Aki instrumentális zenéken töri a fejét, az nincs könnyű helyzetben, mert ha akarja, ha nem, azt nagyrészt a gitárosok fogják hallgatni, azok többsége pedig a hibákat figyeli először, és nem azt, ami történik benne. Gitártechnikailag a topon kell lenni, manapság pedig a malmsteeni technika eszköztár készségszintű használata a beugró szint. Mindezeket félretéve gitárosként más kategória, ha valaki a saját fejében lévő zenéket játssza el, olyan módon, hogy annak saját stílusa és ízlése legyen.

TURI-nak ez sikerült. Első hallásra gyerekkoromból a Helloween jutott az eszembe, konkrétan a Keeper I.-es album, mert úgy nyújtja a megfogott hangokat, mint ahogy azon a lemezen hallható, és ez a jellegzetes nyújtás többször is visszatér, amolyan védjegy. Nem akartam hasonlítgatni, de ez volt az első gondolatom.

A nyitó dal a Schizoid Meets Bipolar, ami egy stílusmix amolyan humoros megközelítésben, egyfajta nyitány a következőkhöz. A jazztól a thrash metálig és a Gamma Rayes rifftől a Savatage-ig minden eszembe jutott. Szépen van kijátszva a többszólamúság, és arányos is, ráadásul figyel arra, hogy legyen kérdés-felelet a szólamokban, és mindezt felerősíti a gitárok hangszíneivel.

A közepén a  western-zongorás  témát vittem volna még tovább. A jazz részeknél jazzdob  lett volna jobb megfejtés, vagy inkább gypsy jazz gitár, attól karakteresebb lenne. Amit hiányoltam, hogy a dobtémát változatosabbra kellene szerkeszteni. Az engem nem zavar, hogy gépről megy. A legvége pedig megkívánta volna a keretes szerkezetet, jelesül, hogy a kezdő tapping téma zárja a történetet és csak utána következzen a torz kiabálás (feltételezhetően a gitár hangszedőin keresztül.)

A Rest Day’s Coming könnyed dallam, ami szárnyal, és azonnal megjegyezhető, azonban keveselltem a ritmusgitár alapot alatta, a több gitár sokkal tudatosabban kiemeli a dallamot. Tetszik a heroikus refrén, és alatta a felfutás is, ötletes a tremolókar használata, és végre megszólal a duplázó is. A lefutó dallammotívumokat hagynám beleszólni a következő motívumba, mert jól állna neki.

Hangulatos a kétujjas tapping téma a vége felé, de még hatásosabb lett volna a szóló a szólóban, ahogy az előző dalban, és a legvégénél a felfutást lezártam volna alaphangra kitartva, ami elővezeti a következő egyetlen sem saját szerzeményt.

A .Pachelbel’s Fear a kedvencem lett. Igazi adagio, ünnepélyes és méltóságteljes. 1:44-nél előjön a védjegy-nyújtás. J 2:57-nél kihagytam volna a kiállást, nem gáz, de megtöri a lendületét, főleg, hogy lassan itt a dal tetőpontja. Végtére is szép átirat született.

 A 70-es évek ős-metál hangulatát hozza a Glades in the Maze. Jó a groove,, viszont 0:48-nál hirtelen ér véget, mintha elfogyott volna a hely a memóriában. Ugyanez 1:43-nál is. Túl direkt, hiányzik belőle az átkötés, ami előkészíti a következő témát. Viszont nagyon tetszik, ahogy a végét hosszú, dallamos szóló zárja, többszólamú shreddel, és „malmsteenes” barokkos, klasszikus futamokkal.

Nem vagyok rajongója a „kelta” zenéknek. Mikor a videón (merthogy minden dalhoz klip is készült!) együtt jelent meg a hang és kép a Remembering Mc Ewan’s valahogy nem jött be, és itt nem arra gondolok, hogy rosszul van feljátszva vagy bármi, egyszerűen egy szoknyás férfi jut az eszembe. Más dolog viszont, hogy mikor a dalok között hallgattam, felüdülés volt és tényleg egy utazást éltem át. Itt kell megjegyezzem, mennyit számít a sorrend kiválasztásának a tudatossága. Bár az is lehet, hogy csak én magyarázom bele.

Egyfajta különleges bónusz a  Még játék az élet, ami bájos dal, fülig érő szájjal hallgattam végig. Slágeres, pozitív üzenete van, jól zárja a dúr hangnem a moll többséget, és az emberi hang a legszebb hangszer. Érdemes lenne elgondolkodni legközelebb olyan dalokon, amit vendégénekesek tolmácsolnak.

Összegezve tetszik, amit hallottam. Ha nem tudnám, hogy honnan van, azt gondolnám, hogy valami gitárhős lemeze a 80-as évekből. A shred technika és az arpeggio technika kemény dió és rengeteg gyakorlást igényel, néhány helyen azért bizonytalannak éreztem. Viszont arra kell törekedni, hogy nem kell minden dalban megmutatni az eszköztár 99%-át, főleg, ha az ember konceptalbumban gondolkodik.

Szerintem attól jó egy instru album, hogy elmond valamit, és nem csak témák egymásra rakása.

Úgy érzem, hogy ez alapelv megvalósult, megismerhetjük a gitárost is, aki elmesélt egy történetet, amiben ő maga is teljesen benne van.

A Rest Days Are Comin' demo itt meghallgatható:

Szabó Krisztián