Bejelentkezés

x
Search & Filters

A hullócsillagokra, és még tovább - Guruzsmás: 'Akik mindig elkésnek' lemezkritika

A Guruzsmás létezéséről csupán néhány hónapja szereztem tudomást, midőn eljutott hozzám a Döbbenet zenekar debütáló lemezének anyaga. Akkor jöttem rá, hogy ennek a két bandának azonos a motorja – név szerint Bencze Tibor (Timúr), aki zenei munkássága mellett irodalmi ténykedése révén is ismert lehet a közönség számára. De a zenekarok profiljára erőteljes hatással van – a Guruzsmásba később csatlakozott – Ambrózy György énekes is, akit nyilván nem kell bemutatnom a Rockbook olvasóinak. 
 
Nem véletlenül hoztam be a játékba már a kezdésnél az irodalmat, hiszen jelen cikkemet a zenekar második lemezének, az 'Akik mindig elkésnek' címűnek szentelem, amely ízig-vérig irodalmi, tekintettel arra, hogy a rajta szereplő dalok zöme versmegzenésítés (csak a bevezető Lajtorja és a záró Grádics nem az). 
 
Kuriózum ez a lemez. Nemcsak azért, mert az énekelt versről eleve másfajta kép alakult ki a magyar zenehallgatókban az idők folyamán (erre a képre erőteljesen rányomta billogát a Sebő és a Kaláka együttes), hanem azért is, mert a magyar irodalom érintetlenebb területeire (hogy ne mondjam, vakfoltjára) kalauzolja el a hallgatót. A zenekarnak köszönhetően olyan versek kelnek itt életre, amelyek csöppet sem tekinthetők mainstreamnek, kisebb eséllyel hallhattunk róluk irodalomórán, és talán a lemezcím-adó Ady-vers kivételével nem szerepeltek a tankönyvekben (lehet, Ady versének is csak a címe). 
 
 
És amellett, hogy kuriózum az Akik mindig elkésnek, egyszersmind értelmezhető irányváltásnak is a zenekar életében, hiszen korábbi lemezükön, az Üst a gríz feletten még a zenéé volt a főszerep, és jellemzően a jól megválasztott dalcím teremtette meg a számok értelmezési horizontját. Ezzel szemben a 2018-as album „szövegcentrikus”, a zene csak gazdag népi ornamentikával ellátott szőnyeg, amely mindazonáltal gyönyörködtet, és ha ugyan el tudnék vonatkoztatni Ambrózy markáns hangjától, minden bizonnyal önmagában is élvezni tudnám.  Ugyanis a szerzemények mindegyike energiadús, elántól túlcsorduló, felfelé törő – és nyilván céljuk is ez, nem véletlenül kezdődik a lemez a Lajtorjával és zárul a Grádiccsal. Leszek annyira kegyetlen, hogy kicsomagoljam ezt a jól kifundált metaforát: tulajdonképpen a zene lenne az a segédeszköz, amelynek köszönhetően más szférákba, más légsűrűségű tartományokba emelkedhetünk.
 
Amikor egy album dalait vesszük górcső alá, ildomos a „legnagyobb kutyával” kezdenünk, azzal, amely kitüntetett pozícióba került a többivel szemben, úgy, hogy lemezcím-adóvá vált. Meggyőződésem ugyanis, hogy az esetek többségében ezek a dalok meghatározzák a korong szellemiségét, üzenetet hordoznak, amelyet a hanganyag egészére érvényesnek kell tekintenünk. Az életmű ismeretében, Ady Endre ezen versét én inkább melankolikusnak gondolnám, de olyan panasznak, amely ennek dacára mégis ércesen szólal meg. A Guruzsmás interpretációjában azonban a dal amolyan induló lett – azoknak a himnusza, akik ma, száztíz év múltán (a vers ugyanis a költő 1908-as, Vér és arany című verseskötetében jelent meg) is ugyanazokat a viszonyokat kénytelenek tapasztalni, amit a versbeszélő. Magyarán azt, hogy mindig lekésünk a jóról, az orrunk előtt húz el a lehetőségek tömött busza. Na, meg persze azt, hogy mindezért egyedül önmagunkat hibáztathatjuk; magunkat, akik még „[m]eghalni sem tudunk nyugodtan”, vörösen lángoló lelkünk folytonos izgágaságra ítélt bennünket. Sok mindenre következtethetünk ebből a versből, de talán az egyik fontos üzenete, hogy ideje lenne levetkőznünk magunkról a céljanincs virtust, ami eltakarja szemünk elől a valódi sanszokat. (Istenem, a mai magyar közélet milliónyi vonatkozásában lenne hasznosítható ez az üzenet, ha ugyan tudnánk értelemmel Adyt olvasni/hallgatni.)  
 
 
Ezzel az Ady-féle üzenettel azonban a korong többi dala némileg vitatkozni látszik. A Szóljon, aki látta és a Koporsómban kedvre kapok című dalok alapélménye ugyanis éppen az a virtus, amely Adytól (bizonyos költői korszakaiban) oly idegen volt. Persze minden nézőpont kérdése... Mindenesetre ezekből is lepárolható egy-egy megfontolásra érdemes gondolat. Sinka István verse például a magyarság természetét, mibenlétét igyekszik feltárni Dús András (a nép egyszerű fia) példáján keresztül, de ugyanakkor visszautal egy korábbi magyar irodalmi klasszikusra, Berzsenyi A magyarokhoz I. című versére, annak mindenki előtt ismert soraira is („rút szybarita váz”). Ennek megfelelően a versvégi felhívás már nem is annyira Dús juhászra vonatkozik, sokkal inkább azt jelenti: „mutassatok nekem egy igazi magyart, ha tudtok”. A korong harmadik trackje, Szabó Dezső (nekromantikus) verse egyébként tud. Nem is akármilyet, hanem amolyan szalonnás-hagymást-mulatósat, olyan zenei váltásokkal, amelyektől garantáltan eldobod az agyad.
 
Én speciel Karinthy Frici bácsi versétől, a Struggle for life-tól hasaltam el, mert nem áll távol tőlem a mondanivalója. Valóban imígyen szólhat a „Tétel és Törvény”, hogy amíg a falkán (a jelentős erőfölénnyel rendelkező ellenségen) tartod a szemed, könnyen lehet, hogy a legparányibb kártevő fog kiteríteni. (Ilyen példákban is bővelkedik a történelem.) S hogy mi végre akkor a harc? Ezt talán majd egy másik vers fogja megválaszolni.
 
 
Mi innen minimum a hullócsillagokra szökkenünk, s majd ha az is kevésnek tűnik, hát megyünk tovább. Ebben a vertikális irányú mozgásban nagy segítségünkre lehet a Guruzsmás legfrissebb lemez. Helyezzük be a lejátszóban, aztán öveket becsatolni, visszaszámlálás… Play.
 
A teljes album meghallgatható a Bandcamp-en:
 

 
A Guruzsmás Facebook oldala itt elérhető.
 
Barlog Károly