért a bőség zavarában szenved, vagy rosszabbik esetben elfogy a pénze.

Ilyen volt múlt héten a budapesti Club 202-ben megrendezett koncert is, melyet velem együtt már nagyon sokan várhattak. Az „A Skeletal Domain Europe Tour” keretein belül fellépő amerikai Cannibal Corpse tette már sokadik látogatását nálunk a szintén amerikai Revocation és a svéd Aeon társaságában. Sikerült időben odaérni és nem sokkal a kihirdetett 19.30-as kezdés után egy rövid, begyorsuló perkás felvezetést követően indította be a képzeletbeli harci death metal tankot az Aeon legénysége, az előzenekarok tipikus hangzásával, de erről majd később. Emlékszem, amikor régen még nem volt annyira elterjedve a net, az underground zenei világ hírei sokkal nehezebben vagy szinte alig jutottak el hozzánk. Súlyos zenét játszó bandák már akkor is voltak, de a kb. 100 ismert zenekarból 70-80 biztos, hogy kiváló volt zeneileg – megjelenésben – hitelességben egyaránt, a mostani felhozatallal ellentétben ahol most kb. 1000 zenekarból talán van 7 vagy 8, amit érdemes meghallgatni. Eszembe jutott egy régi videó is, amit még VHS-en láttam a cimborákkal, ha jól emlékszem valami kézi kamerás felvétel volt egy Cannibal Corpse koncertről, Alex Webster basszeroson láttam ott először Aeon pólót. Persze akkor lövésünk se volt, hogy most eszik vagy isszák az Aeon-t, de valahol bíztunk benne, hogy biztos egy fasza zenekar az, ha már Alex-on rajta van a pólójuk.

Az Aeon tényleg egy fasza zenekar még akkor is, ha ezen az estén a hangzás nem éppen az ő oldalukon állt. A standard szint felett álló death metaljuk nem dörrent meg a kellő módon, sajnos. Megértem azt is, hogy ilyenkor a fő zenekarok bírnak/bírhatnak a legrombolóbb hangzásképpel, de azt nem, hogy ha érthetetlenül és aránytalanul szól valami. A dobot alig lehetett kivenni (főleg a pergőt) a gitárok mélyen dörögve morajlottak, összefolyt az egész, támpontokat a kétlábgépen kimunkált részek meg az énekes csávó brutál hörgései adták, viszont ami végképp fura volt számomra, az, a változó, hullámzó hangzás. Mindezek ellenére korrektül teljesített az Aeon precíz death metal gépezete, (egy zenész cimbora meg is jegyezte: „Azért szeretnék én ilyen szar hangzással, egy ilyen színpadon játszani.”) és jó volt végre élőben hallani a srácoktól a „Forgiveness Denied”-ot is.

Kis átszerelést követően lépett a deszkákra a boston-i technikás death-thrash metal-ban utazó Revocation négyese és szerencsére elkezdett javulni, kitisztulni a hangzáskép. Végre lehetett hallani Phil Dubois-Coyne dobos, feszes játékát szinte teljes egészében (cinhasználat, kúpozgatások, pergetések), a gitárok a megfelelő helyre voltak a sound-ba belekeverve, sőt egymáshoz viszonyítva is irtó jól szóltak. Ez már csak azért is volt örvendetes, mivel régen hallottam ennyire szép, összhangban levő gitár/ritmusgitár/basszusgitár játékot. David Davidson pedig a gitározás mellett remek frontember, a vokáljai pedig elképesztőek, ott volt a srác a szeren. Mint rengeteg amerikai zenekarnál, így náluk is ott lebegett az a megfoghatatlan „aura” amiért érdemes volt megnézni őket. A félreértések elkerülése végett megjegyzem, az európai bandák is rendelkeznek egy bizonyos karakterrel/hangulattal/atmoszférával, csak valahogy teljesen „más” az, ami a tengeren túlról jön. Nekem abszolút meggyőző volt a Revocation és 100 százalék METAL, amit csináltak, egy-két disszonáns ízzel fűszerezett riffjüktől még most is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. Szívesen látnám őket ismét, de inkább headliner-ként, teljes műsoridővel, bár így is sikerült emlékezetes nyomokat hagyniuk az olyan dalokkal, mint a „Deathless” vagy az „Invidious”. Úgy gondolom a fent említett 7-8 bandából az egyik helyet a Revocation bitorolja és nem véletlenül.

