Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Ha valakiben van kurázsi, kitartás és fanatizmus, akkor nincs lehetetlen” – Takács Vilkó interjú

Takács Vilkó neve sokaknak ismerősen csenghet a Hollywood Rose, a MEN In The Box, a Nirvana tribute, az egy szál gitáros estjei, vagy éppen a Ganxsta Zolee és a Kartel révén. A tehetséges gitáros közel 60 koncertet adott csak a nyáron, és fellépett többek közt a Budapest Parkban és a Szigeten is, ráadásul több nagy dobással is készül még idén, így bőven volt vele miről beszélgetnünk.
 
Rockbook: Augusztusban néhány napon belül játszottál a Budapest Parkban a Ganxsta Zolee és a Kartellel, valamint a Szigeten a Nirvana tribute-tel. Ilyen koncertekről álmodtál, amikor elkezdtél zenélni?
 
Takács Vilkó: Gyerekkorában mindenkinek vannak nagy álmai. Én arra vágytam, hogy nagy színpadokon játszhassak és érezhessem, hogy a közönség igazán szereti, amit csinálok, de amikor elkezdtem gitározni, még igencsak messzire kellett néznem az én kis távcsövembe, hogy ezeket meg tudjam pillantani. Kisgyerekkoromban mindig azt képzeltem a balatoni nyaralónkban, hogy az a terasz a színpad, a fű és a fa pedig a közönség. smiley Persze az első tényleges koncerteken nagyon izgultam. Izzadt a tenyerem és nem mertem a közönség szemébe nézni. Egyébként úgy gondolom, ha valakiben van kurázsi, kitartás és fanatizmus, akkor nincs lehetetlen. Ugyanakkor nem egy olyan ismerősöm van, akikkel korábban játszottam együtt, de egyszer csak abbahagyták a zenélést, viszont nekem ez egy annyira szent küldetés, hogy el sem tudom képzelni, hogy valamikor szögre akasszam a gitáromat.
 
Rockbook: Ha már szóba hoztad az első koncerteket, emlékszel, kivel és hol léptél fel legelőször?
 
Vilkó: Az biztos, hogy Zalaegerszegen volt valamikor a 90-es évek közepén, de kicsit összefolynak a dolgok, mert több zenekarom is volt akkoriban. Még a középiskola elején volt egy BlackGod nevű bandám a barátaimmal, amiben egyébként basszusgitároztam, és volt egy másik csapat is, a Cancer. Elég vidám nevű zenekarok! smiley A BlackGod egy akkoriban modern rockzenekarnak számító banda volt, amivel a saját dalok mellett még Tankcsapdát és Actiont is játszottunk. Érdekes, hogy aztán később pár évig tag voltam az Actionben. A Cancer pedig azért volt érdekes, mert két gitárosból és egy szintisből állt. Mindkét bandára nagyon jó szívvel gondolok vissza, de ha jól belegondolokigazából soha nem is volt olyan zenekarom, amit megbántam volna. Minden előzmény kellett ahhoz, hogy most ott tartsak, ahol tartok.
 
Rockbook: Gondolom, még gyerekkorodban kapott el a zene szeretete. Emlékszel, hogyan történt ez?
 
Vilkó: Az egy nagyon meghatározó pillanat volt, amikor az MTV (Music Television) bejött Magyarországra. Persze az akkori csatorna köszönőviszonyban sem volt a maival, amin már csak sorozatok és főleg popzenék mennek. Azt hiszem, a Don’t Cry volt az első klip, amit itt láttam, és nagyon megmaradt bennem, ahogy Slash megy a Mustangjával a kanyonban, aztán a kocsi leesik, ő pedig ott gitározik a szikla szélén állva. Akkor valami elkapott, nagyon menőnek éreztem a jelenetet, és azt mondtam magamnak, hogy én is ezt akarom csinálni. A 90-es évek eleje amúgy is érdekes időszak volt, hiszen a rendszerváltás után hirtelen sok minden elérhetővé vált. Ekkoriban nyílt meg Zalaegerszegen a Rockbarlang nevű zenebolt is. Ahogy véget ért a suli, mindig rohantam oda nézegetni, tapogatni a pólókat és a félig hamisított kazettákat.
 
