Bejelentkezés

x
Search & Filters

Fémes riffekkel kevert dallamos metal - Crystal Ball: Déjà-Voodoo (2016) lemezkritika

A svájci Crystal Ball tavalyi produktuma igencsak felkeltette az érdeklődésem, egyrészt az új énekes, a Rick Altzihoz hasonló kvalitásokkal rendelkező Steven Mageney, másrészt az Accept riffekkel kevert dallamos metal miatt, amit a fiúknak a producer, Stefan Kaufmann révén – igen, ő az a bizonyos – sikerült a zenei műhelyben kikeverni. Nyerő módszeren ne változtass, így a most megjelenő album hűen követi a "Liferider" nyomvonalát: ikergitárral felvezetett, fémes riffekkel kevert dallamos metal, amúgy modernkori Jaded Heart módra, csak itt a dallamok talán még fülbemászóbbak, és többet merítenek a Hammerfall-féle himnikus megközelítésből, igaz, nem annyira lánccsörtető módon. A vastag és bika hangzás ellenére az egész lemezt áthatja egyfajta rokonszenves játékosság és életkedv, a csapat pedig büszkén vállalja az elődök – természetesen főleg az Accept és U.D.O. – szórakoztatási eszköztárát. Mindez persze elsülhetett volna avítt módon is, ám Kaufmann nagyon érzi, hogy kell némi modern ízzel felturbózni a hagyományos német riffeket, így a könnyed dallamok mellett néha meglepően súlyos groove-ok gördülnek ki a gitárosok keze alól.

Nem tudom, hogy a dallamokért ki volt a felelős, de az biztos, hogy remek munkát végzett: talán emiatt is titulálta néhány szaklap "hard rock"-ként a lemezt, ám azért ennél keményebbek a fiúk, bár mostanában a glam csapatok körében is nagyon dívik a heavy metal alapok használata. (Ettől függetlenül a glamhez nincs sok köze az együttesnek, bár – mint írtam – a könnyedség és a lazaság általános jellemzője az egész albumnak.)

 

 

Vokális duettet ezúttal sajnos nem találunk – emlékeztek a "Liferider"-en Noora Louhimoval a Battle Beast énekesnőjével előadott párbajra? –, de Mageney élvezetes teljesítménye kárpótol:  a "Dr. Hell No"-ban felvezetett megtámasztott sikoly minden ortodox európai metalhívőnek mosolyt csalhat az arcára.

Amiben viszont úgy látom, nem erőltették meg magukat a fiúk, az az ebből a stílusból egyenesen következő gitárszóló centrikusság, és a dob sem variálja meg az általánosan egyenletes tempót: a lényeg a dallamokon, és az összképen – illetve összhangzáson – van, ami viszont kiválóan sikerült.

Nem valószínű, hogy a svájci-gárda voodoo szeánszot vezetett volna le az eredmény érdekében, ám úgy gondolom, karibi bűbáj nélkül is sikerült a tavalyi színvonalat hozni, ami számomra bőven elég. Még tűszúrások nélkül is.

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising