Nincs jövő, de Johnny Rotten még mindig visszaugat: Public Image Ltd koncertbeszámoló - Dürer Kert
Public Image Ltd., Böiler – 2026.05.21., Dürer Kert
Vannak koncertek, amikre az ember nem is feltétlenül a dalok miatt megy el, hanem mert látni akar valamit abból, ami lassan tényleg eltűnik. Történelmet. Csak ez így túl nagy szó. Jelen esetben egy embert, aki valahogy – csodás módon – még mindig itt van: sőt, jár, hörög, káromkodik, kapaszkodik a mikrofonállványba, és közben a világtörténelem egy szelete is ott rángatózik vele együtt.
Nos, a Public Image Ltd budapesti koncertje pont ilyen este volt. Nagyjából telt házas Dürer Kert, fülledt levegő, a színpadon pedig John Lydon, vagy ha úgy ismerősebb: Johnny Rotten. Az a Johnny Rotten, aki egyszer már beleüvöltötte a britek arcába, hogy nincs jövő, aztán valahogy mégis itt állt előttünk 2026 májusában, élőben, hús-vér emberként, nem pedig valami YouTube-os archív felvételen. Nekem ez az egész szürreális volt. De nagyon adtam.
Mármint, gondoljunk csak bele, ott áll előttünk egy idős, kissé mereven mozgó, tarajosra zselézett hajú fószer, aki már nyilván nem a hetvenes évek csontsovány, idegrángásos punkkölyke. Nem az a romlott fogú észak-londoni srác, akitől a BBC, a brit bulvár, a királypárti Anglia és nagyjából minden rendes, dolgos felnőtt egyszerre kapott idegösszeomlást. Most inkább dühös nagybácsinak tűnik, mintsem forradalmárnak, aztán meg néha előtör mégis valami. Egy mozdulatban, egy fintorban, egy gonosz félmosolyban, abban, ahogy beleharap egy sorba, vagy hogy úgy néz ki a közönségre, mintha még mindig személyes sértésnek venné a világ létezését, és ilyenkor egy pillanatra előbújik belőle az előbb említett régi punkkölyök. Nyilván, nem teljesen, nem úgy, mint régen, de pont eléggé ahhoz, hogy az ember értse, miért rettegett tőle fél Anglia.
Lydon soha nem énekelt szépen, és hála az égnek most sem próbálkozik ezzel. De működik. Sőt, pontosan ez működik. A PiL zenéjében Lydon hangja nem a klasszikus frontemberi vokál, hanem egy mondjuk úgy, egy újabb zajréteg. Lényegében egy emberi sziréna a basszus, a dob és a fémes gitárhangok fölött. Így a koncert kezdete is egyszerre volt banális és ünnepélyes. Lydon nem berobbant a színpadra, inkább bevánszorgott. Kottatartó a mikrofon előtt, mintha valami sajátos, káromkodós liturgiára készülne. A gesztusai nagyok, teátrálisak, néha majdnem túlzóak, de egy pillanatra sem üresek. Amikor ököllel üt a levegőbe, amikor széttárja a karját, vagy amikor úgy vezényli a zenekart, mint egy bomlott idegzetű karmester, abban nem csak póz van, sőt, esküszöm, néha látni benne az egész későbbi rock- és metálszínpadi testbeszéd egyik ősforrását. Látni benne akár Till Lindemannt, látni benne a rock nagy, fenyegető frontembereit, azokat a fajta színpadi figurákat, akik teljes testtel és iderángásokkal csinálnak színházat a színpadon.
Na de ki is ő? Ki ez az őrült, aki itt parádézik előttünk? A Public Image Ltd már önmagában arról szól, hogy Lydon nem akart örökre Johnny Rotten maradni. A Sex Pistols után simán megtehette volna, hogy élete végéig a punk legnagyobb túlélőjeként turnézza körbe a világot, minden este elordítja a God Save the Queen-t, aztán elteszi a lóvét. Ehelyett csinált egy sokkal furcsább, nyugtalanabb, nehezebben fogyasztható zenekart. A PiL-ben ugyanis a punk már nem három akkord és köpés, hanem dub, posztpunk, paranoia, fura ritmusok meg egy kis szorongás – mindez persze nagyon britül.