A 90-es évek eleje azért is fontos volt számomra, mert Méhes Petinek – aki a mai napig nagyon jó barátom – volt egy osztálytársa, aki már akkor marha jól gitározott. Egy délután mindketten átjöttek hozzánk, és ez a srác, András pedig elkezdte játszani a Don’t Cry elejét. Peti és én ezt annyira hihetetlenül faszányosnak találtuk, hogy rögtön eldöntöttük, hogy akkor mi is azonnal gitárosok leszünk. El is kezdtünk együtt járni gitárórákra, de anyukám azt mondta, hogy az az alkalmankénti 300 forint nagyon megterheli a családi büdzsét, úgyhogy összesen háromszor voltam életemben gitártanárnál.
 
 
Rockbook: És ez klasszikus gitároktatás volt?
 
Vilkó: Igen, de nekem elég más kép élt a fejemben, mert azt hittem, hogy odamegyek, és akkor a Master Of Puppets-szel fogunk kezdeni. smiley Ehelyett persze az alapokat kellett volna megtanulni, amit többé-kevésbé a mai napig sem sikerült.
 
Rockbook: De akkor ezt jól titkolod.
 
Vilkó: Igen. Azért azt megtanultam, hogy mi hol van a gitáron, de a zeneelméletben hatalmas hiányosságaim vannak. Ettől függetlenül nagyon örülök annak, hogy ilyen jó zenekarokban gitározhatok, és remélem, hogy nem mindenkinek tűnik fel, hogy nem vagyok képzett zenész. Egyébként Peti aztán továbbra is járt gitározni egy tök jó tanárhoz, és utána önzetlenül mindig megmutatta nekem, hogy mit hogyan csináljak, de emellett is nagyon sokat foglalkoztam a gitározással, így egy-két év után már azon kaptam magam, hogy le tudom szedni hallás után az egyszerűbb témákat. Ugye, akkoriban még nem voltak YouTube-os oktatóvideók, amikből azonnal meg lehetett volna tanulni egy csomó mindent, így a koncerteken figyeltem a gitárosokat és próbáltam ellesni, hogy ők mit hogyan csinálnak, aztán az internet megérkezésével persze sokkal könnyebb lett minden. 26 éve gitározom és a mai napig próbálom fejleszteni magamat.
 
A Kartelben ez azért kihívás, mert Dávid, a basszusgitárosunk (Kovács Dávid) és Matyi, a dobosunk (Geröly Mátyás) nagyon képzett zenészek. Dávid elvégezte a Lisztet jazzbasszusgitár szakon, Matyikánk apukája pedig jazzdob tanár, úgyhogy hároméves kora óta tanul tőle. Igaz, hogy fiatalabbak nálam 10-12 évvel, mégis én igyekszem felnőni hozzájuk és bízom benne, hogy megállom mellettük a helyemet.
 
Rockbook: Ha már a Kartelt említed, azt hiszem, mi mindketten ahhoz a generációhoz tartozunk, amelynek nagyon meghatározó élmény volt a Helldorado album, amit pár éve újra felvettetek, és ezen már te játszottál.
 
