Bejelentkezés

x
Search & Filters

Eddigi legjobb albumával jelentkezett az Eldritch: 'Cracksleep' lemezkritika

Az Eldritch az olasz progresszív műfaj Motörheadje. Mit értek ez alatt? Csupán azt, hogy a '90-es évek közepe óta folyamatosan dolgozó, időközben tucatnyi albumot megjelentető toszkán zenekar nem hajladozik minden enyhe szellővel, mint valami zsenge nádszál. Pottyantanak a kritikusokra, az elvárásokra, a trendekre (lehet, hogy még a rajongókra is), csinálják, amit anno a fejükbe vettek tántoríthatatlanul, tiszteletreméltó kitartással, olykor kemény fejjel rohanva a falnak, máskor váratlanul belefutva a kritikusok lelkes dicséretébe. Egyszerűen lehetetlen nem csodálni ezt a öntudatos célratörést, ezt a megmásíthatatlan önazonosságot.
 
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a tiszteletet parancsoló diszkográfia minden egyes darabja remekmű, sőt még azt sem, hogy akár egy is mestermű lenne – bár Túrisas kolléga szerint az 1998-as "El Nino" történetesen az. Jelen évtizedünk közepén a banda felpörögni látszott, a "Tasting The Tears" (2014) és az "Underlying Issues" (2015) megjelenése között alig telt el egy esztendő, ráadásul – legalábbis az én szemszögemből – a karrierjük két legerősebb anyagát szülték meg akkor: bikább lett a megszólalás, fókuszáltabb a dalszerzés.
 
 
A "Cracksleep" már nem készült el ilyen gyorsan, most ültek rajta három évet, és Simone Mularoni (DGM, Empyrios) jóvoltából a hangzás is jobbra sikerült, mint valaha. Ez egy kifejezetten pofás prog-power lemez lett, abszolút egyenletes teljesítmény, érződik rajta a törődés és az érett "férfikor" (egy több mint 20 éves töretlen karrier már komoly fegyvertény ebben a szakmában).
 
Mint tudjuk, ez a banda gyakorlatilag Eugene Simone gitáros és Terence Holler énekes "szerelemgyermeke". Hiába adok hangot már évek óta nemtetszésemnek, ami Holler vékonyka (olykor egér-szerű, már majdnem Mustaine-ra hajazó) orgánumát illeti, ő legalább annyira nélkülözhetetlen eleme ennek az egyenletnek, mint a zseniális (és talán többre hivatott) gitáros, Simone. Azért a kezdeti korszak virtuóz billentyűse, Oleg Smirnoff nekem kifejezetten hiányzik. Egyébként meg hiába a kéretlen fanyalgás, a "Cracksleep" alighanem az eddigi legjobb Eldritch album, és ha végig olyan lüktető, változatos szerzemények szerepelnének rajta, mint a "Silent Corner", még fennhangon ünnepelni is hajlandó volnék. Így azonban csak azt mondom: teljesen korrekt.
 
 
Tartuffe