A „Kígyók A Virágzásban” című lemez szám szerint az ötödik a sorban és egyben a legváltozatosabb alkotása a nagymágocsi triumvirátusnak. Már rögtön az első track-ben, a „Snakes”-ben egy olyan riffel támadnak 3 és fél perc után, amitől konkrétan kiráz a hideg. Gondolom nem véletlenül, az lett a dal címe, ami. A sound vaskos, karcos, arányosan és tisztán szól az anyag. Minden apróságot kihallani. Ebben a formulában csorognak a percek, egészen az „Aquarium” című szerzeményig, ami az egyik kedvenc nótám lett az albumról. Ez egy akusztikus gitárra, csellóra írt alkotás, mely szépen kibontakozik a férfi-női párbeszéd/éneknek köszönhetően. Sarusi-Kis Flóra (énekesnő) személyében egy újabb dimenzióval gazdagodott az Angertea univerzum, amit Csontos Péter (csellós, The Void) tett végül teljessé. Szövegileg elég személyes témát érint az „Aquarium” melyre egy minimalista, szolid videoklip is készült.

Az „Orange Machine”-től kapjuk az újabb pofont az arcunkba, de egy abszolút változatos és tőlük némileg szokatlan módon. A végig törten, matekosan menetelő dal vége felé elő-előbukkanó disszonáns gitártéma fanyarú sötétsége nem teljesedik ki úgy, ahogy számítana rá az ember. Ehelyett egy tribal/space rituálé részesei lehetünk mindannyian, melyben olyan emberek közreműködtek vendégzenészként, mint Jaksa Róbert az Ekromorfból vagy Franz Stahl, Scream, néhai Foo Fighteres tag.  A következő „St. Andrew’s Storm” is tartalmaz érdekes, friss zenei építőelemeket és újból előbukkan a „Snakes In Blossom” sötétsége: a záró, behalkuló zsolozsmázásból árad a szomorúság és reménytelenség, ami valahol szinte a lemez összes dalában benne van valamilyen formában.

Nem mondanám, hogy ez koncepcionális, de vannak kifejezetten olyan riffek/témák amik közt erős párhuzamot érzek, a keserű düh és reményt vesztettség ami talán összeköti ezeket. Az első dolog, ami feltűnhet, hogy ez egy lassabb, ritmikailag jobban széttördelt, de ugyanakkor komplex lemez. Sok kiválóan megszerkesztett, hömpölygő résszel, elszállással, ami eddig is egyik védjegye volt a srácoknak, viszont most mintha kevesebb lenne bennük a Napfény… A „Snakes In Blossom” őszinte komorságát nem csak a zenei, hanem a szövegi oldal is tovább erősíti. Az olyan szövegek, mint a már említett „Aquarium”, a „Sinking In Strain” vagy az „Instancy” (másik személyes favorit) nyomatékosan aláhúzzák ezt.

Mielőtt kozmikus távlatokba sodorna minket az utolsó szám, (a „Tisza”) a „The Moon Encounter” képében ismételten új arcát mutatja meg a mágocsi trió. Ebben szintetizátorozik a Dióssy Ákos a Kispál És A Borzból, ami egy pulzáló alapokra épülő (űr) intermezzo, mely valószínűleg különös hangulatban íródhatott. Az utolsó nóta, a „Tisza” kiváló zárása a lemeznek, itt a szemfülesebbek magyar szövegrészletekre figyelhetnek fel és ez az egyik leginkább memóriába-égő, fifikás riffel operáló track a 10 közül. Ebben benne van mindaz, amiért szeretjük az Angertea zenéjét.

A hangzásba nem tudok belekötni. Miguel basszusfutamait külön élvezet figyelemmel követni, Ottó dobolása maradt a régi, de ezt a szikár és erőteljes alapot csak Ő képes ilyen vehemenciával hozni. Egy-két helyen viszont érdekes, izgalmas dobmegoldásokat fedezhetünk fel… Gergő pedig kitett magáért, az éneke sokkal változatosabb és jobb, mint eddig, a dallamos énekrészek nekem kifejezetten tetszettek.

Elsőre némi szkepticizmussal közelítettem az albumhoz, de jó pár hallgatás után, megmutatta az igazi oldalát: őszinte, modern, kiforrott rock zenei alkotás, melyben mindenki megtalálhatja a magának való részeket, még akkor is, ha az nem éppen az élet vidám és felhőtlen dolgairól szól. Örülök, hogy a srácok mertek kísérletezni, és örülök, hogy volt bátorságuk ezt megmutatni nekünk. Hogy sokkal több rejlik bennük, mint amit szimplán a felszín mutat.

Lupus Canis