Vilkó: Így van. A Helldorado abszolút klasszikus számomra. Pont akkor voltam 18 éves, amikor ez a lemez megjelent, és órák után mindig beraktuk a magnóba a kazettát. Már akkor kultikusnak számított a szövegek és a témák miatt. Tényleg rongyosra hallgattam és óriási megtiszteltetés, hogy most, húsz évvel később élőben is végigjátszhatjuk az egész lemezt. Egyébként az újrafelvételre azért volt szükség, mert mindenféle jogi csatározások és ezek kapcsán végtelen e-mailezgetések mentek a háttérben, Zoli pedig egyszer csak azt mondta, hogy inkább kerüljük meg ezt az egészet és vegyük fel újra a lemezt. Tudtuk, hogy lesznek olyan ortodox rajongók, akik kiakadnak majd ezen, viszont azok, akik szeretik a Kartelt, úgyis megveszik, hogy ez is ott legyen a polcukon, és ugye ott van egy harmadik réteg is, a fiatalabb korosztály, akiknek netalántán ez lesz az első Ganxsta lemezük, meglátják a MOL-kutakon, megveszik, hogy jobban megismerhessék a zenekart.
 
Sokan azért kritizálták az új kiadást, mert nem szerepel rajta Dopeman, aki nagyon meghatározó volt az eredeti albumon. Ezt én magam sem vitatom, de úgy voltunk vele, hogy ez a mostani hatos emberileg és zeneileg is tök jól működik együtt, nem lenne értelme külsősöket vagy régi tagokat bevonni.
 
Az igazán nagy dobás egyébként még csak most jön, ugyanis jövőre 25 éves lesz a Kartel, és még idén megjelenik majd egy új lemez. Tudom, ilyenkor kötelező azt mondani, hogy ez lesz az eddigi legjobb, de tényleg így gondolom, mert több dalról már most azt érzem, hogy időtálló lesz és a közönségnél is nagyon betalál majd. Persze itt máshogy dolgozunk, mint egy klasszikus értelemben vett zenekarnál. Nem az van, hogy lemegyünk jammelgetni a próbaterembe, hanem van egy producer, aki elkészíti az alapokat, annak megfelelően, hogy melyik MC milyen témákat szeretne.
 
 
Rockbook: Ezeket ti találjátok ki?
 
Vilkó: Alapvetőan a témákat nem. Nekünk az a legfőbb feladatunk, hogy a dalok élőben a lehető legjobban megszólaljanak, és úgy ültessük át őket, hogy minél jobban üssenek az élő bulikon, mert sok olyan dal van, amelyek lemezverzióit egy az egyben színpadra vinni nem elégséges, mert kell valami plusz, ami által egy fellépésen jobban megérinti az adott tétel a hallgatóságot. Akár egy egy tapsoltatós rész, egy kiállás, egy szóló. Ugyanakkor csináltunk egy akusztikus számot ketten a Zolival, ami szerintem elképesztően nagy meglepetés lesz. Ez zárja majd a lemezt. Ez az ötlet oda nyúlik vissza, hogy Zoli többször is eljött az egy szál gitáros estjeimre, és annyira bejött neki ez a zenei világ, hogy egyszer csak azt mondta, szeretné elénekelni a Danzigtől az I’m the One-t. Ekkor döbbentem rá, hogy Zolinak milyen jó, karakteres, mélytónusú hangja van, ami nemcsak rappeléshez, hanem énekléshez is kiváló. Ezt a dalt mindig előadjuk az egy szál gitáros fellépeseimen, de olyan is volt már, hogy ketten csináltunk akusztikus estet Zolival, amire összeválogatta a kedvenc Sex Pistols, Ramones és Alice in Chains dalait, valamint a Knockin’ On Heaven’s Doort is, mert bár klisés, mégis tök jó mondanivalója van. Nem hittem el, amikor ültünk az asztalnál, és elkezdte ezeket összeírogatni. 
 
A saját akusztikus dal pedig úgy állt össze, hogy Zoli átjött, én pedig összeraktam pár akkordot, ő meg előkapta a telefonját, amiben a szöveget őrizte, elkezdte rádudorászni, aztán az én telómmal felvettük a demót. Vannak ilyen legendás sztorik, hogy a Welcome to the Jungle öt perc alatt született, és ez sem volt egy hatalmas munka, de szerintem nagyon jól sikerült, és életem egyik legjobb élménye volt felgitározni a stúdióban. A producerünk, Józsa Alex nemcsak stúdióvezető, hanem gitárgyűjtő is, és tele volt a fal 70-es évekbeli Guild akusztikus gitárokkal, úgyhogy tényleg fülig érő szájjal játszottam rajtuk. smiley
 
Rockbook: Több tribute zenekarban is játszottál, illetve játszol is, és ezek közül a Nirvana tűnik most a legaktívabbnak.
 