Budapesten is ez jött át a legerősebben, hiszen simán lehetett volna az egész egy nosztalgiaest, ahol mindenki kipipálhatja, hogy látta végre Johnny Rottent is élőben – talán utoljára. Viszont nem, mert a PiL ennél makacsabb zenekar. A dalok sokszor nem berobbannak, hanem belemásznak az ember fülébe. A basszus morog, a dob szárazon tolja előre az egészet, a gitár meg a tambura – azt hiszem, az volt a hangszer – pedig nem klasszikus riffeket pakol, hanem inkább csak karcolgat.
Az olyan dalok, mint a Warrior, a The Body vagy a Corporate pontosan meg is mutatják, hogy a zenekar milyen világot épít Lydon köré. Nem rockshow ez a szó hagyományos értelmében, hanem dubos, ipari, zaklatott őrület. A budapesti közönség pedig érzésem szerint meglepően gyorsan konstatálta, hogy itt nem slágerparádé lesz – még ha amúgy a klasszikusokat is játszották. A PiL egész egyszerűen nem az a zenekar, amelyik szépen megágyaz a közönség kényelmének. Inkább húzza magával. Néha kényelmetlenül, néha monotonul, máskor kifejezetten idegesítően, de pont ettől marad izgalmas. Meg hát talán nem butaság azt állítani, hogy Lydon egész pályája arról szól, hogy a kényelmetlenséget nem eltakarni kell, hanem kihangosítani.
Aztán jönnek a klasszikusok, mint a Death Disco vagy a Flowers of Romance, amelyek egy kvázi letűnt Anglia zajaként funkcionálnak: a hetvenes évek végi gazdasági válság, a Thatcher-korszak hideg rendpártisága, a proli düh és a nagyvárosi szorongás valahogy mind-mind ott kavarognak ezekben a számokban.
És itt érdemes kicsit hátralépni. Mert Lydont ma már könnyű csak punkikonként kezelni, valami eleven, mozgó pólómintaként, pedig a története ennél azért jóval érdekesebb. 1956-ban született ír munkáscsaládban, Észak-Londonban – a földrajzi lokáció okán kénytelen vagyok megjegyezni: Arsenal-drukker, micsoda ízlés, micsoda bajnokcsapat! –, gyerekkorát pedig nyomor, betegség, agyhártyagyulladás és részleges amnézia is kijelölte. Saját visszaemlékezései szerint az orvosok azt tanácsolták a szüleinek, hogy tartsák dühben, mert a harag segíthet visszahozni a személyiségét. Hát, Máté Gábor azt hiszem, csóválná a fejét, de ennél pontosabb eredettörténetet tényleg nehéz lenne kitalálni egy embernek, aki később a haragból csinált életművet.
A hetvenes évek közepén aztán megszületett Johnny Rotten, a Sex Pistols frontembere. A God Save the Queen a királynő ezüstjubileumának idején nem sima provokáció volt, hanem nyílt és konkrét támadás a brit önkép ellen. A dal a monarchiát fasiszta rezsimnek nevezte, és beleüvöltötte az ország pofájába, hogy nincs jövő. Nem véletlen, hogy botrány lett belőle, hogy tiltották, hogy morális pánik alakult ki körülötte. A punk sokszor utólag már divattörténetnek látszik: biztosítótű, szakadt brit zászlós póló, taraj, három akkord, polgárpukkasztás, de valójában egy kőkemény társadalmi immunreakció volt, Lydon pedig ennek az egyik legtökéletesebb arca.
A csavar az, hogy mire Thatcher 1979-ben hatalomra jutott, a Sex Pistols már szétesett. Az amerikai turné káosza, Sid Vicious önpusztítása – két év alatt nyírta ki magát – és Lydon híres mondata: „Ever get the feeling you’ve been cheated?”, már a végjáték része volt. A punk első robbanása lezárult, de az a világ, amelyből megszületett, nem lett jobb. Sőt, Thatcher Nagy-Britanniájában a privatizáció, a szakszervezetek megtörése, a munkanélküliség és a bányászsztrájkok csak még élesebbé tették a társadalmi feszültséget, amit a punk korábban már nagyon is megérzett.