Mindeközben pedig folyamatosan jöttek a Club 202-be az emberek, várható volt, hogy mindenki a fő attrakcióra, a Cannibal Corpse-ra kíváncsi, eléggé vegyes volt az embertömeg összetétele: a lófejmaszkos rajongón át (kár, hogy a mosh-pitben nem volt rajta) a szemüveges- borostás-bajszos, odabent a 25 fokban is kötött sapkát hordó hipstereken keresztül, az old-school CC pólós, felvarrós-dzsekis fanatikusokig volt minden, meg sor is az egy szem sörös pult előtt.

A két zenekar közti bő fél órás szünetben előkészítették a CC roadjai a terepet, szépen beállították a cuccot, sőt a dob-road és a gitár-technikus még jammelt is egyet, már ekkor érezni lehetett, hogy itt bizony valami iszonyat sulykolás fog végbe menni. Már alapból úgy szólt a két gitár önmagában, hogy azzal templomfalakat lehet bontani és még a koncert teljes hangzásáról nem is beszéltem. Míg ment az átszerelés, a hangszórókból Metallica klasszikusok szóltak, mi elfoglaltuk a helyünket, rutinos módon a színpadhoz mérten pont középen, kellő távolságban ahhoz, hogy nyugodtan élvezhessük a koncertet. Bejöttek a zenészek, hangos üdvrivalgással fogadta őket a tömeg majd mindenféle cicoma nélkül belekezdtek műsorukba és gyakorlatilag az összes ott levő emberrel feltörölték a padlót. Pár dolog miatt is kissé szkeptikus voltam: az egyik, hogy a több mint egy hónapja turnén levő zenészek „hogyan” fogják lejátszani a dalokat, a másik pedig, hogy mennyire vannak megfáradva, elkedvtelenedve vagy kiégve. Nos, azt kell, hogy mondjam feltételezéseimet megcáfolták, sőt még tettek is rá egy lapáttal, ugyanis rég láttam ennyire brutálisan tömény performanszot.

Corpsegrinder Úr egy őrült tekintetével hörgött, még a nyála is kifolyt, Pat bácsi übergyilok-precízen pengetett, Rob bácsi keze alatt füstölt a gitár a szólók alatt, Paul szépen, módszeresen aprította a dobot – ha épp nem a fejét törölgette a törülközővel, amit a road hajított neki mindig oda szigorúan két szám közt, a basszeros Alex ujjai valójában pedig összenőtt pókok voltak. Gyakorlatilag úgy tűnt mintha mindannyian életük utolsó buliját tolnák épp, vagy mintha ha nem lenne holnap, de az évek, a precizitás, na meg a rutin valami olyan elemi szintre „repíthette” őket, hogy nem tudtak hibázni. A hangzás majdhogynem a tökéletesség határát súrolta, meg merem kockáztatni, hogy a dob jobban szólt, mint lemezen, de amikor gitárt cseréltek a bárdisták, az volt az igazi szónikus pusztítás. Pár lassabb számot is a repertoárba beillesztve, a Cannibal Corpse, doom és sludge metal-t játszó zenekarok százait megszégyenítő módon adagolta lassú, halálos fémmel átitatott témáit. A „Gallery Of Suicide” című ópuszt hiába vártam, de így sem panaszkodhattunk, mert a 19 (!!!) számos setlist-jükben volt nóta szinte az összes lemezükről. Minden elismerésem a zenekar emberfeletti teljesítménye mellett, a keverős brigádé, ugyanis nagyon szép munkát végeztek a buli hangzásképét illetően. Soha rosszabbat.

Németh H. Tündének pedig köszönjük a Cannibal Corpse koncert fotóit, amelyeket ide kattintva megtekinthetitek.

Cannibal Corpse setlist:

01. Staring Through the Eyes of the Dead
02. Fucked With a Knife
03. Stripped, Raped and Strangled
04. Kill or Become
05. Sadistic Embodiment
06. Icepick Lobotomy
07. Scourge of Iron
08. Demented Aggression
09. Evisceration Plague
10. Dormant Bodies Bursting
11. Addicted to Vaginal Skin
12. The Wretched Spawn
13. Pounded into Dust
14. I Cum Blood
15. Disposal of the Body
16. Make Them Suffer
17. A Skull Full of Maggots
18. Hammer Smashed Face
19. Devoured by Vermin

Lupus Canis