Vilkó: Igen, az most nagyon pörög, és ezt igazából mi sem tudjuk megmagyarázni. Valamiért hatalmas retróhullám van most a zenekar körül. Ez az egész történet pár éve kezdődött, amikor volt egy közös koncertje Dani akkori Nirvana tribute bandájának és az én Alice in Chainst játszó zenekaromnak, a MEN In The Boxnak. Ezután vetettem fel neki, hogy mi lenne, ha eljátszanánk pár Nirvana dalt két akusztikus gitárral. Egyébként korábban volt már Nirvana estem, de én nem tudok olyan jól énekelni, mint Dani, ráadásul ő igazán autentikus fazon, mivel még balkezes is, ami a gázsiban plusz százezer! smiley Viccelek. A lényeg, hogy még a régi Instantban csináltunk néhány Nirvana estet, és nagyon jól sikerültek. Rengetegen eljöttek.
 
Ennek a csúcspontja tavaly augusztus végén volt egy ellátóházas koncerten. Két-három héttel előtte még azt beszéltük, hogy mindketten meghívjuk a barátainkat a Facebookon, és amikor ránéztem az eseményre, több mint ötezer érdeklődő volt, úgyhogy végül öt nappal később tartottunk egy ráadás estet. A két fellépésen összesen közel ezer ember volt, ami szerintem hatalmas szám egy duós tribute produkciónál. Ezeken felbuzdulva találtuk ki, hogy teljes zenekarral is színpadra visszük a legendás Unplugged in New York dalait. Már csak egy vasárnap volt szabad decemberben az A38-on, de ezen is teljes telt ház volt. Persze ez egy behatárolt dolog, mivel nincs már a zenekar, így új dalok sem lesznek, csak az eddigiekből tudunk válogatni. Ezért sem szeretnénk túl gyakran játszani Pesten. 
 
Idén volt egy akváriumos hangos bulink Kurt halálának a 25. évfordulóján (koncertbeszámoló itt), és ott is szinte teljesen tele volt a kisterem. Nemrég pedig a Kobuciban volt egy teljes zenekaros akusztikus koncert, és azon is nagyon sokan voltak. A Sziget zárónapján pedig ugye a Foo Fighters volt az előzenekarunk! smiley Decemberre tervezünk még egy koncertet a Dürer Kertbe, ami végül lehet, hogy egy mini grunge fesztivál lesz, hiszen ugye nekem ott a MEN In The Box is, bár lehet, hogy meg fogok dögleni, ha három órát kell majd gitároznom. smiley Addig pedig még egyszer leszünk Pesten, Danival kettesben, szeptember 26-án az Ellátóházban. Ennél is már közel háromezer érdeklődő van, úgyhogy aki szeretne ott lenni, gondoskodjon időben a jegyéről!
 
 
Rockbook: A MEN In The Boxszal egyébként mi a helyzet mostanában?
 
Vilkó: Azért játszunk ritkán mostanában, mert mindenkinek van más zenekara is. A dobosunk, Bánfalvi Sanyi Ákos zenekarában játszik, ahol nagyon komoly és intenzív próbaidőszak van mondjuk egy Aréna koncert előtt. Luki ugye a Hollywood Rose-ban zenél, ahol én is játszottam nyolc évig, úgyhogy nem egyszerű az egyeztetés, ráadásul – bár az Alice in Chainsnek vannak új dalai – a többség a Layne Staley-s korszakra kíváncsi, így nem egyszerű variálgatni a témákat. Egyébként 2009-ben volt az első akusztikus bulink, 2010-ben pedig az első hangos, és akkoriban ennél a zenekarnál is volt egy hatalmas retróláz. Sajnálom, hogy nem játszunk többet, de ez persze az én saram is, mert azt hiszem, összesen 58 fellépésem volt a nyáron, úgyhogy nem nagyon értem rá. De remélem, hogy egy őszi buli, vagy a már említett decemberi duplakoncert összejöhet.
 
