Nem, ez nem az a Dorothy! Külföldön mostanában népszerű lett a pszichedelikus, progresszív rock felélesztése és valljuk be, a legtöbben nem is csinálják rosszul. Ugyebár nincs új a Nap alatt, a Dorothytól se várjunk világot megváltó megoldásokat, de aki szereti ezt a fajta lassú, zúzós, elszállós zenét, annak ez is tetszeni fog. Rémegyszerű riffek, lényegre törő, néhol elvont szövegvilág, igazi, lazulós partizós zene ez, melyhez tökéletesen passzol Dorothy Martin hangja. Körülnézve a piacon úgy tűnik, jobban megy ez női énekessel, és bár Andrew Stockdale már akkor sikeresen nyomult ilyen zenével, mikor már/még senki nem volt kíváncsi rá, mostanra az egoizmusa teljesen kiégette a kreativitását, szóval szabad a pálya a feltörekvő bandák előtt. Remélhetőleg egyszer hazánkat is eléri ez a láz, mert ebben mindig lesz spiritusz, ahogy mondani szokás.

Mark Jackson producer 2013-ban hallotta először az ifjú énekesnőt, és azonnal elkezdett dolgozni rajta, hogy bandát építsen köré. Ez érződik a dalokon, a klipeken, a koncerteken: a középpontban Dorothy van, DJ Black kissé visszafogott gitárszólóval díszíti a dalokat, míg a nyers erőt a basszer Gregg Cash és a dobos Zac Morris képviselik. Az album legpörgősebb dala, a Kiss It rögtön bele is csap a közepébe, nagyjából előrevetíti, hogy mit kapunk a következő 35 percben. A jóval visszafogottabb tempójú Dark Nights-szal pedig el is indulunk az éjszakába, vérbeli szex, drogok és rock 'n' roll életérzés ez, amit a Raise Hell tovább fokoz, hogy aztán a Wicked Ones-ban tetőzzön.

A borongós Gun In My Hand viszont már teljesen más témát boncol, azt a mocskos utálatos szerelmet, melynek mélypontjából a Medicine Man próbál szabadítani, úgyhogy a Woman-ben Dorothy el is küld minden férfit a halál...na, oda. A Whiskey Fever-re annak rendje és módjan szerint minden problémánkat elfelejtjük, az energia és a tempó is visszatér, míg az After Midnight - a banda első klipes dala - azért emlékeztet minket rá, hogy túlzásba semmivel nem szabad esnünk. Energikus marad az ezt követő Missile is, de jóval lelassultabb és már a zúzás is kevesebb, melyet elősegít a billentyűs kíséret is. A záró téma Shelter ismét elmélkedősebb darab, egyetlen gitár kíséri a lágy éneket, azt mondom, zárásnak tökéletes, pontosan olyan, ahogy a féktelen éjszakának is szép lassan vége szakad.
 
Az összképpel elégedett vagyok, én azt kaptam, amit előzetesen vártam tőle, bár hozzá kell tenni, hogy elég sok dal előre elérhető volt a közösségi oldalakon. Dorothy Martinból - és általa a zenéből is - több erotika sugárzik, mint a Pornhub teljes repertoárájából összesen, a hangzás karcos, zúzós, ahol kell, és igazából egy percre sem ül le a lendület. Mindenkinek ajánlom tehát, aki szeretne kilépni kicsit a fásult, rohanó világból. Ahogy azt már említettem, a Rock Is Dead újat nem igazán fog mutatni, de hát manapság az úttörő produkció rohadtul ritka (a zeneiparon kívül is), a Dorothy pedig nagyon jól csinálja azt, amire hivatott.

Rossi