A PiL meg ennek a másnapossága. Amikor a punk egyszerű dühéből valami mélyebb, bonyolultabb, cinikusabb, na meg sötétebb dolog lett. Nem simán az, hogy „nincs jövő”, hanem az, hogy oké, baszki, nincs jövő, de akkor nézzük meg, milyen hangja van ennek kicsit komplexebben előadva. Ez lett a poszt-punk. Na, és példának okán ezért volt erős Budapesten is a This Is Not a Love Song. Élőben egyszerre működhetne közönségcsalogató slágerként, valamint cinikus gesztusként, bár nyilván a cél az utóbbi: hiszen ez a dal úgy lett popos, hogy közben kurva nagyot köp a popiparra. Lydon úgy énekelte, mintha még mindig visszakérdezne: tényleg ezt akartátok, you dirty little cunts? Tényleg ebből akartok refrént csinálni? És persze a válasz az, hogy igen. A közönség mozdult rá, mert a cinizmus is lehet táncolható, ha jó alatta a basszusmenet.
Cigiszünet. Hiszen főhősünknek muszáj rágyújtania egy Marlboróra. A ráadásban aztán jött a Rise, valahol az este vége felé. A PiL egyik nagy himnusza, benne azzal a sorral, amit Lydon azóta is magával cipel, miszerint anger is an energy. A harag energia. Lehetne ez baromi közhelyes is, de nála valahogy mégsem az. Mert tényleg úgy tűnik, mintha az egész életműve ebből az egy mondatból nőtt volna ki. A gyerekkori betegségből, a proli dühből, a punk botrányából, a PiL sötét experimentalizmusából, és abból a makacs, ideges túlélőösztönből, hogy nem, ez a csávó nem hajlandó szépen visszavonulni a saját mítoszába.
És Lydon tényleg egy élő szobor. Nem szép, nem elegáns, nem méltóságteljes, inkább a groteszk a jó szó. És ez az egész talán ezért működik Budapesten is ennyire furcsa mód ismerősen, hiszen az angol munkásosztály dühe, az a fajta proli szorongás, amiből a punk is kinőtt, nem olyan idegen innen nézve sem. Más történelmi fejldőés, más nyelv, máshogyan omladozó falak, de a kiszolgáltatottság, a lenézettség, az „ezek úgyis mindig fölöttünk döntenek” érzése nagyon is átfordítható kelet-európai nyelvre. A brit council estate-ek és a mi szovjet-típusú panelrengetegeink nem ugyanazok, de ott van köztük a közös hideg huzat, az a tudat, hogy az embernek sokszor nem marad más, csak a düh, a túlélés, meg az, hogy legalább visszaugathat a világnak.
Az öreg punkok idősödése persze kikerülhetetlen, illetve elkerülhetetlen. Végig ott ült a koncerten, de számomra nem gyengítette, inkább erősítette az élményt. Nem azt érezte az ember, hogy egy egykori punkikon próbálja visszajátszani a fiatalkorát, hanem azt, hogy valaki még mindig ugyanabból az ösztönből dolgozik, csak közben a teste köré öregedett a legenda. A mozdulatai lassabbak, a teste nehezebb, a gesztusai néha túlzóbbak, de az ideges energia még mindig ott van benne. És igen, Johnny Rotten már rég nem az a fiú, aki volt. De a harag, úgy látszik, tényleg energia. És amíg Lydonban marad belőle valamennyi, addig ez az egész még mindig nem csak múzeum.
Remélem 16 év múlva megint jön…
A koncerten elhangzott dalok:
01. Home
02- Know Now
03. World Destruction (Time Zone cover)
04. This Is Not a Love Song
05. Poptones
06. Death Disco
07. Corporate
08. Flowers of Romance
09. Warrior
10. Shoom
11. Open Up (Leftfield cover)
Ráadás:
12. Public Image
13. Rise
14. Annalisa / Attack / Chant
Varga Máté
Fotók: Réti Zsolt
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