Most ez a két tribute zenekarom van, de tulajdonképpen az egy szál gitáros estjeim is idetartoznak, hiszen volt már Rolling Stones és Guns N’ Roses estem, de 90-es évekbeli MTV-s slágereket is játszottam Bryan Adamstől a Coco Jumbóig, ami kábé egy akusztikus Necc Party volt. smiley De nagyon szeretem ezt is, mert nagyon kötetlen műfaj, és csak annyi elvárás van, hogy szórakoztassam az embereket a zenéimmel és a hülyeségeimmel.
 
Egyébként Lugosi Danival tervezünk egy saját zenekaros projektet is. Tavaly csináltunk is egy demót a balatoni nyaralónkban, nagyon vicces volt, ahogy Dani ott óbégatott a hallban.  Illetve van még pár ötlet, de ezek annyira gyerekcipőben járnak, hogy inkább nem is mondanék semmi exkluzív infót, mert nem is lenne exkluzív. smiley
 
Rockbook: Viszont szeptemberben készültök valamire a Minimal Design kapcsán. Erről mit lehet tudni?
 
Vilkó: Ez a lemez ugye idén áprilisban volt tízéves, és egyébként a szívem egyik csücske, mert egy igazi zenekari anyag, ami viszonylag sikeres volt és szerintem a mai napig tökre hallgatható és időtálló. Én mindenképpen szerettem volna egy jubileumi koncertet, de nem volt egyszerű megtalálni a közös hangot mindenki között. Luki és Zaba a mai napig játszik a Hollywood Rose-ban, a másik négy tag velem együtt viszont már egy ideje nem. Én mindenkivel beszélek és jóban vagyok a mai napig, de sajnos náluk ötüknél ez nem így van, úgyhogy végül négyen leszünk színpadon abból a tagságból, de szerintem ettől függetlenül nem lesz hiányérzete senkinek, aztán talán majd a 15 éves bulin már tényleg ott lesz mindenki! smiley Most az Asphalt Horsemenből ismert Megyesi Balázs lesz a basszusgitáros, a dobos pedig Geröly Matyi a Kartelből, úgyhogy szerintem kurva jó buli lesz, ráadásul egy fasza belvárosi helyen, a legendás Metro klubban. Mondtuk is, hogy a lakásom lesz a backstage, mert nem messze lakom. smiley Az biztos, hogy az egész lemezt eljátsszuk és válogatunk dalokat a másik albumról, a Piknik a Holdonról is. Guns viszont biztos nem lesz! smiley
 
Egyébként nagyon kellemes nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra és magára a dalírásra is, ami egy tribute zenekarnál még különlegesebb élmény, mivel sok időt töltöttünk a próbaterembe, aminek köszönhetően egy még jobb kapcsolat és barátság alakult ki köztünk. Mindenki nagyon szerette volna beletenni magát ezekbe a dalokba. Nem sok szöveget írtam életemben, de ebből a 11 dalból héthez tőlem jött, de írt Zaba és Jesse is. Tényleg igazi közös munka volt. Remélem, sok régi arc eljön majd erre a bulira és közösen nosztalgiázhatunk.
 
 
Rockbook: A tribute műfaj elég megosztó. Sokan szeretik, másik szerint viszont nem is nagyon van létjogosultsága. Te mit gondolsz róla? Mennyire tartod fontosnak a külsőségeket is a zene mellett?
 
