Energiabombák robbantak a Papa Roach és a Trivium koncertjén a Budapest Parkban (koncertbeszámoló)
Papa Roach, Trivium – Budapest Park, 2026.06.09.
A Papa Roach és a Trivium párosítása egy keddi estén szinte garantálja, hogy másnap nem a munkahelyeden nyújtod majd életed teljesítményét. Ugyanis, ha valaki ismeri ezt a két zenekart, az tudja, hogy a koncertek energiabombával elkövetett merényletek lesznek a comb- és nyakizmai ellen. Jacoby Shaddix csapata már alapból garantál egy hihetetlenül intenzív előadást, de az, hogy előttük Matt Heafy-ék lépnek fel, nos... Nem hiszem, hogy bárkinek is egy ülős, együtt éneklős este jutna eszébe. Ennek tudatában indultam útnak én is, mert a 2023-as veszprémi Papa Roach koncert után ismét át akartam élni azt az energiát, amivel ez a zenekar operálni tud.
A Budapest Park szinte semmit nem változik. Persze, vannak fejlesztések, és mintha évről évre az egész tisztább lenne, de sok újdonságot nem lehet róla írni. A beengedés zökkenőmentes volt, a kiszolgálás pedig meglepően gyors. Egyedül az árak azok, amik még mindig úgy csapnak arcon, mint egy Corey Beaulieu-riff.
Kezdés előtt 10 perccel még mindig kígyózó sorok álltak a bejáratnál, látszott, hogy rengetegen inkább a Papa Roach-ra kíváncsiak. Ennek ellenére az estét másodpercre pontosan elkezdő Triviumon már több mint félház volt. Az intro-t nem vitték túlzásba, egy kis zongoraszó, és már be is ütött a Pull Harder on the Strings of Your Martyr. A zenekar mindent megtett a hangulat megalapozásáért, és ahogy haladt előre a műsor, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sikerrel járnak. A színpadi tűz az elejétől kezdve jelen volt, a háttérben pedig egy szimpla Trivium-logo világított a kivetítőn. A látványt nem vitték túlzásba, a hang pedig olyan volt, amilyen. Ugyanis a Budapest Park még mindig elég halk számomra, a hangosítást illetően pedig az ének hangerejével volt egy kis baj az elején, de szépen lassan azt is sikerült megfelelő szintre hozni.
Matt Heafy kedveskedett a közönségnek, ugyanis a The Sin and the Sentence előtt "Jó estét, mi vagyunk a Trivium! Hogy vagytok? Hogy vagytok Budapest? Köszönöm, köszönöm" szöveggel köszönt be a koncerten először, és nem is volt olyan rossz az a kiejtés, mint amit az ember egy amerikai művésztől várna. Látszott, hogy készült rá, nem csupán egy hirtelen ötlet vezérelte, és ez megsüvegelendő. Jó szokását megtartva folyamatosan magyarul érdeklődött a hogylétünk felől, elvétve beszélt csak az anyanyelvén. Persze a metal koncertek kötelező elemei is előkerültek, mint a circle pit, vagy az utolsó dal, az In Waves elején az együtt felugrás, és kétszer is lőttek konfettit, szóval egy igazi mini show-t csináltak. A zenészek teljesítménye is maximálisan rendben volt, Matt Heafy gitáron és énekben is hozta a kötelezőt, Corey Beaulieu gitáros többször is leszakította az arcom a szólóival, Paolo Francesco Gregoletto bőgős volt az, aki a feszes ritmus mellett a frontember után a legjobban élte a színpadot, de Alex Rüdinger dobosra sem lehet panasz, sőt.
A Trivium egy hosszabb, és főműsoridőben lévő koncerten biztos, hogy nagyobbat üt, de itt is csak a rövidebb szett és a korai kezdés alapján tudta megmondani az ember, hogy ők csak kvázi előzenekar, mert az imént említett dolgokon kívül egy teljes értékű koncertet kaptunk.
A Trivium setlist-je:
01. Pull Harder on the Strings of Your Martyr
02. Strife
03. A Gunshot to the Head of Trepidation
04. The Sin and the Sentence
05. Down From the Sky
06. Until the World Goes Cold
07. Like Light to the Flies
08. Silence in the Snow
09. Throes of Perdition
10. Catastrophist
11. The Heart From Your Hate
Ráadás:
12. In Waves
Következett egy félórás átszerelés, aminek talán a legérdekesebb része az volt, hogy egy 10 év körüli kissrác is részt vett a pakolásban a zenekari crew tagjaként. 10 perccel a pontos kezdés előtt már egy gépi hang köszöntött minket a Rise of the Roach turnén, majd 20:20-kor egy szintén rövid intro után be is robbant az Even If It Kills Me, amit olyan oldschool slágerek követtek, mint a Blood Brothers, vagy a Dead Cell. Előbbin beindult a moshpit is, és ha már a kedvenc dalom, én sem maradhattam ki belőle. Jó volt látni, hogy az emberek kiemelten figyeltek egymásra, amit sajnos nem minden hazai koncerten tapasztalok. Aztán itt is létrejött a wall of death, meg a circle pit, Jacoby buzdította az embereket, mi pedig nem voltunk restek eleget tenni a kérésének.
