Pár hete tettünk közzé egy cikket, amelyben a gitár legenda Steve Vai nemrégiben a következő üzenetet osztotta meg rajongóival, ahol egy fiatal olasz gitáros tehetségéről beszélt:

„Nagyon ritka alkalom ez a mostani, szinte sosem csinálok ilyet, de találkoztam egy sráccal, akinek a tehetsége lenyűgözött. Ez a fiatal olasz fiú, Daniele Gottardo egyike azoknak, akik hihetetlen  technikai tudással és dallamossággal rendelkeznek. Egyedi tulajdonságú zenét csinált. Véleményem szerint így kell stílust csempészni a munkánkba. Zseniális!

Vesszőparipám, és mint ilyen, leírtam már sokszor, de most is megismétlem. A klasszikus és szórakoztató zene éles megkülönböztetése, a zenei fúziók miatt napjainkra meglehetősen okafogyottá vált, a teljesen idétlen magyar szóhasználat (könnyű-és komolyzene) pedig eleve egy vicc, ami korlátoltságában kizárólag a Bartók Béla-Aradszky Laca tengelyen képes a zenét értelmezni, kár is rá szót vesztegetni.

Itt van pl. az olasz gitáros forma, Daniele Gottardo, akit leginkább az instrumentális rockgitárosok között lehetne a neten fellelni, Guthrie Govan, Kotzen, Greg Howe társaságában, noha a lemezen található muzsikának sokkal több köze van a XIX.-XX század klasszikus zenéjéhez, mint a rockhoz.

A zenét hallgatva nem egy szögekkel kivert csuklószorítós, égre emelt kéz, hanem sokkal inkább egy hangversenyterem fog megjelenni lelki szemeink előtt, és ezzel sajnos kb. ki is esett néhány százezer fő a merítésből, akik szóbajöhetnek, mint potenciális hallgatók, lemezvásárlásról pedig már beszélni sem nagyon merek….

Akik ebben a muzsikában nagyon szeretnének elmélyedni, és minden pillanatát csodálattal hallgatnák, azok nem fognak rátalálni Daniele-re, mert fogalmuk sincs, hogy létezik a rockszcénában az igényességnek ez a szintje, a rockerek pedig –minden tiszteletünk mellett – ha már elektronyos gitárról van szó, nem igazán erre a megközelítésre zsizsegnek. Nekik azért kell a dzsidzsi….Úgyhogy kevesen maradtunk, de szerintem ezzel Daniele tökéletesen tisztában van, más kérdés, hogy valahol ez azért közte van a legnagyobb igazságtalanságoknak itt e Földön.

Azt kell mondjam, nagyon kár mindezért, mert az egyik legizgalmasabb instrumentális gitárlemez, amit az utóbbi időben volt szerencsém hallani. Több mint egy évig tartottak a stúdiós munkák, ami nem véletlen. Nem egyszerű dolog vonósokat és egyéb klasszikus hangszereket felvenni, a legtöbben nem is igazán bajlódnak ezzel, megoldják okosba’, baba kis zenei szoftverekkel az egészet, ráadásul töredék költségért. Ez azért sokat elárul Gottardo igényességéről, pedig még a zenét nem is hallottuk.

A muzsika egészét nézve kiindulási alap lehet talán Jason Becker End Of the Beginning című mesterműve. Még abban is hasonló, hogy Gottardo is hasonlóan könnyedén, azzal az egyszerre folyékony és hajlékony stílusban lakja be a gitárnyakat, mint ott Michael Lee Firkins. És hogy még tovább veszítsünk a máris maroknyi potenciális támogatókból, azt azért el kell mondani, hogy az End Of The Beginning relatív slágerességéből, itt nem sok található.

Ez a késő-romantika korabeli zenei gondolkodás nagyban merít a XX. századra jellemző disszonanciából is, amely a nem edzett füleknek azért inkább nehezíti, mintsem megkönnyíti a befogadást. De ettől a lényeg nem változik.

Az utóbbi évek egyik legegyénibb, legjobb, legizgalmasabb instrumentális lemeze.

Turisas