Vilkó: Szerintem nem igazán fontos. Én nyolc évig voltam egy Guns N’ Roses tribute-ben, pedig nincs bongyor hajam és cilinderben is elég hülyén néznék ki. De például a Reckless Roses gitárosa, a Peti nyilván autentikusabban tud kinézni, ha felrak egy cilindert a szőke, bongyor hajára, meg azért sem hátrány, ha az énekesnek mondjuk hosszú haja van és felvesz rá egy fejkendőt, nem pedig postásegyenruhában pózol. Egy KISS-nél vagy Slipknotnál megint más a helyzet a smink és a maszkok miatt, mert azok nélkül tényleg nem hiteles a produkció. Összességében viszont nem ezen múlik. Kurva jól kell zenélni és vissza kell adni az anyazenekar esszenciáját. A MEN In The Box énekese, Kovács Tamás például sokkal maszkulinabb típus, mint szegény Layne Staley, aki 40 kiló volt vasággyal. Szerintem, ha a hangulat és az érzés átjön a közönségnek, az ezerszer fontosabb a külsőségeknél. Az is érdekes egyébként, hogy élőben például a Gunsnál is voltak hibák és pontatlanságok, a tribute-ös közönség viszont a lemezminőséget szeretné hallani a bulikon. A Nirvana Unplugged-on is vannak olyan hibák, amiket már csak poénból is belejátszunk Danival, hogy minél autentikusabb legyen a két produkció.
 
Szóval én egyáltalán nem vagyok ellene a tribute zenekaroknak, de az tényleg durva, hogy milyen sok van, és köztük rengeteg szar is. Úgy nem lenne szabad tribute zenekart csinálni, ha az ember nem teszi bele a szívét és a lelkét, hanem csak koncertezni akar és egy kis pénzt keresni. Németországban például 130 AC/DC tribute banda van és akadnak köztük hihetetlenül profik. Például láttunk egy olyat, amiben két énekes volt, az egyik Brian Johnson, a másik Bon Scott hangját hozta. De olyat is láttunk, ami paródiának is rossz volt a 150 centis énekessel és a magas, nagydarab gitárossal, aki elég hülyén nézett ki Angus Young iskolás egyenruhájában. smiley
 
Magyarországon is vannak remek tribute zenekarok és többen külföldön is nagyon népszerűek. Főleg a saját dalos bandák szoktak azzal jönni, hogy a tribute-ök elszívják előlük a közönséget, és eleve mi szükség van erre. Szerintem ha valami jó, minőségi és tényleg szívből jön, miért ne játszhatnánk? 
 
Rockbook: Ráadásul én pont a ti akváriumos koncerteteken láttam azt, hogy olyan arcok is lementek rá, akik amúgy nem feltétlenül járnak rockbulikra, de ismernek pár Nirvana számot és kíváncsiak voltak.
 
Vilkó: Igen, és ez tök jó. Az viszont szerintem nagyon ciki, amikor valaki felvesz mondjuk egy H&M-es Nirvana, KISS vagy Ramones pólót, és ha megkérdezik tőle, hogy melyik a kedvenc dala tőlük a zenekartól, azt sem tudja, miről van szó. Frankó Roni csinált erről egy kurva jó riportot a Szigeten pár éve, fent is van valahol a neten. Láttam egyébként meglepett arcokat az akváriumos koncerten, akik ott szembesültek vele, hogy „Úristen, ez a Nirvana?”
 
Rockbook: De jó esetben a koncert után sem vették le a smileys pólót.
 
Vilkó: Igen, én úgy láttam, hogy alapvetően azért senki sem ment haza csalódottan, nekem pedig egyenesen az egyik legjobb koncertélményem volt az utóbbi időben. Ugye, mostanában nem nagyon játszom rockzenét a Kartel mellett, de jó érzés visszatérni a hozzám legközelebb álló zenéhez, egy nagyot zúzni a színpadon és ütögetni a gitárt, nemcsak simogatni.
 
Rockbook: Köszönjük az interjút!
 
 
Tóth Mátyás