A májusban megjelent See U in Hell című dalnál Hanumankind is tiszteletét tette, és elrappelte a saját részét. A háttérben végig futott valamilyen animáció, vagy csak színes pacákat ábrázolt a kivetítő, ami mellé mindkét oldalra toltak fel egyet-egyet, így látványosabb volt az összkép is. Természetesen a tűz és a füst sem maradt el, nem úgy, mint a konfetti, mert azt az egész koncert alatt nem lőttek. A régi slágereket viszont annál inkább, mint például az Infest-et, vagy a feldolgozásokat, amiből az első a California Love volt 2Pac-tól, és ezalatt a beat alatt bemutatásra került a zenekar. Méltán, hiszen zsenialisan játszottak, és a színpadot is leuralták. Amikor 2023-ban Veszprémben láttam őket, egy kicsit fáradtabbnak tűntek, vagy csak nem voltak ennyire fel spanolva, de jó volt látni, hogy abszolút örömzenélés zajlott a színpadon.
Jerry Horton még mindig az egyik legjobb nu metal gitáros, és ezen az estén is minden hangot ott és úgy penget, ahogy kell. Tobin Esperance basszusgitáros és Tony Palermo dobos zseniális ritmusszekciót alkotnak, nem hiába kaptak a műsorban egy pár perces külön blokkot. Tobin öccse, Anthony Esperance is - habár nem hivatalos tag, de - állandó résztvevője a turnéknak, ő felel olykor a ritmusgitárért, néha perkázik, vagy éppen zongorázik. Jacoby Shaddix énekes pedig nem igazán tud öregedni, ahogy a hangja sem. Az egyetlen erre utaló jel talán az asztma pipa volt, amit néha koncertek között használt, de 49 évesen ennyit mozogni és pontosan énekelni már önmagában is megterhelő lehet, így ez teljesen érthető. Egyébként ő az első külföldi sztár, aki a Budapest szót nem sz-el ejti, és ennek nem csak én, de a körülöttem lévő emberek is hangot adtak.
Karizmáját pedig jól példázta, ahogyan tüzelte a közönséget - egy ponton még azt is kifejezte, hogy hiányolja a crowd surf-öt -, a Fallin Apart végén mégis teljesen elérzékenyült. Ezután a Leave a Light On következett, ami egy videóval indult, amiben az énekes felhívta a figyelmet a mentális egészség fontosságára. Évente nagyjából 720.000 ember hal meg önkeze által, és kérte, ha bárki ilyen helyzetben van, vagy ismer olyat, aki esetleg szorongással küzd, akkor kérjen segítséget, mert nincs egyedül. Ennek a blokknak kétségtelenül a Scars volt a csúcspontja, ugyanis ez nem csak a zenekar egyik legnagyobb slágere, de talán az egyik legszebb dalszövege is. A melankolikus hangulatból a Braindead című új daluk rántotta vissza a közönséget, na meg persze az, hogy a színpadon ismét megjelent a 10 év körüli kissrác, de már más minőségben, hiszen mikrofonnal a kezében, teljes természetességgel screamelt pár sort. Meglepően jól hangzott, majd a dal végén kiderült, hogy ő egyébként nem más, mint az énekes 12 éves fia, Brixton Shaddix. Így azért egészen más felütést kapott a koncert előtti pakolós jelenet is, de megható is volt látni apát és fiát egy színpadon. A szett végén még megugráltattak minket, majd lementek pár percre, és olyan dologgal jöttek vissza, amire senki nem számított. Egy úgynevezett “nu metal time machine” blokkot hoztak magukkal, amit a Korn - Blind című dalával nyitottak, majd következett a Deftones - My Own Summer, aztán a Limp Bizkit - Break Stuff, és végül a System of a Down - Chop Suey. Ezekből a dalokból csak pár sort játszottak, a közönség mégis - főleg a Bizkitre - teljesen megőrült tőle. Az utolsó ilyen időutazós dal pedig nem is lehetett volna más, mint az, amivel a Papa Roach világhírű lett, azaz a Last Resort. Tökéletes záródal, nem is húzták el a végtelenségig, így megmaradt a feszessége, hogy a publikum még az utolsó utáni energiáit is ki tudja adni magából. A másfél órás koncert ezzel véget ért, de ez a másfél óra egy pillanatnak tűnt, annyira intenzív és érzelmekkel teli show-t kaptunk.
A helyszínről kifelé menet nyugtáztam magamban, hogy azt kaptam amiért jöttem. Pörgős, zúzós, érzelmes és kifejezetten jól összerakott koncerteket. Az este végére a Budapest Park is felnőtt a feladathoz hangosítás terén, így már arra sem lehetett panaszom, a két amerikai zenekar pedig talán még a ki nem mondott elvárásaimnál is jobban teljesített. Jacoby a koncert közepén megköszönte nekünk, hogy ezekre a koncertekre költöttük a pénzünket, és ennek apropóján csak annyit írnék, hogy ilyen koncertekre bármikor megéri pénzt kiadni.
A Papa Roach setlist-je:
01. Even if it Kills Me
02. Blood Brothers
03. Dead Cell
04. ...To Be Loved
05. Kill the Noise
06. Getting Away With Murder
07. See U In Hell (with Hanumankind)
08. California Love (2Pac cover)
09. Liar
10. Forever
11. Falling Apart
12. Leave a Light On (Talk Away the Dark)
(PSA - Suicide Awareness Intro)
13. Scars
14. Help
15. Braindead (with Brixton Shaddix on vocals)
16. Infest
17. Born for Greatness
Ráadás:
18. Between Angels and Insects
19. Blind (Korn cover)/My Own Summer (Deftones cover)/Break Stuff (Limp Bizkit cover)/Chop Suey (System of a Down cover)
20. Last Resort
Konta László István
Fotók: Varga László (Rockstation)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
