Év végi rocktámadás: Tramps 30 éves jubileum koncertbeszámoló - Analog Music Hall, 2025. december 28.
Tramps 30 éves jubileum - Analog Music Hall, 2025. december 28.
Jó néhány évtizede már, hogy a budapesti klubvilágban figyelemre méltó hír terjedt el: játszik valahol, valamikor egy fiatal banda, akik nem három akkordos meg nem értett magyar alterrockot, nem punkot, nem hörgős metált, sőt nem is mulatós diszkózenét játszanak, hanem rockot, dögös rockot, méghozzá naprakészen, az akkori jelenidő (vagy legfeljebb közelmúlt) krémjéből válogatva!
Hát, hittük is, meg nem is, de elmentünk páran egy koncertjükre a Sideway pubba, nem is annyira a zenekar miatt, hanem mert Nagy Ádám gitározott benne, akit vízilabdás kötődései miatt áttételesen ismertünk. Jókodunk egy kicsit, támogatjuk a gyereket, ahogy majd elpöntyög a gitáron, gondoltuk akkor…
Aztán, amikor egy teljesen hitelesen előadott Stevie Ray Vaughan számmal indítottak, majd felment a színpadra az akkor még számunkra ismeretlen Roy, és markáns, karcos, karakteres hangját kieresztette, na akkor leesett a tantusz, hogy itt valami, tényleg történik!
A zenekar pályáját, átalakulásait, Roy és Ádám duóvá válását most nem követnénk végig, a lényeg, hogy a csapat újra összeállt, és korszakait átívelő, munkásságát összegző koncertet adott az Analogban.
A bevált dolgokon nem történt változtatás, a beköszönő szám maradt SRV, House Is Rockin’, amit a Tramps, mint Rock’N’Roll Band korszakból a La Bamba és a Come On, Let’s Go, Ritchie Valens két nagy slágere, majd a klasszikus Johnny Be Good követett. Persze minden nóta átrockosítva. Ebben a blokkban került sor egy fájdalmas megemlékezésre, majd a zenekar pályafutásának rövid képi felelevenítésére. Nem mellékesen, az együttes egyetlen női énekesének, Paáli Ditkének videoüzenetét is levetítették, amelyben egy akusztikus dalt is elénekelt Ausztráliából, a mai technikának köszönhetően, Nagy Ádám kíséretével.
Érezhető volt, ott rezgett a levegőben, hogy egy Johnny Be Good után visszafordulni nem lehet, kitörés csak előre lehetséges! És így is lett! Ekkor kapcsolódott be Roy, azzal a bizonyos, immár a színpadokon 30 éve érlelt, rekedtes férfihanggal, kezdetként a Walking By Myself Gary Moore-féle változatával.
De innen aztán olyan rock-kavalkád következett, ami szerintem magyar zenekartól egyszerűen példátlan!!! A szám-sorrendet haggyuk is, elég, ha csak a nevekben, címekben tobzódunk!
Born To Be Wild, Hotel California, ugye nem kell leírnunk az eredeti szerzőket? Kézenfekvőek, persze, rockslágerek, tutira megy a csapat, gondolhattuk. Na de később aztán egy Word Up a Cameotól, hát hogy? A kettő között meg egy saját dal, a Lelketlen, három Living Colour darab, az Elvis Is Dead, a Love Rares It’s Ugly Head és a Cult Of Personality által körülvéve??? Mi történik itt???
Aztán a Cameo után Always On The Run és Are You Gonna Go My Way Lenny Kravitz tollából, na ezen a ponton már mindenre fel volt azt hiszem készülve a nagyérdemű! De ezt csak hitte!
Egy lélegzetvételnyi Easy (Like Sunday Morning) a Faith No More-féle változatban persze, biztosította a túlélésünket, mielőtt jöttek az újabb bombák, többek között a Give It Away és a Suck My Kiss képében!
Hozzáteszem, a teljes lepadlózást nem csak maguk a műsorra tűzött zenék okozták, hanem a számok között végrehajtott zenészcserék is: csaknem mindenki színpadra lépett, aki valaha játszott a Tramps együttesben. És hát dagadhatott a honfiúi kebel! Kiváló dobosok, eszméletlen jó basszerosok váltották egymást, két-három osztályon felüli zenekar kijönne zenei tudásukból, tehetségükből! És mindenkinél átjött, hogy ezt, ma, nem a pénzért csinálja! Totál jó hangulatú együttzenélés folyt a színpadon, bármelyik felállás játszott is éppen, persze a két “zászlóshajó”, a hangi adottságai mellett kiváló színpadi ember Roy és a virtuóz, de soha nem öncélúan gitározó Nagy Ádám vezetésével.
És bár a koncert vége felé egy kiváló Beatles-egyveleg, egy saját nóta, a Trambulin, és fináléként a Honky Tonk Woman is elhangzott, én a záró blokkból az LGT-klasszikusát a Nem adom fel-t emelném ki. Mert nem lehetett nem megérteni, mi volt az üzenete ennek a dalnak akkor és ott: néhány srác a 90-es években eldöntötte, hogy szint zenét fog játszani nem a napisz@rt, és élvezni fogja a zenélést, és úgy fog játszani, hogy a közönség is élvezze! És megcsinálták!!!
Azt hiszem, a gyakorlatilag telt ház és az, hogy végig énekelte, táncolta a nézősereg a koncertet, őket igazolta!
Tudjuk, persze tudjuk, ez egy egyszeri alkalom volt, ennyi közreműködőt többször összeszervezni nem lehet. Ennyiben tehát páratlan és megismételhetetlen volt az este. De abban azért reménykedünk, hogy Roy és Ádám talán kedvet kaptak ahhoz, hogy egy a minapi közreműködőkből verbuvált állandó csapatot újraépítsenek, és újra elkezdjen terjedni a hír klubokban és fesztiválokon: “Te, hallottad? Van egy zenekar, akik nem három akkordos meg nem értett magyar alterrockot, nem technót, nem punkot, nem hörgős metált, sőt nem is mulatós diszkózenét játszanak, hanem rockot, dögös rockot!”
A koncert közreműködői:
Kohánszky Rajmund Roy-ének, basszusgitár
Nagy Ádám-gitár, ének
Paáli Ditke-ének (videón)
Gátos Bálint-basszusgitár
Raffael István-basszusgitár, gitár, ének
Giret Gábor-basszusgitár, gitár, ének
Vadász Péter-dob
Mihalik Viktor-dob
Babus László-dob
Csányi Zoltán-dob, ének
Az elhangzott számok:
01. House Is Rockin’
02. La Bamba
03. Come On Let’s Go
04. Johnny Be Good
05. Walking By Myself
06. Born To Be Wild
07. Let Me Love You
08. Hotel California
09. If You Have To Ask
10. Elvis Is Dead
11. Lelketlen
12. Love Rears It’s Ugly Head
13. Cult Of Personality
14. Word Up
15. Always On The Run
16. Are You Gonna Go My Way
17. Easy
18. Give It Away
19. Suck My Kiss
20. Two Princess
21. Plush
22. Beatles Medley
23. Nem adom fel
24. Trambulin
25. Honky Tonk Woman
El Bandi
Fotók: Bank Ildikó
Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
